BH 1997.2.99 A túlmunkára vonatkozó szabályokat megszegi, aki - e szabályok megkerülése végett - színlelt megbízási szerződést köt [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 8. § (1) bek., 127. §, Ptk. 207. § (1) és (4) bek.].

Az elsőfokú közigazgatási hatóság a felperesnél 1994. október 12-én tartott munkaügyi ellenőrzés után hozta meg határozatát, amelyben kötelezte a felperest, hogy a túlmunkára vonatkozó rendelkezéseket - 1994. november 12-i határidővel - tartsa be.

A határozat ellen a felperes fellebbezett, előadva, hogy az elsőfokú közigazgatási szerv által túlmunkaként értékelt jogviszony nem munkaviszony, arra a felperes és a munkavállalók között létrejött megbízási szerződés alapján került sor, így a túlmunka mértékére vonatkozó szabályokat nem is sérthette meg, a határozat alaptalan.

Az alperes - a teljesítési határidő kivételével - az elsőfokú határozatot helybenhagyta, rámutatva, hogy a megbízási szerződés valójában a túlmunkavégzés szabályainak a megkerülésére irányul, ezért semmis, és helyette a munkaviszonyra vonatkozó jogszabályt kell alkalmazni.

A felperes keresetében az alperesi határozat felülvizsgálat keretében való hatályon kívül helyezését kérte, állítva, hogy közte és a dolgozók között megbízási jogiszony jött létre, így a túlmunkára vonatkozó rendelkezések megsértésére nem került sor, az alperesi határozat tehát jogszabálysértő.

Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte. Az elsőfokú ítélet indokolásában foglaltak szerint a felperes a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 126-129. §-aiban a rendkívüli munkavégzésre - így a túlmunkára - vonatkozó szabályokat nem szegte meg, mert a szerződéskötési szabadság elvének megfelelően saját munkavállalóival konkrét munka elvégzésére irányuló megbízási szerződést kötött. Az általa folytatott gyakorlatot mind az alperes, mind az első fokon eljárt közigazgatási szerv tévesen értékelte jogszabálysértőnek.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Álláspontja szerint a szerződést kötő felek tényleges akarata nem megbízási jogviszony létrehozására irányult, hanem a munkaidő meghosszabbítására.

A megbízottak ugyanazt a tevékenységet végezték, mint rendes munkaidejükben, díjazásuk a teljesítményüktől függött. Az elsőfokú bíróság téves jogi álláspontra alapozta döntését, ugyanakkor a keresettel támadott közigazgatási határozat jogszabályt nem sértett.

A jogerős másodfokú ítélet felülvizsgálata iránt a felperes nyújtott be kérelmet, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát vagy a másodfokú bíróság új határozat hozatalára való utasítását kérte. Előadta, hogy hatályos jogszabály nem tiltja a munkavállaló és a munkáltató között munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítését, ugyanakkor a Ptk. 478. §-a nem zárja ki az eleve eredményhez kötött díjazási forma megállapodásban történő rögzítését. A felek megállapodása - álláspontja szerint - függelmi viszonyt nem tartalmaz, a tevékenység folyamatos és rendszeres végzése és a munkabér ennek megfelelő folyósítása sem állt fenn, így a másodfokú bíróság tévesen minősítette a perbeli szerződést.