A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20118/2017/6. számú határozata kártérítés tárgyában. [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 339. §] Bírók: Benedek Szabolcs, Czukorné dr. Farsang Judit, Pávlisz Beatrix Hajnalka

Fővárosi Ítélőtábla

5.Pf.20.118/2017/6/II.

A Fővárosi Ítélőtábla a dr. Fabók András ügyvéd által képviselt felperes neve (felperes címe) felperesnek - a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (1011 Budapest, Fő u. 44-50., ügyintéző: ... jogtanácsos) által képviselt Magyar Állam alperes ellen jogalkotással okozott kár megtérítése iránt indult perében a Fővárosi Törvényszék 2016. szeptember 16. napján meghozott 64.P.25.320/2015/12. számú ítélete ellen a felperes részéről 14. sorszámon előterjesztett fellebbezés folytán meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja azzal a pontosítással, hogy a felperes feljegyzett kereseti illeték fizetésére kötelezését mellőzi.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg 15 napon belül az alperesnek 15.000 (tizenötezer) forint másodfokú perköltséget, és térítsen meg az államnak külön felhívásra 21.700 (huszonegyezer-hétszáz) forint feljegyzett fellebbezési illetéket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A felperes pontosított kereseti kérelmében kérte az alperes kötelezését 271.224 forint és járulékai megfizetésére. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy az alperes a 2010. évi CLIV. törvénnyel a magánnyugdíj-pénztári önkéntes tagdíj kiegészítés hozamát jogtalanul elvonta, amellyel megsértette a felperes tulajdonjogát, mert az 1997. évi LXXXII. törvény 5. § (4) bekezdése szerint mind a kötelező, mind az önkéntes tagdíj-kiegészítések a pénztártagok tulajdonát képezik. A felperes tulajdonjogát a törvény megfelelő kártalanítás nélkül, diszkriminatívan, az Alaptörvényben, a Római Egyezményben és az Európai Unió Alapjogi Chartájában biztosított jogainak megsértésével vonta el. Kereseti kérelmét másodlagosan a Ptk. 349. § (1) bekezdésére és 339. § (1) bekezdésére alapította azzal, hogy az alperes jogellenes jogalkotási tevékenysége következtében kár érte. Kifejtette, hogy a 2010. évi CLIV. törvény 16. §-a az 1997. évi LXXXII. törvény 4. § (2) bekezdését olyan tartalmú zsk) ponttal egészítette ki, amely alapján a magánnyugdíjpénztárakban lévő, a tagok önkéntes befizetéseinek inflációs hozamát a tagoknak nem fizették ki. Kérelme alátámasztásául hivatkozott az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) által a C-6/90. és C-9/90. számú "Francovich", illetve a C-98/14. számú "Berlington" ügyben kifejtett érvekre. Kérte további 266.700 forint megtérítését a perindítást megelőző levelezéssel és ügyintézéssel kapcsolatos költségeire hivatkozással.

Az alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását és felperes perköltségben való marasztalását. Előadta, hogy az 1997. évi LXXXII. törvény 4. § zsk) pontjában nem szerepelt a felperes által inflációs hozamként megjelölt összeg, ezért annak kifizetésére jogszabályi lehetőség nem volt. A felperes alkotmányossági aggályait rendes bíróság hatáskör hiányában nem ítélheti meg. A felperes hivatkozása az Alapjogi Chartára nem lehet alapos, mert annak 51. cikke szerint a tagállam csak annyiban címzettje a Charta rendelkezéseinek, amennyiben az unió jogát hajtja végre, a kifogásolt törvénymódosítás pedig nem uniós jog végrehajtására irányult. A felperes másodlagos, kártérítési keresete is alaptalan, mert az egységes bírói gyakorlat alapján az állam jogalkotással kapcsolatos közjogi cselekményei erre vonatkozó jogszabályi rendelkezések hiányában nem szolgálhatnak kártérítési felelősség alapjául. A jogszabály hatálybelépése nem hoz létre polgári jogviszonyt a jogalkotó és a címzettek között, ezért a kártérítési felelősség megállapítására sem kerülhet sor. Az adott esetben az EUB "Brasserie" ítélete szerinti elv nem alkalmazható, mert a perbeli tényállás nem tartalmaz uniós, azaz határon átnyúló elemet.

Az elsőfokú bíróság a felperes kereseti kérelmét elutasította, és kötelezte a felperest a perköltség viselésére. Az elsőfokú bíróság a felperes kereseti kérelmét a Pp. 3. § (2) bekezdése alapján értékelve azt jogalkotással okozott kár megtérítésére irányuló kérelemként bírálta el, függetlenül attól, hogy a felperes az elsődleges kereseti kérelmében tulajdonjog érvényesítése iránti igényt jelölt meg, mivel az elsődleges kereseti kérelem alapja is a perbeli törvénymódosítás jogellenessége volt. Az elsőfokú bíróság a felperesnek az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmét elutasította, mivel álláspontja szerint közösségi jog értelmezésére a perben nem volt szükség. A felperesnek a Római Egyezményre irányuló hivatkozásával összefüggésben megállapította, hogy az Egyezmény 32. cikke alapján a hazai bíróság nem rendelkezik joghatósággal abban a kérdésben, hogy a perbeli szabályozás megfelel-e az Egyezmény rendelkezéseinek. Megállapította továbbá, hogy a rendes bíróságnak a törvénymódosítás alkotmány-ellenességének vizsgálatára hatásköre nincs, míg az Alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezésére azért nem volt szükség, mert az érintett rendelkezést a bíróságnak a kereset elbírálása során nem kellett alkalmazni. Az elsőfokú bíróság egyebekben kifejtette, hogy a Ptk. 28. § (1) bekezdése alapján kialakult egységes bírói gyakorlat szerint jogalkotással összefüggésben kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában nem keletkezik a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszony, így a polgári kárfelelősség szabályai sem alkalmazhatóak, ezért az elsőfokú bíróság a felperes kereseti kérelmét elutasította.

Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben elsődlegesen kérte a Pp. 252. § (2) és (3) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára történő utasítását az előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása érdekében. Másodlagosan kérte a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperesi kereseti kérelemnek helytadó döntés meghozatalát, illetve az alperes perköltségben való marasztalását. Előadta, hogy az elsőfokú bíróság az ítélet alapjául szolgáló tényállást nem megfelelően állapította meg, illetve az ügyben releváns jogszabályokat, a hazai és nemzetközi bírósági gyakorlatot jogszabálysértően alkalmazta. Tévesen döntött az elsőfokú bíróság a felperes előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló indítványának elutasításáról arra hivatkozással, hogy a közösségi jog értelmezésére a perben nem volt szükség. A felperes álláspontja szerint a Kúria által az Európai Unió joga alkalmazásának vizsgálatára felállított joggyakorlat-elemző csoport tanulmánya alapján a perbeli esetben is lehetséges előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése. Amennyiben ugyanis a belső tagállami jogszabály tartalma és az állampolgárokra irányuló hatása alapján megállapítható, hogy ebben a körben létezik már uniós jogszabály, akkor a tagállami jogi aktusnak ennek meg kell felelnie akkor is, ha az érintett uniós jogszabályra nincs kifejezett visszautalás. Az elsőfokú bíróság jogszabálysértően foglalt állást abban a kérdésben is, hogy uniós tényállási elem hiányában az uniós jog alkalmazására nem volt lehetőség a perben. Kiemelte, hogy a per alapjául szolgáló ügyben nem pusztán egy konkrét irányelv átvétele maradt el, hanem ennél sokkal súlyosabb jogsértés történt, magának az Európai Unió Alapjogi Chartájának megsértése. Az alperesi előadással szemben az állami kárfelelősség megállapítására nem csak akkor kerülhet sor, ha az érintett jogi normának van határon átnyúló eleme is. Az EUB a "Francovich", illetve a "Berlington" ügyben egyértelműen kifejtette, hogy a tagállami jogsértésnek nem kell kifejezetten határon átnyúló elemet tartalmaznia, nem kell harmadik személyt is érintenie. A "Brasserie" ügyben az EUB megállapította, hogy a tagállamok a közösségi jog nekik betudható megsértésével okozott károkért abban az esetben is felelősek, amikor a jogsértés abból ered, hogy a tagállam által elfogadott törvényt nem igazították hozzá a magasabb szintű közösségi jogi normához, az adott esetben az EGK szerződés 30. cikkéhez. A "Brasserie" ítélet egyebekben megerősíti a "Francovich" ügyben hozott döntés elveit, de nem tartalmaz utalást arra, hogy az állam kártérítési felelőssége csak határon átnyúló tényállásra lenne alkalmazható. A felperes álláspontja szerint előzetes döntéshozatali eljárás nélkül is megállapítható, hogy a 2010. évi CLIV. törvény 16. §-a sérti az uniós jogot és az a felperesnek kárt okozott. A jogszabály ugyanis sérti az Alaptörvénynek és az uniós jognak a tulajdon szentségére vonatkozó rendelkezéseit, amelynek következtében a felperest vagyoni veszteség érte. A perbeli törvénymódosítás ráadásul nem pusztán alapos indok és közérdek, valamint kompenzáció nélkül sérti a tulajdonhoz való jogot, hanem önmagával is inkonzisztens, illetve diszkriminatív, mivel csak azoknál a személyeknél okozott jogsérelmet, akinek az önkéntes alapú kiegészítő nyugdíjcélú befizetései a magánnyugdíj-pénztáraknál voltak és nem az önkéntes nyugdíjpénztárakban. Tény továbbá, hogy az állampolgárok passzív átléptetése az állami nyugdíjrendszerbe a magánnyugdíj-pénztárakból, megtévesztésen alapult, mivel az állam nem teljesítette a korábban tett ígéreteit az átlépéssel összefüggésben, azaz nem hozta létre az állami rendszerben az örökölhető egyéni számlákat. A felperes kiemelte végül, hogy az állam jogalkotással okozott károkért való felelősségének megállapíthatósága tekintetében a bírói gyakorlatban az utóbbi évek során jelentős változások történtek, amelyre tekintettel az elsőfokú bíróság által hivatkozott eseti döntések már nem fogadhatóak el.