A Szolnoki Törvényszék Mf.21122/2016/4. számú határozata végkielégítés tárgyában. [1996. évi CXII. törvény (Hpt.) 45. §, 2012. évi I. törvény (Mt.) 27. §, 58. §, 208. §, 210. §] Bírók: Kovács Piroska, Sándorné dr. Nagy Erika, Takó Kornélia

Szolnoki Törvényszék

4.Mf.21.122/2016/4. szám

A Szolnoki Törvényszék, mint másodfokú bíróság által képviselt felperesnek - Dr. Halmi Ügyvédi Iroda által képviselt alperes ellen - végkielégítés és járulékai iránt indított perében a Szolnoki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2.M.129/2015/24. számú ítélete ellen az alperes 26. sorszámú fellebbezése folytán meghozta a következő

í t é l e t e t:

A törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érinti, fellebbezett részét helybenhagyja.

Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 100.000,- (egyszázezer) forint másodfokú perköltséget.

Kötelezi az alperest, hogy az államnak felhívásra térítsen meg 354.000,- (háromszázötvennégyezer) forint másodfokú eljárási illetéket.

Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.

I n d o k o l á s

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1.325.435,- Ft felmentési időre járó távolléti díjkülönbözetet és 3.099.790,- Ft végkielégítés különbözetet, ezen összeg 2014. december 16-tól a kifizetésig járó kamatát, valamint 60.000,- Ft perköltséget. Megállapította, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél 2015. június 16-án szűnt meg. A fentieket meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

Az elsőfokú ítélet szerint a felperes a 2005. október 1-jén létesített munkaviszonya keretében az alperes kirendeltsége vezetőjeként dolgozott. Mivel az alperes elnök ügyvezetőjének a házastársa volt, ezért felette a munkáltatói jogkört az igazgatóság gyakorolta.

A 2013. július 15-i igazgatósági ülésen az alperes igazgatósága az ügyvezető elnök előterjesztését követően a 38/2013. (VII. 15.) Igazgatósági határozatával egyhangúan úgy

döntött, hogy a szolnoki, ceglédi, martfűi és törökszentmiklósi kirendeltség-vezetők munkaszerződését módosítva a munkáltató által történő felmondás esetére a felmondási időt 6 hónapban, a végkielégítés mértékét egy évi átlagbérben határozza meg. Az igazgatóság a döntésénél mérlegelte, hogy az integrációs törvény hatásaként a szövetkezetnél új feladatok jelentkeznek, mely többletfeladatokat hárít a dolgozókra, a dolgozók megtartása érdekében szükséges az ottmaradásuk ösztönzése.

A 2013. július 16-i keltű munkaszerződés módosítás szerint a felperest a munkáltatói felmondás esetére 6 havi felmondási idő és 12 havi „átlagjövedelemnek" megfelelő végkielégítés illeti meg.

Az alperes végelszámolója 2014. december 16-tól kezdődő 50 nap felmondási idővel a felperes munkaviszonyát 2015. február 4-i hatállyal megszüntette, 2014. december 22-én részére 50 nap felmondási időre járó 474.563,- Ft-ot és kéthavi távolléti díjnak megfelelő végkielégítésként 619.958,- Ft-ot fizetett ki.

A végelszámoló a felperes felmondásában a felperes munkaszerződés módosítását a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 27. § (1) bekezdésébe ütközően jóerkölcsbe ütközőnek értékelte és ezért az Mt. alapján irányadó felmondási idő és végkielégítés kifizetéséről döntött a semmis rendelkezések figyelmen kívül hagyásával.

A felperes keresetében kérte a munkaszerződés módosítás szerinti díjazás kifizetését, beszámítva a már kifizetett összegeket.

A munkaszerződés szerinti felmondási idő alapján kérte a munkaviszony megszűnés időpontjának megállapítását.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Hivatkozott arra, hogy az alperes szervezeti és működési szabályzata (a továbbiakban: SZMSZ) szerint a felperes vezető állásúnak minősült, ezért az Mt. 210. § (3) bekezdése alkalmazandó és így a követelés idő előtti.

A felperes keresete az Mt. 27. § (1) bekezdése szerinti semmis szerződésen alapult és az Mt. 12. § (1) bekezdése szerint a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.

Az elnök-ügyvezető a munkaszerződés módosítást azért kezdeményezte, mert az integrációs törvény következményeként vélhetően neki és a házastársának is megszűnik a munkaviszonya.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperesi felmondás időpontjában hatályos Mt. 208. § (2) bekezdése alapján a felperes nem minősült vezető állású munkavállalónak, mivel ebben a munkaszerződésében nem állapodtak meg, ezért az SZMSZ figyelembe nem vehető.

Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az alperes által felhozottak nem alapozzák meg, illetőleg az egyenlő bánásmód megsértését nem az alperes, hanem esetlegesen más összehasonlítható helyzetben lévő munkavállaló sérelmezhette volna.

Az elsőfokú bíróság a munkaszerződés módosítás jóerkölcsbe ütközését a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 200. § (2) bekezdése alapján vizsgálva, a perben meghallgatott tanúk vallomásai alapján megállapította, hogy az igazgatóság a döntésekor a szövetkezet kirendeltség helyzetéről pontos információkkal rendelkezett, ismerte az integrációs törvény azon hatását, hogy a rendelkezések a szövetkezeti

dolgozók számár plusz terheket jelentenek és a szövetkezet eredményei szükségessé tették az anyagi elismerések bevezetését. Ezért a határozat nem ütközött a jóerkölcsbe.

Az elsőfokú bíróság a munkaszerződés módosítás alapján kötelezte az alperest a felmondási időre járó díjkülönbözet és a végkielégítés különbözet megfizetésére, e körben a felperesi keresetet összegszerűségében részben alaposnak ítélve.

Az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezésében az alperes elsődlegesen kérte annak megváltoztatását és a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására utasítását.

Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú eljárás során kifejtett tényállításait és jogi álláspontját fenntartva előadta, hogy a kereset elsődlegesen idő előtti, mivel az alperesi SZMSZ szerint a felperes vezető állású személynek minősült.

Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: esélyegyenlőségi törvény) 7. § (2) bekezdés szerinti ésszerű indok fogalomkörét a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 45.és 46. §-a szerint kell értelmezni, melyre figyelemmel nem a végzett munkán alapuló, a felperes részére nyújtott juttatás sérti az egyenlő bánásmód követelményét az alperes többi dolgozójához viszonyítottan, ellentétes a Hpt. 45. §-ában foglaltakkal, így a megkülönböztetés felperes javára nem ésszerű indokon alapult.

A fellebbezés szerint az elsőfokú bíróság a tanúvallomásokat helytelenül értékelte a 2013. július 15-i igazgatósági üléssel kapcsolatosan, melynek nem volt írásbeli előkészítő anyaga. Az elnök-ügyvezető a házastársát érintő jövőbeni vezetői állás megszűnésének kompenzációjaként terjesztette elő a javaslatot, tényleges teljesítményről, konkrét mutatókról a jegyzőkönyvben említés nincs. A felperes munkáját az igazgatóság béremeléssel ismerte el, a felmondási idő és a végkielégítés mértékének megemelése a jövőbeni elmozdításához kapcsolódó „kárpótlásként" került megállapításra, így az a Hpt. által védett betétesi és tulajdonosi érdek sérelmével megvalósított többletjuttatás volt. A döntés szakmai indokai a jegyzőkönyvből nem állapíthatóak meg, annak nem képezte mellékletét sem írásbeli előterjesztés, sem a gazdasági mutatók részletes elemzése.