Tóth J. Zoltán - 23/1990. (X. 31.) AB határozat - Halálbüntetés

A halálbüntetés sérti az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jogot. Ezek egymással összefüggésben álló olyan alkotmányos jogok, egyben az emberi lét alapjait jogilag meghatározó olyan alapértékek, melyektől az állam senkit nem foszthat meg.

Az AB a halálbüntetés határozatban fogalmazta meg azt az elvi tételt, miszerint az emberi élet és az emberi méltóság olyan alapértékek, melyek az emberi státusz jogi elismerésének és védelmének alapfeltételét jelentik; illetve hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jogok e státusz védelmezőiként csak egységben értelmezhetők, vagyis az emberi élethez és méltósághoz való jog mint egységes jog oszthatatlan és korlátozhatatlan. E jog nemcsak az állam büntetőhatalmát korlátozza azáltal, hogy a halálbüntetés szabályozását alkotmányosan nem engedi meg, hanem más, az Alkotmányban kifejezetten nem nevesített alapjogok elismerését és ezáltal azok alkotmányos védelmét is lehetővé teszi.

1. ELŐZMÉNYEK

1.1. AZ ALKOTMÁNYOS RENDELKEZÉSEK SZÖVEGTÖRTÉNETE 1949-1990 KÖZÖTT

A szocialista Alkotmány, vagyis az 1949. évi XX. törvény eredetileg nem rendelkezett sem az emberi élethez, sem az emberi méltósághoz való jogról. Az 1972. évi I. törvényt, vagyis az 1972. április 26-án hatályba lépett alkotmánynovellát követően az Alkotmány már elismerte az élethez való jogot, melyet államcélként és alanyi jogként is megfogalmazott: a 17. § új szövege értelmében "[a] Magyar Népköztársaság védi az állampolgárok életét, testi épségét, egészségét és betegség, munkaképtelenség, öregség esetén támogatja őket", míg az 57. § (1) bekezdése sze-

- 43/44 -

rint "[a] Magyar Népköztársaságban az állampolgároknak joguk van az élet, a testi épség és az egészség védelméhez". Igaz, e jog tartalma még alapvetően a betegségek és balesetek megelőzéséhez és kezeléséhez kapcsolódott, mivel ugyanennek a §-nak a (2) bekezdése - az (1) bekezdés pontosabb értelmét megadva - mindössze annyit nyilvánított ki, hogy "[e]zt a jogot a Magyar Népköztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, az emberi környezet védelmével valósítja meg". Méltósághoz való jogról ugyanakkor még az 1972-es államszocialista alkotmánynovellában sincs szó.

Az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jogok 1989. október 23-ával kerültek be az Alkotmányba. Ekkor lépett hatályba "az Alkotmány módosításáról" szóló 1989. évi XXXI. törvény, vagyis a jogállami alkotmánynovella. Ennek 34. §-a teljesen átírta az addigi alapjogi (VII.) fejezetet. Az ezzel foglalkozó új (immáron XII. számú) fejezet címében is szakít a szocialista felfogással, miszerint az alapvető jogok állampolgári jogon járnak: a régi fejezetcímet ("Az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei") felváltja egy új, a jogállami alapjogfelfogással összhangban levő címmel ("Alapvető jogok és kötelességek"). A jogállami értékfelfogás rögtön az új alapjogi fejezet első szakaszában megjelenik, mely - kifejezve az emberi jogok valós hierarchiáját - elsőként már nem a munkához való jogról, hanem az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jogokról rendelkezik, azokat nemcsak az állampolgárok, hanem "minden ember" számára elismerve: "54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni."

Az 1989. évi XXXI. törvény - annak 2. §-ával - újraszabályozta az Alkotmány 8. §-át is. A szintén 1989. október 23-tól hatályos szabályozás szerint az élethez és a méltósághoz való jogok alapvető jogok, melyeket (több más jog mellett) még

- 44/45 -

rendkívüli jogrend (az akkor hatályos fajták alapján: rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet) idején sem lehet korlátozni vagy felfüggeszteni [8. § (4) bekezdés]. Az alapvető jogokra vonatkozóan a réginél sokkal szigorúbb követelményeket állapított meg, amennyiben az ezekre vonatkozó szabályokat kizárólag alkotmányerejű törvény állapíthatta meg [8. § (2) bekezdés], és azokat nem egyszerűen törvénnyel, hanem (az ekkori szabályozás értelmében az összes országgyűlési képviselő kétharmadának a szavazatával elfogadható) alkotmányerejű törvénnyel lehetett csak korlátozni, és csak akkor, ha "az állam biztonsága, a belső rend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy mások alapvető jogainak és szabadságának a védelme érdekében szükséges" [8. § (3) bekezdés]. Mindemellett a 8. § (1) bekezdése elvi szinten is deklarálta, hogy "[a] Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége".

