BH+ 2005.11.506 Az élettársi kapcsolat fennállása nem állapítható meg, ha a felek gazdasági közössége egy vagyontárgy meghatározott hányadokban való megszerzésére korlátozódik [Ptk. 578/G. §, 685/A. §].

A felperes a keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes testvérével, a 2000. szeptember 26-án A.-ban elhunyt L. I.-vel 1991-től nevezett haláláig élettársi kapcsolatban élt és ennek következtében a hagyatéki leltárban az örökhagyó tulajdonaként feltüntetett devizaszámlán lévő összeg és egyéb ingóságok 1/2 részének, továbbá az örökhagyó 1/1 tulajdonaként nyilvántartott N., R. út M. szám alatti házas ingatlan 31/105 hányadának a tulajdonjoga őt illeti meg. Az ingatlanra fordított beruházásaira hivatkozással a tulajdonszerzés jogcímeként a ráépítést is megjelölte.

Az alperes mint az örökhagyó egyedüli törvényes örököse, a kereset elutasítását kérte, az élettársi kapcsolat fennállását vitatta.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította.

Az ítéletében megállapított tényállás lényege, hogy az A.-ban élő L. I. (a továbbiakban: örökhagyó) a felesége halálát követően, 1991-ben, Magyarországon ismerkedett meg a felperessel, akivel előbb baráti, majd közelebbi érzelmi kapcsolatba került. 1992. április 24-én együtt vásárolták meg a perbeli ingatlant 1 200 000 forintért, amelyből az örökhagyó 960 000 forintot, a felperes 240 000 forintot fizetett ki, ennek az aránynak megfelelően 96/120 illetve 24/120 hányadban szereztek az ingatlanon tulajdonjogot. Ezt követően az ingatlanon jelentős mértékű átalakítási és korszerűsítési munkát végeztettek el, amelynek eredményeként egy 102,75 m2 alapterületű lakóépület jött létre és garázs létesült. A beruházásokat, amelyeknek bekerülési költsége a lakóépület tekintetében 5 732 503 forint, a garázst illetően 1 993 248 forint volt, az örökhagyó a.-i nyugdíjából és a felperes jövedelméből fedezték. A felperes és az örökhagyó 1995-ben költöztek be az ingatlanba, majd kapcsolatuk úgy alakult, hogy az évek során változó időtartamban az örökhagyó felváltva hol a perbeli ingatlanban, hol l.-i lakásában tartózkodott, és a felperes is lakott rendszeresen, évente legalább egyszer több hétig A.-ban az örökhagyónál. 1996-ban az örökhagyó külföldön két alkalommal hirdetést adott fel az n.-i ingatlan értékesítésére.

1998. április 1-jén a felperes az ingatlan 24/120 tulajdoni hányadát az örökhagyónak ajándékozta, a szerződés szerint abból az okból, hogy az ingatlan átépítésének, közművesítésének és összkomfortosításának teljes költségét az örökhagyó fedezte. Az ajándékozás előzménye az a nézeteltérés volt, amely a felperes és az örökhagyó között a felperes által még 1992-ben felvett 200 000 forint felújítási és tatarozási hitellel volt összefüggésben.

Az örökhagyó halálát követően a felperes A.-ba utazott a temetéssel kapcsolatos teendők intézése végett. Kint tartózkodása alatt N. K. Polgármesteri Hivatala kérésre igazolást adott ki, amely szerint a felperes és az örökhagyó 1991 tavaszától együtt éltek. Ezt az igazolást később a jegyző visszavonta. Ugyancsak az örökhagyó halálát követően a T.-i Polgármesteri Hivatal illetékes csoportja igazolást állított ki arról, hogy a felperes és az örökhagyó házasságkötési szándékot jelentettek be a T.-i Városi Anyakönyvi Hivatalban.

