BH 2013.5.119 I. Az elbirtokláson alapuló tulajdonszerzés szempontjából a sajátjakénti birtoklás törvényi feltételének nem az a lényege, hogy a birtokosnak mindenkivel, így a tulajdonossal szemben is joga van a dolog birtokát megtartani, hanem az, hogy azt feltételezi: a dolog olyan mint a sajátja és az ekkénti birtoklását véglegesnek tekinti.

II. A felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Ptk. 121. § (1) bek., Pp. 206. § (1) bek.].

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és jogerős ítéletével a felperesek keresetének helyt adva az alpereseket annak tűrésére kötelezte, hogy az ingatlanügyi hatóság a per tárgyává tett ingatlanra az I-II. rendű felperesek tulajdonjogát egymás között egyenlő arányban elbirtoklás jogcímén bejegyezze.

Az irányadó tényállás szerint az ingatlan az I. rendű felperes nagynénjének tulajdona volt, s azt 1980-ban megörökölte K. I., aki 1956 óta külföldön él. Az I. rendű felperes a nagynénje halálát követően, míg a II. rendű felperes az I. rendű felperessel való házasságkötésétől, 1986-tól birtokolja az ingatlant. Az I-II. rendű felperesek az ingatlanban a közelmúltig életvitelszerűen laktak, azt bővítették, karbantartották és a fenntartásával járó terheket viselték, kifizették az I. rendű felperes nagynénje halála után az ingatlannal kapcsolatosan megállapított öröklési illetéket is. K. I. 2004 októberében halt meg, örökösei az I-XIV. rendű alperesek.

A felperesek elbirtoklás iránti keresetével szemben az alperesek azzal védekeztek, hogy a felperesek az ő jogelődjük, K. I. engedélyével, mint szívességi lakáshasználók költöztek az ingatlanba, ezért azt nem tekinthetik sajátjuknak.

A felperesek által benyújtott fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a keresetnek helyt adó döntését a következőkkel indokolta:

Az I-II. rendű felperesek bizonyították, hogy az általuk állított elbirtoklás ideje alatt életvitelszerűen az ingatlanban laktak, következésképpen a birtoklásukat szakadatlannak kellett tekinteni.

A rendelkezésre álló peradatok alapján nem állapítható meg a szívességi lakáshasználat ténye, mint az elbirtokláson alapuló tulajdonszerzésnek az alperesek által hivatkozott akadálya. Zs. Gy.-nének az alperesek által becsatolt közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozata nem alkalmas sem annak igazolására, hogy az ingatlan tulajdonosa valóban szívességi használatot engedélyezett az I-II. rendű felpereseknek, sem arra, hogy jogosult volt a tulajdonos nevében az ingatlan jogi helyzetét érintő nyilatkozatot tenni. Az I-II. rendű felperesek tudtak arról, hogy K. I. az ingatlan tulajdonosa, azonban alapos okkal feltételezték, hogy birtoklásukat a tulajdonos sem szakítja meg, ugyanis a tulajdonos évtizedeken keresztül nem jött Magyarországra és a nevében sem jelentkezett senki az ingatlan hasznosítása érdekében.

A felperesek személyes meghallgatása során az alperesek kérdésére adott válaszokat elemezve úgy ítélte meg: egy feltételezett helyzeten alapuló kérdésre adott válaszból nem vonható le olyan következtetés, hogy a sajátjakénti birtoklás törvényi feltétele nem valósult meg.

Az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás adataira utalással megállapította, hogy a birtoklás véglegességét tükröző külső megnyilvánulások az I-II. rendű felperesek részéről megvalósultak.

Mindezek alapján az elbirtoklás idején - a 2001. évi XIX. törvény hatálybalépését, 2001. június 1-jét megelőzően - hatályos Ptk. 121. § (1) bekezdése szerinti tízéves elbirtoklási időre tekintettel az I-II. rendű felperesek egymás között egyenlő arányú, elbirtoklás jogcímén alapuló tulajdonszerzését (az I. rendű felperes esetében 1995., a II. rendű felperes esetében 2001. évben) megállapította.

