BH 2000.11.512 I. Alaptalan a munkavállalónak az az igénye, hogy munkaviszonyának időtartama a ki nem adott, de pénzben is megváltani kért szabadságnapok számával meghosszabbodjon [Mt. 136. § (1) bek.].

II. A munkavállalónak - a munkaviszonya megszűnése esetén - a szabadsága pénzben történő megváltására irányuló igényjogosultsága a munkában töltött utolsó napon nyílik meg. Ha a munkáltató annak kifizetésével késlekedik, e naptól esik késedelembe, és ettől az időponttól köteles a törvényes kamatot megfizetni [Mt. 97. § (2) bek.].

A periratokból megállapítható tényállás szerint a felperes munkaviszonya az alperesnél jogszerű munkáltatói rendkívüli felmondással 1996. április 15. napjával szűnt meg. A felperes a többször módosított keresetében annak megállapítását és jogkövetkezményeinek alkalmazását kérte, hogy az alperes a rendkívüli felmondásával jogellenesen szüntette meg a munkaviszonyát. Az eredeti munkakörében való továbbfoglalkoztatása mellőzése alapján kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest az 1990 óta őt megillető szabadságmegváltása ellenértékének és egyéb, a munkaviszonyával összefüggő követeléseinek megtérítésére.

A munkaügyi bíróság jogerős részítéletével elutasította a felperesnek a felmondás jogellenessége megállapítására irányuló keresetét.

A megyei bíróság végzését követően lefolytatott új eljárásban a munkaügyi bíróság ítéletével döntött a felperest megillető szabadság pénzbeni megváltásáról és kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizesse meg a felperesnek az 1992-1996-os évekre járó, ki nem vett szabadság pénzbeni ellenértékét. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét akként értelmezte, hogy az vagylagosan: elsődlegesen a szabadság természetbeni kiadására, másodlagosan annak pénzbeni megváltására irányult. Minthogy a szabadság kiadására a munkaviszony megszűnte folytán nem kerülhetett sor, ezért az Mt. 136. §-ának (1) bekezdése alapján a szabadság pénzbeni megváltásáról rendelkezett az elsőfokú bíróság.

Az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezésében a felperes annak részben történő megváltoztatását és elsődlegesen a keresetben kért mértékű szabadság kiadására kötelezést igényelte, másodlagosan a megváltott szabadságnapokra járó összegeknek a munkabér-növekedésnek megfelelő felemelését, továbbá kamat megállapítását. Vitatta a munkaviszony megszűnésének tényét is.

A megyei bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és kötelezte az alperest, hogy az elsőfokú bíróság által megítélt összegek után 1996. április 16. napjától kezdődően évi 20%-os kamatot is fizessen meg a felperesnek. Ezt meghaladóan helybenhagyta az első fokú ítéletet.

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a részítélet jogerőre emelkedése folytán a felperes már nem vitathatja eredménnyel a munkaviszonya megszűntét, ezért 1996. április 15-ét követően nyilván nincs lehetőség a felperes korábbi szabadságának tényleges kiadására. A megismételt eljárásban a felperes érdemi észrevételt, bizonyítási indítványt a szabadságmegváltás alapjául szolgáló, az alperes által kimutatott átlagkeresetre nem tett. A felek között nem volt vitás a felperes által évenként megjelölt szabadságnapok száma, ezért az elsőfokú bíróság a megváltandó szabadságnapok számát és az adott évi átlagkereseteket helytállóan határozta meg. A felperes még a fellebbezésében sem jelölte meg azt az összeget, amelyre álláspontja szerint az alperest marasztalni kellett volna. Megalapozott volt viszont a felperes igénye a megváltott szabadság után járó kamat tekintetében. Ezt az összeget ugyanis a munkáltató az Mt. 136. §-ának (1) bekezdése alapján - figyelemmel az Mt. 97. §-ának (2) bekezdésére - az utolsó munkában töltött napon köteles lett volna a felperes számára megfizetni, ezért ettől az időponttól kezdődően az alperes a késedelmére tekintettel a törvényes mértékű kamat megfizetésére köteles.