BH 1998.9.432 A különvagyoni ingatlant terhelő kölcsön egyösszegű kifizetésével a tulajdonost jogszabálynál fogva megillető kedvezmény nem közös vagyon [Csjt. 27. § (1) bek., 31. § (2) bek., 45/1989. (XII. 23.) PM r.].

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felek 1989. december 22. napján megkötött házasságát felbontotta. A felperes különvagyonát képező volt közös lakás kizárólagos használatára a felperest jogosította fel, és az életközösség alatt szerzett ingóvagyont a felek között természetben megosztotta. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 35.500 forintot és annak 1991. június 25. napjától járó évi 20%-os kamatát. Az alperes lakáshasználati jog ellenértéke iránt előterjesztett viszontkeresetét elutasította.

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és az ingókra vonatkozó eltérő rendelkezések mellett a felperes pénzbeni marasztalását - a kamatfizetési kötelezettség mellőzésével - a 6. sorszámú kijavító végzés szerinti 69.458 forintra felemelte.

A megállapított tényállás szerint a felek házassága egyévi együttélés után azért romlott meg, mert a felperes tudomást szerzett arról, hogy az alperes őt a házasságkötéskor megtévesztette: elhallgatta, hogy két házasságát már a bíróság felbontotta, házasságaiból három gyermeke született, továbbá valótlant állított a jövedelmező vállalkozói tevékenységével kapcsolatban is, ugyanis az alperes csupán csekély összegű rokkantnyugdíjjal rendelkezett. Tovább rontotta a felek kapcsolatát, hogy a felperes idős édesanyját betegségében a saját lakásán ápolta néhány hónapig. Emiatt a felek között veszekedések voltak, és a felperes távollétében az alperes lépéseket tett az anyósa szociális otthoni elhelyezése érdekében. Az alperes a közös háztartás költségeihez alig járult hozzá, majd a kapcsolat megromlása után a felperes már az alperes indulatkitöréseitől is félt.

A felek életközössége 1993. április 23-án minden vonatkozásban megszűnt.

Az alperes 1993 augusztusában házassági hirdetés útján ismerkedett meg T. J.-vel, majd a közös lakásból elköltözött, és 1994. februárjáig T. J. M.-en lévő lakásában élt. A volt közös lakásban egy szobát lezárva tartott, ott azonban már nem tartózkodott, csak a felperes távollétében és alkalomszerűen járt oda vissza. 1993. december 1-jén, amikor a lakásban járt, a felperesnek szándékosan kárt okozott, ezért a felperes a zárakat lecserélte, és ezzel az alperes későbbi bejutását megakadályozta.

A bíróság az 1990. november 6-án kelt ítéletével 1989. január 1. és 1990. november 30. napjai közötti időre esedékesen kártérítésként 101.306 forint járadékot ítélt meg az alperes részére. Az alperes ennek felhasználásával a felperes különvagyoni lakásán fennállott OTP-kölcsöntartozásból 70.967 forintot kiegyenlített, ezáltal - az akkori kedvezményeknek megfelelően - a felperes a még fennálló hiteltartozás - kb. 130.000 forint-megfizetése alól mentesült.

A jogerős ítélet indokolása szerint a házasság az alperesnek a tényállásban megállapított, felróható magatartása miatt romlott meg. A lakás használatára - a perbeli nyilatkozat szerint - az alperes sem tartott igényt, ezért a kizárólagos használatra a bíróság a Csjt. 31/B. §-ának (1) és (3) bekezdései alapján a tulajdonos felperest jogosította fel. Megállapította, hogy az alperes önként, a saját elhatározásából távozott, amit tanúvallomása a körülményekkel egybevetve aggálytalanul bizonyított. Erre tekintettel a bíróság a lakáshasználati jog ellenértékét nem ítélte meg az alperes javára, ezzel kapcsolatban utalt a Csjt. 31/D. §-ában foglaltakra, melyből az következik, hogy a lakásból a visszatérés szándéka nélkül távozó házastárs, mint bérlőtárs ellenértékre csak tanácsi (önkormányzati) bérlakás elhagyása esetén jogosult. A fenti rendelkezés nem alkalmazható abban az esetben, ha az egyik házastárs különvagyonába vagy önálló bérletébe tartozó lakást a nem tulajdonos, illetve nem bérlő házastárs hagyta el a visszatérés szándéka nélkül, az eltávozó házasfél szándékát pedig a távozáskor fennálló tények szerint kell értékelni.

A felperes ingatlanát terhelő kölcsöntartozás kiegyenlítésére felhasznált összeget a másodfokú bíróság az alperes különvagyonának tekintette, és azt, mint a felperes különvagyonába történt beruházást, megtérítési igényként - az ingók utáni értékkülönbözet összegével csökkentve - megítélte az alperes javára. Alaptalannak találta azonban az alperes 50.000 forint megfizetése iránti követelését azon a címen, hogy a felperes a kölcsön egyösszegű teljesítésével jelentős összeg megfizetése alól mentesült, és az így jelentkező haszon közös vagyonná vált, melyből az alperest az általa megjelölt közös vagyoni részesedésként 50.000 forint megilleti. A jogerős ítélet ezzel kapcsolatban azt állapította meg, hogy az egyösszegű teljesítés alapján nyújtott kedvezmény a felperesnek jogszabálynál fogva járt, így a felperes jogalap nélkül nem gazdagodott, és a kedvezmény összegével az alperesnek nem tartozik elszámolni.

A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel. Álláspontja szerint a bíróság megalapozatlanul, így törvénysértéssel állapította meg a házasság megromlásához vezető okokat, valamint azt, hogy ő a lakást véglegesen, a visszatérés szándéka nélkül hagyta el. Ez utóbbival összefüggésben arra is hivatkozott, hogy az államigazgatási eljárás során birtokvédelmi kérelmének helyt adtak. Sérelmezte, hogy a bíróság a kölcsönre fordított 71.000 forint különvagyonának megtérítésén túlmenő 50.000 forint közös vagyoni követelését elutasította. Kifejtette, hogy a különvagyona felhasználásával a felperes különvagyoni adósságából elengedett pénzösszeg az alperesi különvagyon "hozadékának" tekintendő, ezáltal a közös vagyonhoz tartozik, tehát a kedvezmény összegének felére jogszerűen igényt tarthat. A fentiek folytán a jogerős ítélet sérti a Pp. 206. §-át, továbbá a Csjt. 31/C. §-át és a 27. §-ában foglalt rendelkezéseket is.