ÍH 2019.18 A KÖZHATALOMMAL OKOZOTT KÁRÉRT VALÓ FELELŐSSÉG FELTÉTELEI

I. A nyomozó hatóságnak a Be. 155. § (3) bekezdése alapján a büntetőeljárás keretein belül nem feladata, hogy több igénybejelentő közül a jogosult személyét a bejelentők közötti polgári jogi jogvita eldöntésének eredményeként válassza ki.

II. A jogszabály által megengedett magatartás tanúsítása önmagában a károkozást nem teszi jogszerűvé. Ehhez a Ptk. 6:520. § d) pontja alapján annak a további feltételnek a teljesülése szükséges, hogy a magatartás más személy jogilag védett érdekét ne sértse, vagy a jogszabály a károkozót kártalanításra kötelezze.

III. Ha a közhatalmat gyakorló szerv határozatát többféle értelmezést (is) engedő jogszabály alapján hozta, az esetleges téves jogalkalmazáson alapuló tévedése a felróhatóság körén kívül esik.

[Ptk. 6:548. §, 6:520. §; Be. 155. §]

A felperes a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:548. § (1)-(2) bekezdése alapján 1 796 112 forint kártérítés és annak késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

Kárigényének ténybeli alapjaként előadta, hogy a 2014. július 8-án kötött szerződés alapján a B. A. Zrt.-től lízingbe vette az általa választott F. M. típusú gépjárművet, amelyet a lízingbeadó kifejezetten ebből a célból vásárolt meg az A. H.B. Kft.-től. A gépjárművet az alperes Bűnügyi Igazgatóságának Felderítő Osztálya jelentős értékre elkövetett orgazdaság bűntette és más bűncselekmények gyanúja miatt D. G. és társai ellen indított büntetőeljárásban 2015. április 15-én lefoglalta, mert fennállt az alapos gyanú, hogy azt korábban ismeretlen tettesek eltulajdonították, majd az egyedi azonosító jel megváltoztatását követően, hamis okmányokkal forgalomba hoztak.

Az alperes 2016. április 14-én a lefoglalást megszüntette és a járművet a Be. 155. § (3) bekezdése alapján a H. V. Ag. részére rendelte kiadni. Határozatának indokolása szerint az eredeti tulajdonos A. H. társaságot a jármű eltulajdonítása miatt a német biztosító kártalanította, ezért a biztosító jármű kiadása iránti igénye alapos. A felperesnek a határozattal szemben bejelentett panaszát a Járási Ügyészség 2016. május 17-én meghozott határozatával elutasította. Álláspontja szerint a lefoglalt dolgot a Be. 155. § (2) bekezdése alapján elsődlegesen az elkövetéskori tulajdonosának kell kiadni. A casco biztosítása alapján a tulajdonost kártalanító biztosító társaság pedig a gépkocsira vonatkozó igényét a hatóságnak bejelentette.

A lízingbeadó a felperessel kötött szerződését 2016. június 13-án azonnali hatállyal felmondta. A felmondás folytán a felperesnek 1 796 112 forint tartozása vált egy összegben esedékessé, melyet a lízingcéggel kötött megállapodása alapján részletekben teljesít.

A felperes álláspontja szerint a jármű biztosító részére való kiadásával az alperes jogszabályt sértett. A bűncselekmény elkövetésének időpontjában ugyanis a biztosító nem volt a jármű tulajdonosa, és a büntetőeljárás során - az alperes kiadásról hozott döntéséig - igényét nem jelentette be, tulajdonjogát nem igazolta. A hatóságnak ezért egyedüli igénybejelentőként a járművet részére kellett volna kiadnia.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, annak jogalapját és összegszerűségét egyaránt vitatta. Arra hivatkozott, hogy a nyomozati cselekményei jogszerűségét kizárólag az ügyészség jogosult felülbírálni, azt polgári bíróság nem mérlegelheti felül, és az ügyészség szerint a lefoglalás megszüntetéséről hozott határozata jogszerű volt. A jármű kiadásáról az eljárási szabályoknak megfelelően határozott, ezért magatartása nem volt jogellenes.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, és a felperest perköltség megfizetésére kötelezte.

