BH 2021.9.260 A gépjármű-felelősségbiztosítási jogviszonnyal összefüggésben a kárenyhítési kötelezettség akkor sem a gépjárműjavítást végző márkaszervizeket terheli, ha a károsultak érdekében a kárrendezést ők végzik. A károsultaktól viszont annak megkövetelése, hogy olyan márkaszervizben javíttassák a balesetben sérült gépkocsit, amely a felelősségbiztosító által kijelölt alkatrész-kereskedőktől szerzi be - mindössze 10%-os árkülönbséggel - az alkatrészeket, olyan többletkötelezettséggel és teherrel járhat, amelynek viselése nem várható el a károsulttól. Az olyan magatartás elmulasztása pedig nem értékelhető a kárenyhítési kötelezettség megsértéseként, amely a károsult számára az elvárható mértéket meghaladó terhet eredményez [2013. évi V. tv. (Ptk.) 6:522. § (1)-(2) bekezdés, 6:525. § (1) bekezdés, 1:4. § (1) bekezdés, 2009. évi LXII. tv. (Gfbt.) 12-15. §].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A biztosító alperes a 2014. június 15-én kelt levelében tájékoztatta a járműjavítást végző partnereit, hogy közte és egyes gépjármű-alkatrészeket forgalmazó kereskedők között a piac minden más szereplője felé is nyitott együttműködés jött létre annak érdekében, hogy ügyfelei és az általuk javítással megbízott autójavító vállalkozások a sérült gépjárművek javításához szükséges gyári alkatrészeket a piacon elérhető optimális és valós piaci árszinten tudják beszerezni. Az együttműködés alapján a kereskedők az alperes által rendezett gépjárműkárokhoz vásárolt gyári alkatrészeket a kalkulációs rendszerekben mindenkor feltüntetettnél 10%-kal alacsonyabb kereskedelmi áron forgalmazzák. A kereskedők mindegyike országos lefedettséggel vállalja a megrendelt gyári alkatrészek térítésmentes kiszállítását. Tekintettel arra, hogy a kereskedők által biztosított kereskedelmi ár az alperes ügyfelei és az általuk megbízott javító partnerek részére minden korlátozástól mentesen elérhető, az alperes a 2014. augusztus 1-jén és ezt követően bejelentett károk esetében a hivatkozott kalkulációs rendszerekben meghatározott gyári alkatrészár legfeljebb 90%-át fogadja el a gyári alkatrészek elszámolható áraként. A levélben az alperes megnevezte a négy közreműködő partnerét és az elérhetőségeiket.

[2] A továbbiakban az alperes a tájékoztató levelében foglaltak szerint eljárva a számlán megjelölt összeg 90%-át térítette meg az idegenhibás balesetek károsultjainak. Az érdekképviseleti szerv felperes tagságához tartozó 15 márkaszerviz 175 károsulttól engedményezés útján megszerezte az alperes kárrendezési gyakorlata szerint meg nem térített kártérítési követelést, majd azt tovább engedményezte a felperesre.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[3] A felperes a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:522. §-ára és a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény (a továbbiakban: Gfbt.) 12. és 27. §-ára alapított keresetében az alperest 4 565 798 forint és járulékai engedményezett követelés megfizetésére kérte kötelezni. Álláspontja szerint az alperes nem határozhatja meg egyoldalúan az alkatrészbeszerzés forrását, a 10%-os árkülönbség nem olyan mértékű, amely ezt indokolná. A balesetek vétlen károsultjainak nem róható fel, ha nem olyan márkaszervizbe viszik javításra a sérült gépkocsijukat, amely a 10%-os árkülönbség miatt az alperes által kijelölt forrásból szerzi be az alkatrészeket. Az alperes az idegenhibás balesetek okozóinak felelősségbiztosítójaként a károkozók helyébe lépve a károsult teljes kárát köteles megtéríteni. Ennek keretében mindazon költség megtérítésére köteles, amely a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges.

