BH 1998.5.254 A szovjet bíróság által tiltott határátlépés miatt történt elítélés politikai indíttatású szabadságelvonásnak minősül [1992. évi XXXII. tv. 3. § (1)bek. d) p.].

A felperes személyes kárpótlás iránti igényét bejelentette az alperesnél, amely azt határozatával elutasította azzal az indokolással, hogy a felperes által megjelölt jogcímen az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról rendelkező 1992. évi XXXII. törvény (továbbiakban: Kpt.) alapján kárpótlás nem állapítható meg.

A felperes keresetet nyújtott be a Fővárosi Bírósághoz, és kérte a közigazgatási határozat megváltoztatását és számára havi életjáradékban megállapított kárpótlás elrendelését.

Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta, megállapította, hogy a felperes 1940. november hó 25. napjától 1947. február hó 20. napjáig kárpótlásra jogosító szabadságelvonást szenvedett el, amelyre - összesen 76 hónap időtartamra - 1992. év január hó 1. napjától való esedékességgel havi életjáradékra jogosult. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperes 1940. november 21-én a munkaszolgálati behívója által fenyegetett helyzetben átlépte a magyar-szovjet határt, amelyet követően a szovjet határőrök letartóztatták, és 1941 júniusában tiltott határátlépés bűncselekménye miatt a szovjet bíróságok 5 évi javító-nevelő munkára ítélték. A felperes a büntetését különböző lágerekben töltötte le. A büntetése letöltése után még Magyarországra történő visszautazásáig lágerekben tartózkodott, amelyeknek területét, vonzáskörzetét nem hagyhatta el. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes elítélése politikai indíttatású volt, mivel az 1992. évi XI. tvr. és a Kpt. is a tiltott határátlépés miatti elítéléseket kárpótlásra jogosító sérelemnek tekintette.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a szabadságelvonás a Kpt. fogalomrendszerében olyan szóhasználat, amely nemcsak a büntetőbíróság ítélete következtében állt elő, mivel a Kpt. maga is e fogalom alá tartozónak tekinti a kényszerlakhely-kijelölését, internálást, deportálást és mindazokat az állampolgárok személyes szabadsága elleni intézkedéseket és akciókat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az érintettek emberi, politikai jogait korlátozzák, vagy teljesen megsemmisítsék.

Az alperes fellebbezést nyújtott be az elsőfokú bíróság ítélete ellen, és kérte annak megváltoztatását. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság amikor a felperes kérelmét a Kpt. 3. §-a (1) bekezdésének d) pontja alá sorolhatónak ítélte meg. Az alperes álláspontja szerint a Kpt. csak a szovjet bíróság politikai indíttatású ítélete alapján végrehajtott szabadságelvonásra alapozva nyújt lehetőséget kárpótlásra. Az alperes álláspontja szerint a kárpótlás célja az volt, hogy azokat a személyeket kárpótolja a magyar állam, akiket 1945 után Magyarországon vagy Magyarországról elhurcolva külföldön szovjet katonai bíróságok politikai okból jogtalanul ítéltek el, és akiknek az ítéletét a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága hatályon kívül helyezte. Az alperes álláspontja szerint a fellebbezésben előadott véleményét támasztja alá a Legfelsőbb Bíróság Kf.II.25.016/1993. számú ítélete is.

A fellebbezés nem alapos.

A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárás során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, és abból mindenben helyes jogi következtetést vont le.