BH 1992.10.623 A kiskorú veszélyeztetésének a büntette nem valósul meg, ha az elkövető a nevelése alatt álló kiskorút néhány esetben túlzott mértékben fenyíti meg testileg, de ez egyrészt a nevelési kötelezettség "súlyos" megszegéseként nem értékelhető, másrészt pedig ez bizonyíthatóan nem volt kihatással a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődésére [Btk. 195. § (1) bek.].

A másodfokú bíróság a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés büntette és kiskorú veszélyeztetésének büntette miatt halmazati büntetésül 1 év 8 hónapi börtönbüntetésre ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.

A vádlott ittas állapotban a lakására érkező sértettet - aki a vádlott élettársának a férje - vita közben a kezében levő 12,5 cm pengehosszúságú tőrkéssel hasba szúrta. A szúrás a bélfodorzati ereket is sértette, és ezáltal a hasüregbe nagy mennyiségű vér ürült. A sértett közvetlenül életveszélyes állapotba került, és az életét csak a szakszerű és gyors orvosi segítség mentette meg.

A vádlott 1987 decemberében létesített élettársi kapcsolatot M. J.-nével, és ettől kezdve közösen nevelték az asszony előző házasságából született 8 és fél éves kislányát.

A vádlott két év lefolyása alatt legalább három esetben bántalmazta a kislányt fűzfavesszővel. A bántalmazás során a gyermek testén - hátán és fenekén - 8 napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek. Az első alkalommal azért bántalmazta a vádlott a sértettet, mert a kisebb testvérét átlökte az üvegen, a második alkalommal azért, mert tanári felügyelet nélkül 4-5 társával a Duna-parton kerékpározott, a harmadik alkalommal pedig azért, mert a sértett az ellenőrző könyvébe bejegyzett érdemjegyeket átjavította.

A gyermeknél a pszichoszomatikus megbetegedés jelei, így ún. "tic" (ideges köhécselés) jelei voltak kimutathatók, azt azonban egyértelműen megállapítani nem lehetett, hogy a gyermek említett megbetegedése a vádlott vagy a gyermek anyjának a magatartására vezethető vissza. Az viszont teljes határozottsággal megállapítható, hogy a gyermek betegségének oka a családon belüli komplex ártalom és káros hatás. A gyermek veszélyeztetettsége azonban az utóbbi időben jelentősen csökkent.

A Legfelsőbb Bíróság észlelte, hogy a kiskorú gyermek sérelmére elkövetett cselekmény tényállásának az a része, mely szerint "a bántalmazás során a gyermek testén - hátán és fenekén - 8 napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek" szükségtelen megállapítás, ugyanis nem bizonyítható az a tény sem, hogy a vádlott a 11 éves sértetten bármilyen testi sérülést okozott volna. Az eljárás során egyetlen bizonyíték sem merült fel arra vonatkozóan, hogy a vádlott a gyermekkorú sértettnek bármilyen sérülést okozott. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az ítéleti tényállás említett megállapítását a tényállásból mellőzte.

Ezzel a helyesbítéssel az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás a másodfokú eljárás során irányadóvá vált. A védő a fellebbezésében támadta az életveszélyt okozó testi sértés bűntettének alapjául szolgáló tényállás megállapítását a tekintetben, hogy bár az elsőfokú bíróság elfogadta a vádlott vallomását, mégsem állapította meg tényként, hogy a sértett a vita során meg akarta ütni a vádlottat a szúrást megelőző pillanatban.

A Legfelsőbb Bíróság ezt a tényállást támadó védői hivatkozást nem találta alaposnak. Az elsőfokú bíróság ezt a tényt a bizonyítékok értékelésével állapította meg, és helyesen fejtette ki, hogy a vádlott előadásában az ő szubjektív megítélését mondta el, amiből még nem következik, hogy a sértett a kezének a felemelésével bántalmazni akarta a vádlottat. A gesztikulálás tényét az elsőfokú bíróság úgy állapította meg, ahogy azt a sértett a tárgyaláson be is mutatta, így a tényállás e körben sem tekinthető megalapozatlannak.

Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróságnak a vádlott bűnösségére vont következtetése az életveszélyt okozó testi sértés büntette tekintetében okszerű, és a cselekmény minősítése is megfelel az anyagi büntetőjogi szabályoknak.

Tévedett azonban az elsőfokú bíróság, amikor a vádlott bűnösségét a Btk. 195. §-ának (1) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetésének büntettében is megállapította. A kiskorú veszélyeztetésének elkövetési magatartása a kiskorú nevelésének, felügyeletének vagy gondozásának feladatából folyó kötelességek súlyos megsértése. Ebből következik, hogy csak a "súlyos" kötelességszegés tényállásszerű, azaz a törvény a kisebb mulasztásokhoz, nevelési hibákhoz nem kíván büntetőjogi következményeket fűzni.

A Legfelsőbb Bíróság a törvényi tényállás e jelentős meghatározását szem előtt tartva vizsgálta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, mely szerint közel három év alatt 5 esetben valósított meg a vádlott felróható magatartást. Ebből 3 esetben került sor a gyermekkorú sértett bántalmazására, de mindhárom esetben a gyermeknek az általános nevelési elvek szerint is igen negatív magatartása motiválta a vádlott cselekményét, mivel belelökte kisebb testvérét az üvegbe, a szüleit megtévesztve, azok engedélye nélkül, felügyelet nélkül kerékpározott a Duna-parton, és önkényesen átjavította az ellenőrzőkönyvbe beírt érdemjegyeket, így a felelősségre vonás indokolt volt. Ilyen esetben a kiskorú alkalomszerű, testi sértést nem okozó bántalmazása súlyos kötelességszegésnek nem tekinthető.

Az a tény továbbá, hogy az anya egyszeri bántalmazásánál a kiskorú sértett is jelen volt, önmagában ugyancsak nem tekinthető súlyos kötelességszegésnek annál is inkább, mert ez a bántalmazás sem volt más, mint egy arcul ütés, egy karfogás, ellökés, tehát nem egy brutális, hosszan tartó bántalmazást kellett végignéznie a gyermeknek.

A kiskorú veszélyeztetésének a törvényi tényállása a veszélyhelyzetet mint eredményt tartalmazza, vagyis e bűncselekmény csak akkor állapítható meg, ha a súlyos kötelességszegés konkrétan veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését, tehát az okozati összefüggés megléte szükséges.