Ítéletének indokolása szerint az alperes nem rendelkezett az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: Jogsegély törvény) 53. § (1) bekezdésében meghatározott iratokkal. Rendelkezésére állt ugyanakkor a Nemzetközi Bűnügyi Igazgatóság Bűnügyi Együttműködési Főosztálya Sirene Irodájának hivatalos jelzése a Németországban folyt eljárás részleteiről, a gépjármű kártalanítást követő tulajdonosáról, illetve arról, hogy a jelenlegi tulajdonos a járműre igényt tart. Kiemelte, hogy a felperes csak üzembentartó volt, és a tulajdonos B. A. Zrt. a gépjárműre vonatkozó igényt a nyomozó hatóságnál nem jelentett be igényt. A felperes a lízingszerződésben vállalt kötelezettsége ellenére nem tájékoztatta a tulajdonost a lefoglalásról. A lízingbeadó ezért arról csupán a lefoglalást megszüntető határozatból szerzett tudomást, azonban a határozat ellen jogorvoslattal nem élt. Mindezeket értékelve nem találta kirívóan jogellenesnek az alperes azon magatartását, hogy a magyar tulajdonos igénybejelentésének hiányában a magyar üzembentartóval szemben a német biztosítótársaság igényét látta alaposnak. Hangsúlyozta, hogy nem volt feladata a jogosult kilétének felderítése, vita esetén annak megállapítása. Az alperes magatartása nem volt jogellenes, ezért a felperes kárigénye alaptalan.

Az ítélettel szemben annak keresete szerinti megváltoztatása iránt a felperes terjesztett elő fellebbezést fenntartva az elsőfokú eljárásban tett nyilatkozatait. Hangsúlyozta, hogy nem tulajdoni, hanem kártérítési igényt érvényesít a perben. A kára nem a lízingszerződés felmondásából, hanem abból keletkezett, hogy elvesztette a gépkocsi megszerzésének a lehetőségét. Rámutatott, hogy a lízingbeadó - a tulajdonjoga kivételével - az adásvételi szerződésből eredő jogait rá engedményezte, ezért jogosult volt a gépjármű kiadása iránti igényét érvényesíteni. Állította, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 155. § (3) bekezdése alapján az alperesnek a gépjárművet neki kellett volna kiadnia. A német nyomozó hatóság jelzése ugyanis sem formailag, sem tartalmilag nem volt igénybejelentésként elfogadható, a határozata keltének időpontjában pedig az alperesnek még nem állt rendelkezésére a biztosító 2016. október 16-i igénybejelentése. A jármű abban az esetben is őt illette volna meg, ha a kiadásról az alperes a Be. 155. § (4) bekezdése alapján dönt. Álláspontja szerint az az ítéleti megállapítás, hogy nem álltak az alperes rendelkezésére a tulajdonjogot kétséget kizáró módon igazoló okiratok, önmagában megalapozza kárigényét. Ez azt eredményezte, hogy az alperes jogszabálysértő módon adta ki a lefoglalt gépjárművet, mivel az nem rendelkezett a Jogsegély törvény 53. § (1) bekezdésében előírt okiratokkal. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy az átvevő nyilatkozata, valamint a rendőrségi jegyzőkönyv tartalma alapján a gépjármű átvételének időpontja és a helyszíne is ellentmondásos. Hangsúlyozta, hogy a jármű vásárlására kereskedelmi forgalomban és ellenérték fejében került sor, ezért az alperes eljárásával megsértette a Jogsegély törvény 53. § (3) bekezdésébe ütköző módon a jóhiszeműen szerzett jogát. A károkozó jogellenes magatartásának a Ptk. 6:548. § (1) bekezdése és a Ptk. 6:519. §-a szerint sem kell kirívónak lennie, ezért az elsőfokú bíróság tévesen utalt az alperes kirívó jogellenességének hiányára. Álláspontja szerint a bíróságnak feladata lett volna a jogosult kilétének felderítése, ugyanakkor a H. V. Ag. jogosultsága téves, illogikus, és jogszabálysértő következtetés eredménye.