A jogerős ítélet ellen az alperesek közül az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A felülvizsgálati kérelem alapjául szolgáló jogszabályhelyet ugyan nem jelölte meg, de annak tartalmából egyértelműen megállapítható, hogy a másodfokú bíróság részéről a sajátjakénti birtoklás tényének, mint az elbirtoklás egyik törvényi feltételének megállapítását kifogásolta. Hivatkozása szerint a felperesek nem vitatták és nem cáfolták meg az alpereseknek azt az egybehangzó előadását, mely szerint az ingatlan tulajdonosa a 2000-es évek elejéig vele folyamatosan kapcsolatot tartó - néhai - Zs. Gy.-né útján jogosította fel az I. rendű felperest az ingatlan használatára. A részletesen kifejtett álláspontja szerint az elbirtokláshoz vezető sajátjakénti birtoklás lényege az, hogy a birtokosnak mindenkivel, így a tulajdonossal szemben is joga van a dolog birtokát megtartani anélkül, hogy a birtokláshoz törvényes jogcíme lenne, mert azt kell feltételeznie, hogy a dolog olyan, mint a sajátja. Ehhez képest megítélése szerint a másodfokú bíróság az álláspontjának indokolása nélkül döntött ebben a kérdésben. Márpedig szerinte, aki úgy nyilatkozik a bíróság előtt: ha a tulajdonos kéri a dolog visszaadását, akkor ő azt természetesen visszaadja, annak a tudatában nem szerepelhetett sajátjaként az ingatlan.

A Kúria megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem nem alapos; s a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján - az alábbiakban kifejtett indokolással - hatályában fenntartotta.

A bírói gyakorlatban hosszú idő óta érvényesül az a jogértelmezés, mely szerint ingatlan eszmei hányada elbirtoklásának nincs helye. Ezt a gyakorlatot megtöri a Legfelsőbb Bíróság EBH 2008.1863. szám alatt közzétett eseti döntése. Ennek értelmében az ott megjelölt kivételes esetben lehetőség nyílik a tulajdoni hányad elbirtoklására is. Ebben az ügyben erre alapot adó kivételes körülmény nem áll fenn. Következésképpen téves a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy az I. rendű felperes 1995-ben, míg a II. rendű felperes 2001-ben szerezte meg az ingatlan 1/2-1/2 tulajdoni hányadát. Abban az esetben ugyanis, ha egy perben többen állítják az elbirtokláson alapuló tulajdonszerzésüket, valamennyiükre egységesen kell megállapítani az elbirtoklási idő kezdetét, tartamát és ebből következően a lejártát, azaz a tulajdonszerzés időpontját. Ez utóbbi már csak azért sem a másodfokú bíróság által megjelölt 1990. és 2001. év (a jogerős ítélet 5. oldala), mert az egyébként helyes jogszabályi hivatkozása (a jogerős ítélet 4. oldala) szerint az elbirtoklási idő tíz év volt.

A másodfokú bíróság e tévedése miatt azonban önmagában nem jogszabálysértő az általa meghozott ítélet.

Az előzőekben kifejtettekből viszont az következik, hogy az elbirtoklás feltételeit attól az időponttól kezdődően kell vizsgálni, amikor a per felperesei már mindketten birtokolták a per tárgyává tett ingatlant. Ez az időpont a nem vitás peradatok szerint 1986. év. Ehhez képest a felülvizsgálati kérelem tartalmára tekintettel a Kúriának azt kellett megítélnie: az ettől számított tíz évre vonatkoztatva helyesen állapította-e meg a másodfokú bíróság, hogy az elbirtoklás feltételei közül az I. rendű alperes által továbbra is vitatott sajátjakénti birtoklás megvalósult. A Kúria nem ért egyet az I. rendű alperesnek azzal a felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontjával, mely szerint az elbirtokláshoz vezető sajátjakénti birtoklás lényege az, hogy a birtokosnak mindenkivel, így a tulajdonossal szemben is joga van a dolog birtokát megtartani anélkül, hogy a birtokláshoz törvényes jogcíme lenne. Nyilvánvaló ugyanis, hogy miután az elbirtoklással való tulajdonszerzés azon alapul: a dolognak nem az elbirtoklását állító fél a tulajdonosa, az elbirtoklási idő alatt a birtokos - minthogy a dolog birtoklására alapot adó jogcímmel nem rendelkezik - a dolgot nem tarthatja meg, ha az annak birtoklására törvényes jogcímmel rendelkező (így mindenekelőtt a tulajdonos) kéri annak a visszaadását. Ebből is következően az I. rendű alperes a felülvizsgálati kérelmében indokolatlanul nagy súlyt tulajdonít az I. és II. rendű felperes - a másodfokú bíróság által mérlegelési körbe vont - személyes előadásának.