BH 1992.4.242 A gépkocsi vezetésének más személy részére történő átengedése nem jelenti egyben az üzemben tartói minőség átszállását is. Kármegosztás alkalmazása a gépkocsi vezetője és a baleset bekövetkezésében közrejátszó utas között [Ptk. 345. § (1) bek., 339. § (1) bek., 340. § (1) bek., PK 36. és 40. sz.].

Az I. r. felperes élettársi kapcsolatban élt néhai A. S.-sel, akivel közös gyermekük a kk. II. r. felperes A. S. üzleti tevékenységet folytatott és rendszeresen járt vidékre a tulajdonában levő személygépkocsival. A nevezett a gépkocsit 1989-ben vásárolta, arra casco biztosítást nem kötött.

A. S. szerelmi kapcsolatot létesített az I. r. alperessel, akit 1989. június 24-én üzleti úttal egybekötött kirándulásra hívott. Velük tartott A. S. barátja, B. I. is. Az egész napot együtt töltötték, ahol a férfiak nagy mennyiségű szeszesitalt fogyasztottak. Miután az I. r. alperes szeszes italt egyáltalán nem fogyasztott, ő vezette a gépkocsit. Mellette ült a jobb oldali első ülésen A. S., míg B. I. szintén a jobb oldalon, a hátsó ülésen foglalt helyet. A biztonsági övet egyikük sem kapcsolta be.

A. S. útközben - rendszeres szokása szerint - simogatta, csókolgatta az I. r. alperest. A. S. magatartása a gépjármű vezetésében megzavarta az I. r. alperest, ezért a gépkocsi a menetiránytól eltért az út belső elválasztó sávja felé. Az I. r. alperes a szükséges kormánymozdulattal visszatérítette volna a gépkocsit az eredeti arányba, azonban A. S. is a kormányhoz kapott, és azt jobbra húzta. A hirtelen kormányzástól a kb. 130 km/óra sebességgel haladó gépkocsi megcsúszott, és az útszéli szalagkorlátnak ütközött. Ettől az autó a motorháztető élén a hossztengelye körül átfordulva a levegőbe repült, a csomagtérfedélélével érkezett a talajra, ahol némi csúszás után a kerekein megállt. A. S. az ütközéstől az autóülésből kiemelkedve az ajtóoszlophoz vágódott, és már az első ütközés eredményeként súlyos koponyatörést szenvedett, végül a kinyíló ajtón át a gépkocsiból kiesett. Az elszenvedett sérülésektől a helyszínen meghalt.

Az I. r. alperes ellen az ügyészség halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt vádat emelt, az eljárást azonban a bírósági közkegyelem folytán megszüntette. A felperesek keresetükben 100 000 forint kártérítés és 1989. július 1. napjától havi 2933 forint járadék megfizetésére kérték az I. r. alperes és a II. r. alperes biztosítótársaság kötelezését.

Az alperes a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes azzal védekezett, hogy a balesetet A. S. okozta azzal, hogy a gépkocsivezetésben őt zavarta. A. S. halála pedig azért következett be, mert a biztonsági övet nem használta. A II. r. alperes azt adta elő, hogy a 42/1970. (X. 27.) Korm. rendelet 2. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltak szerint a biztosító a felelősségbiztosítás szabályai szerint akkor téríti meg a károkat, ha azokat az üzemben tartó okozta, vagy ha a gépjárművet eltulajdonító vagy jogtalanul használó személy lenne a felelős a károk megtérítéséért. Miután az adott esetben a tulajdonos jogszerűen engedte át az I. r. alperesnek a vezetést, a biztosító megtérítési kötelezettsége nem áll fenn.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította. A bizonyítékok mérlegelésével azt állapította meg, hogy a balesetet A. S. jogellenes magatartása okozta, a nevezett halálát pedig az, hogy a biztonsági övet nem csatolta be. Mindezekért az I. r. alperes nem felel, tehát a vele szemben támasztott kereset ez okból alaptalan. A II. r. alperes pedig azért mentesül a felelősség alól, mert a néhai felelősségbiztosítási szerződést (helyesen casco biztosítási szerződést) nem kötött.

A másodfokú bíróság a Pp. 213. §-ának (2) bekezdése alapján a kártérítési felelősség jogalapja tekintetében közbenső ítéletet hozott, és az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva megállapította, hogy az 1989. június 20-án bekövetkezett közlekedési balesetből eredő károkért az I. r. alperes 50%-os kártérítési felelősséggel tartozik. A kár összegének megállapítása tárgyában az elsőfokú bíróságot további eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A másodfokú bíróság a közbenső ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság az I. r. alperes kártérítési felelősségét illetően téves jogi következtetésre jutott. Megállapítása szerint a perbeli esetben a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése kerülhet alkalmazásra, mert a balesetkor az I. r. alperes vezette a gépkocsit, és így a veszélyes üzemi tevékenység folytatójának őt kell tekinteni. Az I. r. alperes felelőssége pedig azért állapítható meg, mert a gépkocsit az éjszakai órákban 120-140 km/óra sebességgel vezette, és amikor észlelte, hogy az erősen ittas állapotban levő A. S. őt a vezetésben zavarja, a járművet nem állította meg, és semmilyen intézkedést nem tett annak érdekében, hogy biztonságosan haladhassanak tovább. Az I. r. alperes terhére kell értékelni azt is, hogy neki kellett volna gondoskodnia arról, hogy A. S. a biztonsági övet bekapcsolja. Az I. r. alperes azonban e tárgyban sem tett intézkedést. Mindezekre figyelemmel megsértette a KRESZ 3. §-ának c) pontjában, 26. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a 48. §-ának (5) bekezdésében foglalt szabályokat. Ezért a kártérítési felelősség alól nem mentesülhet. A másodfokú bíróság a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel vizsgálta A. S. magatartását is, és arra a megállapításra jutott, hogy nevezett a baleset bekövetkeztében súlyosan közrehatott. Ezt a közrehatást a másodfokú bíróság 50%-ra értékelte, és ezért a II. r. alperes kártérítési felelősségét is 50%-ban határozta meg.