Az első demokratikus és szabad országgyűlési választásokat követően, már az újonnan megválasztott Országgyűlés által megalkotott, 1990. június 25-én hatályba lépett, "a Magyar Köztársaság Alkotmányának módosításáról" szóló 1990. évi XL. törvény az 54. § szabályozását nem érintette, de átírta a 8. §-ét. A 8. § (1) bekezdése nem változott, a (4) bekezdés szövegét pontosították (mely az élethez és a méltósághoz való jog és a többi, ott megnevezett abszolút jog védelmi szintje vonatkozásában érdemi változást nem hozott), a korábbi (3) bekezdést (az alkotmányerejű törvény jogintézményének teljes eltörlésével egyidejűleg) hatályon kívül helyezték, a (2) bekezdést pedig a következőképpen szabályozták újra: "A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." A halálbüntetés határozat meghozatalakor már ez volt hatályban, így az Alkot-

- 45/46 -

mánybíróságnak 1990 októberében ezen alkotmányi szabályok alapján kellett a döntését meghoznia.

1.2. A HALÁLBÜNTETÉS SZABÁLYOZÁSA AZ ÁLLAMSZOCIALIZMUSBAN ÉS A RENDSZERVÁLTÁS IDEJÉN

A halálbüntetést Magyarország államiságának kezdetétől fogva egészen 1990-ig ún. rendes büntetésként (poena ordinaria) alkalmazták, kiszabásának és végrehajtásának gyakorisága azonban változó mértékű volt. Az Alkotmány 1949. augusztus 20-i hatályba lépésétől a halálbüntetés határozat meghozataláig eltelt időben is rendkívül változatos módon viszonyult az állami jogalkotás és az erre épülő büntetőbírói praxis e jogintézményhez, nem függetlenül a mindenkori politikai és társadalmi viszonyoktól. Így az államszocialista rendszer kiépülését, valamint az 1956-os forradalmat közvetlenül követően a halálbüntetés kiterjedtebb igénybe vétele volt megfigyelhető - sokszor a rendkívüli büntetőjog különböző formáinak alkalmazásán keresztül - a konszolidáltabb viszonyok között azonban a halálbüntetést előíró vagy lehetővé tevő jogi normák és a halálbüntetést kiszabó bírói ítéletek száma is mérséklődött.

Magyarországon a második világháborút követően egészen 1962-ig a rendkívüli büntetőjogi és büntető eljárásjogi szabályozás több formája is érvényesült, melyek közül a katonai bíráskodás, az uzsorabíráskodás (uzsorabírósági különtanácsok), a népbíráskodás (majd később a népbírósági különtanácsok eljárása), illetve a rögtönítélő bíráskodás (az ún. statáriális eljárás) körében halálbüntetés kiszabására is lehetőség nyílt. Az 1878-as Csemegi-kódexet felváltó új, egységes büntető törvénykönyv, az 1961. évi V. törvény 1962. július 1-jei hatályba lépésével (a rendes eljárás keretébe betagozódó katonai büntetőbírósági eljárások kivételével) a statárium és más rendkívüli büntetőbíráskodási formák lehetősége Magyarországon megszűnik, a halállal büntethető bűncselekmények körét pedig (az állam elleni és a katonai bűncselekményeket is beleértve) a mindenkor hatályos büntető törvénykönyvek mint büntető kódexek tartalmazzák.

Az 1961-es Btk. - a kor viszonyaiból következően - "természetesen" ismerte a halálbüntetést [35. § (1) bekezdés 1. pont], azonban azt semmilyen esetben sem írta elő abszolút szankcióként. Minden egyes olyan különös részi tényállás esetében, amelynek megvalósítása halálbüntetést is maga után vonhatott, alternatív büntetésként alkalmazható volt a tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés is. A kiszabott halálbüntetést - kegyelemből - át lehetett változtatni húsz évig terjedő szabadságvesztésre [36. § (4) bekezdés]. Végül (a katonának minősülő személyeket kivéve) halálbüntetés csak azzal szemben volt alkalmazható, aki a bűntett elkövetésekor a huszadik életévét betöltötte [36. § (1) bekezdés] - ez utóbbi később sem változott. Az 1961-es Btk. Különös része összesen 31 bűncselekményre tette lehetővé halálbüntetés kiszabását: 9 állam elleni, 2 béke és emberiség elleni, 12 katonai és 8 köztörvényes deliktumra (utóbbiak körében pedig nem életellenes cselekményekre, nevezetesen a társadalmi tulajdont károsító lopásra, sikkasztásra, csalásra és hűtlen kezelésre, továbbá a társadalmi tulajdonban különösen nagy kárt okozó rablásra és közveszélyokozásra is).