[4] Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta a felperes perbeli legitimációját, a kereset jogalapját, összegszerűségét és a kamatfizetés kezdő időpontját. Álláspontja szerint az engedményezési szerződések nem jöttek létre, de ha létre is jöttek, semmisek, mert színleltek, illetve a pénzintézeti tevékenységre vonatkozó jogszabályba ütköznek. A kárrendezési gyakorlata nem volt jogellenes, mert nem számla kifizetésére, hanem kártérítésként az indokolt és szükséges költség megtérítésére köteles. A felperes jogelődeit kárenyhítési kötelezettség terhelte. A megbízásukból eljárt márkaszervizek mulasztottak, amikor nem adtak tájékoztatást az alperes kárrendezési gyakorlatáról. A kereset összegszerűsége azért vitatható, mert a vállalkozási szerződések ismerete nélkül nem állapítható meg, milyen ellenértékben állapodtak meg a javítás tekintetében a felek.

Az első- és másodfokú ítélet

[5] Az elsőfokú bíróság ítéletével helyt adott a keresetnek.

[6] Az indokolásában kifejtettek szerint az engedményezési szerződések megalapozták a felperes legitimációját. Az engedményezésben részes felek, valamint az A.-F. Kft. márkaszerviz jelenlegi ügyvezetője tanúkénti meghallgatására nem volt szükség, mert az alperes csak általánosságban vitatta a felperes által becsatolt engedményezési szerződések tartalmát, a Kft. korábbi ügyvezetőjének tanúvallomása alapján pedig megállapítható volt, hogy az engedményezési szerződésben meghatározott követeléseit a társaság a felperesre engedményezte. Az elsőfokú bíróság szerint önmagában az a tény, hogy egy okirat nem rendelkezik a teljes bizonyító erejű magánokirat kellékeivel (tanúk aláírása, cégszerű aláírás), még nem jelenti, hogy a benne foglalt nyilatkozat ne lenne hiteles, ne a felek tényleges szerződési akaratát rögzítené. Az alperes alaptalanul kifogásolta, hogy az engedményezési szerződések színlelt megbízási szerződések. Az engedményezési szerződés érvénytelenségére csak az abban részes felek hivatkozhatnak. A felperes nem folytatott üzletszerű követelésvásárlást, ezért a tevékenysége nem minősül engedélyköteles faktoring tevékenységnek. Az alapszabálya szellemében járt el, amikor a perbeli követelések megszerzésével az alperes gyakorlatával szemben fellépett.

[7] Az elsőfokú bíróság a kárenyhítési kötelezettség megszegésére alapított védekezéssel sem értett egyet. Megállapította, hogy az alperes elvi szempontok szerint vont le 10%-ot a márkaszervizek által kiállított számlák összegéből, amellyel azt szankcionálta, hogy a szervizek nem a kárrendezési gyakorlata alapján jártak el az alkatrészek beszerzése során. Az alkalmazott szankciónak jogszabályi alapja nem volt. A felperes jogelődei nem tanúsítottak olyan magatartást, amely a károkkal szembeni közömbös, felelőtlen vagy hanyag hozzáállást mutatott volna. A károsulttól nem várható el, hogy szakértelem hiányában gazdasági szereplők között válasszon. Nem róható fel a megrendelőnek valamely alapárhoz képest 10%-kal drágább javítás megrendelése. A perbeli károsultakat megillette a gépjárműjavító megválasztásának joga és nem kötelezhetők arra - jogszabályi alap és szerződéses rendelkezés hiányában -, hogy az alperes által megjelölt néhány alkatrész-kereskedő közül válasszanak.

[8] Az alperes a vállalkozási szerződések tényleges tartalmát, az alkatrészek beszerzését és a felhasználásukat nem vitatta, ezért szükségtelen volt a vállalkozási szerződések becsatolása. Az összegszerűség vitatásához az alperesnek konkrétan kellett volna megjelölnie, hogy a javítási költség mely tételét, milyen okból nem fogadja el. Ilyen tényelőadást azonban nem tett.