A fenti tényállás alapján az elsőfokú bíróság a keresetet elutasító döntését azzal indokolta, hogy a felperes valamint az örökhagyó között hosszabb ideig tartó érzelmi, baráti kapcsolat állt fenn, ez azonban nem érte el az élettársi kapcsolat megállapításához szükséges "érzelmi összetartozást". A felek évente többször, hosszabb időre kölcsönösen meglátogatták egymást, de mindketten külön háztartást tartottak fenn, egymás lakásához kulcsuk sem volt. A kapcsolatuk mélységét illetően a tanúk eltérően nyilatkoztak, az élettársak összetartozásának ténye tehát nem nyilvánult meg egyértelműen környezetük számára. Az együttélés ténye tekintetében kiadott, majd visszavont hatósági igazolás és a házasságkötési szándék bejelentéséről készült - a hatályos jogszabályi rendelkezéseknek nem megfelelően kiállított - igazolás nem alkalmas az élettársi kapcsolat alátámasztására. A teljes körű gazdasági közösség sem állt fenn, mert az örökhagyó mind A.-ban mind Magyarországon külön bankszámlákkal rendelkezett, az utóbbi bankszámláról pénzfelvételre néhány alkalommal a felperesnek eseti jellegű megbízást adott, a felperes anyagi támogatása illetve az ingatlan fenntartása érdekében. A felperes az örökhagyó tudta nélkül vett fel hitelt az ingatlanra. A különgazdálkodást támasztja alá az ajándékozási szerződés tartalma, amellyel szemben a felperes nem bizonyította, hogy a t.-i lakása eladásából származó összeget a n.-i házra fordította; nem ajánlott fel érdemi bizonyítást az ingóságok közös szerzésére és az életvitel körében felmerült költségek viselésének arányára sem. Mindezek miatt az élettársi kapcsolat fennállása és ebből eredően az élettársi vagyonközösségből eredő felperesi tulajdoni igény jogapja nem állapítható meg.

Az elsőfokú ítélet ellen - a keresetének történő helytadás érdekében - a felperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság közbenső ítéletet hozott: megállapította, hogy a felperes és néhai L. I. között 1992. április 24-től kezdődően a néhai haláláig élettársi életközösség állt fenn. Az elsőfokú bíróságot "az élettársi vagyonközösség megállapítása és a szerzési arány tisztázása körében az eljárás folytatására és érdemi határozat hozatalára" utasította. A közbenső ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság "alapvetően" helyesen állapította meg a tényállást, abból azonban helytelen jogi következtetést vont le. A levelekkel is igazolt bensőséges, nemi kapcsolatra is kiterjedő érzelmi közösség mellett ugyanis a felperes és az örökhagyó között a gazdasági kapcsolat és együttműködés is létrejött, amit az 1992. április 24-én megkötött adásvételi szerződés is bizonyít. E szerződés - amellett, hogy az örökhagyót a felperes "jegyeseként" említi, amelynek jogi relevanciája is van - a feleknek a közös otthon megteremtése érdekében folytatott együttműködését tükrözi, amely az ingatlan későbbi felújításában is megnyilvánult: az örökhagyó az anyagi hozzájárulását devizaszámlán keresztül biztosította, távollétében pedig az építkezést a felperes szervezte, irányította és számlák kifizetését rendezte. A statikai vélemény mindkettőjüket építtetőként jelöli meg. Az örökhagyó speciális, a.-i tartózkodáshoz kötött (rokkantsági és szociális) járadéka miatt nem tartózkodhatott többet 3-4 hétnél egyhuzamban Magyarországon, ittléte alatt viszont a felperes viselte gondját, vezette a háztartást, míg a.-i tartózkodásuk alatt az örökhagyó gondoskodott a felperesről. Az év egy részét a felek rendszeresen együtt töltötték, együtt jártak baráti társaságba, a felperes rokonai és munkatársai körében összetartozásuk egyértelmű volt. Az elsőfokú bíróság túlértékelte az együttélésre vonatkozó okirattal kapcsolatos tévedéseket, ugyanakkor nem értékelte kellőképpen a házasságkötési szándék bejelentésének tényét, amit az alperes nem tudott megdönteni. Az alperes nem bizonyította azt az állítását sem, hogy a felperes csupán házvezetőnői tevékenységet látott el a néhai mellett. Az örökhagyó és a felperes körülményeihez képest tehát a gazdasági közösség is megvalósult, amit nem cáfol a felperes által egyedül felvett hitel és az ezzel kapcsolatos "félreértések tisztázása miatt" kötött ajándékozási szerződés sem. A másodfokú bíróság szerint "két özveggyé vált, felnőtt, érett ember hosszú távra szóló, hosszú ideig tartó érzelmi és gazdasági közösséget jelentő kapcsolata nyert bizonyítást", amely nem tekinthető tipikusnak, mivel gazdasági megfontolásokból "átnyúlt az országhatárokon", de a bizonyítékokat a maguk összességében értékelve élettársi közösségként értékelhető. Az elsőfokú bíróság azonban nem állapította meg "az élettársi vagyonközösség körét, a szerzési arányokat", ezért az élettársi életközösség fennállásáról a másodfokú bíróság közbenső ítélettel döntött, az említett kérdésekben azonban az eljárás folytatását és érdemi határozat hozatalát rendelte el.