BH 2020.8.246 Az Mt. 106. § (3) bekezdése nemcsak mérték, hanem ún. beosztási szabályt is tartalmaz.

A heti pihenőidő alkalmazása esetén a munkáltató köteles hetenként legalább 40 órát kitevő és 1 naptári napot magában foglaló megszakítás nélküli pihenőidőt biztosítani munkavállalója számára. A munkáltató ezen 40 órát kitevő pihenőidő biztosításával eleget tesz a heti pihenőidő kiadásával kapcsolatos kötelezettségének azzal, hogy a munkaidőkeret (elszámolási időszak) átlagában biztosítania kell e munkavállalói számára is a heti 48 óra pihenőidőt [A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 106. § (3) bekezdés].

A tényállás

[1] A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperesek mozdonyvezető munkakörben álltak munkaviszonyban az alperessel. A mozdonyvezető munkakör az ún. utazó szolgálatot ellátó munkakörcsaládhoz tartozott, ezen belül az alperes vezényelt vontatási utazói munkarendben foglalkoztatta a felpereseket, akik havi munkaidőkeretben végezték munkájukat.

A felperes keresete az alperes ellenkérelme

[2] A felperesek keresetükben elsődlegesen a 2014. decembertől a 2016. áprilisig terjedő időszakra rendkívüli munkavégzésre járó bérpótlék megfizetésére kérték kötelezni az alperest, másodlagosan annak megállapítását kérték, hogy az alperes jogellenesen foglalkoztatta őket, amikor nem jelölte ki és nem biztosította számukra a minimális 42 óra heti pihenőidőt. Érvelésük szerint a Kollektív Szerződés 47. § 4. pontja akként rendelkezett, hogy minden héten legalább egy naptári napot magában foglaló megszakítás nélküli 42 óra pihenőidőt kell biztosítani számukra a munkaidő beosztás során, és a munkaidőkeret átlagában legalább 48 óra heti pihenőidőben kell részesülniük. Állításuk szerint a munkáltató több alkalommal nem jelölte ki és nem osztotta be a minimális heti 42 óra pihenőidőt, és ezekben az esetekben pihenőnapjukon végeztek rendkívüli munkaidőben munkát, mely időszakra pótlék illette volna meg őket.

[3] Kereseti kérelmüket arra alapították, hogyha a jogellenes foglalkoztatás feltételeit a bíróság megállapítja, azonban a marasztalás feltételei nem állnak fenn, a pihenőidőhöz való joguk megóvása érdekében szükséges a megállapító rendelkezés meghozatala.

[4] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperesek költségekben való marasztalását kérte. Arra hivatkozott, hogy a Kollektív Szerződés a törvényben foglalt szabályoktól eltérően rendelkezik a heti pihenőnap és a heti pihenőidő intézményéről, az Mt. rendelkezéseitől kedvezőbb előírást tartalmazva. Lehetősége volt arra, hogy a heti pihenőidő kiadását nem az adott naptári héten teljesítse, mivel munkaidőkeretben foglalkoztatta a felpereseket. Az általánostól eltérő munkarend és az egyenlőtlen munkaidőbeosztás lényege, hogy a munkaidő és pihenőidő nem azonos naptári napon és naptári héten kezdődik és fejeződik be.

[5] Másodlagosan arra hivatkozott, hogy amennyiben a bíróság megállapítja, hogy nem az Mt., illetve a Kollektív Szerződés rendelkezéseinek megfelelően került kiadásra a heti pihenőidő, tényleges munkavégzés hiányában abból okszerűen és logikusan nem következik a rendkívüli munkavégzés megállapítása. Kidolgozta, hogy a felperesek - általa vitatott igénye - helyessége esetén milyen mértékű további díjazásra váltak volna jogosulttá. A felperesek elsődleges kereseti kérelmüket ennek megfelelően módosították.

[6] A per során a IV. rendű felperes keresetétől elállt, ezért vonatkozásában a bíróság a per megszüntette.

Az első- és másodfokú bíróság határozata

[7] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. rendű felperesnek 167 410 forintot, a II. rendű felperesnek 76 892 forintot, a III. rendű felperesnek 69 994 forintot, az V. rendű felperesnek 218 853 forintot, a VI. rendű felperesnek 115 205 forintot és késedelmi kamatát.

[8] Ítélete indokolásában kifejtette, hogy havi munkaidőkeret alkalmazása esetén egyenlőtlenül is be lehet osztani a munkaidőt, a munkáltatónak nem szükséges az "hét", illetve "nap" külön meghatározása. Megállapította, hogy a perrel érintett időszakban a munkaidőkeret átlagában az alperes biztosította a felperesek számára a pihenőidőt, és a felperesek csupán az alperes által elismert mértékű pihenőnapon végzett munkájukért váltak jogosulttá a juttatásra.

[9] Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a felperesek keresetét elutasította és mellőzte az alperes marasztalását.

[10] Határozata indokolásában kifejtette, hogy mivel havi munkaidőkeret alkalmazása esetén a munkáltatónak a munkaidőkereten belül kell a munkavállaló munkaidő-beosztását elkészítenie, ezért a heti pihenőidőre vonatkozó törvényi szabályozástól eltérően a munkaidő, pihenőidő beosztását a munkáltatónak nem kell naptári hétre, illetve naptári napra elvégeznie. Az elsőfokú bíróság is ezt a jogi indokot fejtette ki jogi indokolásában, azonban tévesen vonta le azt a következtetést, hogy a felperesek pihenőidőben végeztek munkát, és ezért rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésért további díjazás illeti meg őket. Az alperes egy vélelmezett álláspont alapján modellezte, hogy milyen összeg illethetné meg a felpereseket, követelésük jogalapját azonban mindvégig vitatta. Megállapította, hogy a munkáltató a felperesek egyenlőtlen munkaidő-beosztásából következően a munkaidőkereten belül a naptári időszaktól eltérően vette figyelembe a felpereseknek járó pihenőidőt. Az adott esetben azt kellett megvizsgálni, hogy a Kollektív Szerződés által előírt heti pihenőidőt a munkaidőkeret átlagában kiadta-e a munkáltató. Mindez a perben nem volt vitatott, így alaptalannak találta a felperesek igényét. Megállapította, hogy a munkáltató a felperesek részére a heti 48 óra pihenőidőt a munkaidőkeret átlagában biztosította, így további díjazásra csak rendkívüli munkavégzés esetén tarthattak volna igényt.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[11] A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérték, hogy azt a Kúria helyezze hatályon kívül és a kereseti kérelmüknek megfelelően marasztalja az alperest bérpótlék megfizetésére, illetve szükség esetén helyezze hatályon kívül, a másodfokú bíróságot utasítsa új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára. Érvelésük szerint a jogerős ítélet sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, 213. § (1) bekezdését és 221. § (1) bekezdését, továbbá a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 6. §-át, 87. §-át és 106. §-át.

[12] Álláspontjuk szerint az elsőfokú eljárásban bizonyítást nyert, hogy volt olyan időszak a naptári heteket figyelembe véve, mikor a felperesek a ki nem jelölt, illetve ki nem adott pihenőidőben munkát végeztek. A másodfokú bíróság ítéletének rendelkező része a teljes keresetet elutasította, határozata indokolásában azonban a felperesek másodlagos megállapítási keresete elutasításának nem adta indokát, sértve ezzel a Pp. 213. § (1) bekezdését.

[13] A törvényszék figyelmen kívül hagyta az alperes Kollektív Szerződésére, valamint az annak részét képező helyi függelék szabályaira vonatkozó bizonyítási indítványukat, illetve az Mt. 87. §-a hatályos szövegének a perben irányadó rendelkezéseit is, és erre ítéletében még utalást sem tett. Álláspontjuk szerint a munkaidőkeret átlagára vonatkozó "mérték szabály" a perbeli esetben is csak kisegítő norma a heti referencia-időszakhoz képest.