BH+ 2014.9.413 Ha a felek nem állapodtak meg abban, hogy a túlmunka ellenértékét a munkáltató átalány formájában fizeti, a kiküldetési utasítás csupán a kiküldetés idejére fizetendő munkabért határozta meg, a túlmunka idejére járó pótlék iránti igény alapos [1992. évi XXII. tv. (a továbbiakban: Mt.) 13. § (3) bek., 147. § (5) bek., 164. § (2) bek.].

A felperesek 2008. november 17-étől határozatlan időre létesítettek munkaviszonyt az alperessel gépkezelő, asztalos, illetve festő munkakör ellátására. Rögzítették azt is, hogy személyi alapbérük 86 300 forint, és a munkavégzés helye Németországban lesz. A munkaszerződés mellékletét képezte a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 76. § (7) bekezdése szerinti tájékoztató is.

A felperesek az S. Erőműben végezték munkájukat. A jelenléti íveken aláírásukkal igazolták azt, hogy az egyes napokon hány órakor vették fel a munkát, a távozás időpontja azonban azon nem szerepelt.

A kiküldetési utasítás szerint 2009-ben az I. r. felperest 9 euró, a II. r. felperest 9,22 euró, a III. r. felperest pedig 9 euró óradíjjal számolták el, túlórapótlék fizetésére nem került sor. A felperesek 2009. május 14-éig dolgoztak, majd e nappal munkaviszonyuk megszűnt. Mivel az elszámolás irányukban nem teljes körűen történt meg, bírósághoz fordultak, és személyenként 90 euró szabadságmegváltás, túlórák ellenértékének, elmaradt munkabérüknek és a bérükből jogellenesen levont összegnek a megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Az alperes elismerte azt, hogy a felperesek túlmunkát végeztek, vitatta azonban, hogy ezért külön díjazás illette volna meg őket.

A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy az I. r. felperesnek 2291,39 eurót, a II. r. felperesnek 2369,02 eurót, a III. r. felperesnek pedig 1449,83 eurót fizessen meg, egyebekben a keresetet elutasította. Elismerése alapján kötelezte a munkáltatót az elmaradt bér megfizetésére, a további kereseti követelések vonatkozásában pedig kifejtette, hogy a kiküldetési utasítás a munkaszerződéstől eltérő megállapodásnak minősült az Mt. 142. §-a szerint, így a felpereseket az ott meghatározott óradíj szerint illette meg a munkadíj, így alaptalanul követelték a kifizetett munkabéren felül a munkaszerződés szerinti személyi alapbér megfizetését. A rendkívüli munkavégzés díjazása iránti igény kapcsán az elutasító rendelkezés a Pp. 3. § (4) bekezdésén és 141. § (6) bekezdésén, valamint 206. §-án alapult, mivel a bíróság megállapítása szerint a felperesek a rendkívüli munkavégzés időtartamára vonatkozó konkrét tényeket felhívás ellenére nem adták elő, nem nyilatkoztak arról, hogy mely naptári napok minősültek munkanapnak és pihenőnapnak, mely napon, ténylegesen mettől meddig végeztek munkát, ebből mennyi volt a rendes és rendkívüli munkaidő, és nem határozták meg az általuk igényelt rendkívüli munkavégzés díját.

A felperesek fellebbezése folytán eljárt törvényszék közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a rendkívüli munkavégzés díjazására vonatkozó ítéleti rendelkezését megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperesek 2008. november 8-ától 2009. május 9-éig terjedő időszakban túlórapótlékra jogosultak, ezt meghaladóan az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy a perben az alperes egyértelmű adatokat szolgáltatott és kimunkálta azt, hogy a felperesek hány óra túlórát teljesítettek az adott időszakban, mennyi volt a hétvégi és ünnepnapi túlóra. Ebből megállapítható volt az, hogy az I. r. felperes összesen 205,5 óra, a II. r. felperes 209 óra, míg a III. r. felperes 187,5 óra túlórát teljesített, ennek megfelelően a túlmunkavégzés ténye az alperes által elismert volt.

Nem találta megalapozottnak az alperes azzal kapcsolatos előadását, hogy a kiküldetési díj magában foglalta a túlmunkadíj ellentételezését is. A kiküldetési utasítás nem tartalmazott e tekintetben kifejezett rendelkezést, ennek hiányában pedig az alperesi álláspont nem volt elfogadható.

A felek között nem volt vitatott az, hogy a rendkívüli munkavégzés időtartamára a felperesek megkapták órabérüket, pótlékuk azonban nem került megfizetésre. A munkaszerződés tájékoztatója meghatározta, hogy a túlórapótlék összege 70%. Ennek megfelelően a másodfokú bíróság elrendelte, hogy az összegszerűség tekintetében az elsőfokú bíróság az eljárást folytassa le.

A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte, hogy a Kúria a jogerős közbenső ítéletnek a rendkívüli munkavégzés díjazására vonatkozó részét helyezze hatályon kívül, és hozzon a jogszabályoknak megfelelő határozatot, az ítélet egyéb rendelkezését nem vitatta. Másodlagosan a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezését és a törvényszék új határozat hozatalára történő utasítását kérte.

Álláspontja szerint a közbenső ítélet sérti az Mt. 147. § (5) bekezdésébe, illetve a Ptk. 200. § (1) bekezdésébe, továbbá a Pp. 206. § (1) bekezdésébe foglalt rendelkezéseket. Előadta, hogy az Mt. 105. § (5) bekezdése alapján a felek eltérő megállapodást kötöttek a tekintetben, hogy a kiküldetés során miként kell eljárni, illetve a munkavállalókkal elszámolni. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma MK 96. számú állásfoglalására, mely szerint ideiglenes jelleggel külföldön történő munkavégzés esetén amennyiben túlmunkavégzés is történik, a túlmunkáért a rendes munkabéren felül eseti elszámolás alapján vagy átalányként túlmunkadíjazás is megilleti a munkavállalót. Álláspontja szerint ez az átalány a rendes munkaidőre járó díjazással összevontan is megállapítható. A felperesek által elfogadott 9,22 euró/óra, illetve 9,00 euró/óra munkadíj átalánynak tekintendő, és azt a munkavállalóknak minden munkaórára, így a túlmunka időtartamára is kifizették. Amennyiben külföldi munkavégzés során teljesített túlmunkára 70% túlórapótlékot kellett volna fizetni, úgy annak alapja a magyarországi bér lehetett volna.

A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

Kellő alap nélkül hivatkozott az alperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az eljárt bíróságok megszegték a Ptk. 200. § (1) bekezdését, mely szerint a felek a szerződés tartalmát - jogszabály keretei között - szabadon állapítják meg. A munkaszerződés megkötésére és annak tartalmára vonatkozó rendelkezéseket az Mt. tartalmazza, s annak 13. § (3) bekezdése szerint a kollektív szerződés, illetve a munkaszerződés a munkaviszonyra vonatkozó szabályoktól a munkavállaló javára térhet el, kivéve, ha az eltérést a törvény nem tiltja. Ennek megfelelően a felek a Munka Törvénykönyve rendelkezéseitől a munkaszerződésben csak a felperesek javára térhettek volna el.

Az Mt. 147. § (5) bekezdése valóban lehetőséget biztosított arra a feleknek, hogy a rendkívüli munkavégzés ellenértékét átalányban állapítsák meg. Helytállóan fejtette ki a másodfokú bíróság közbenső ítéletében azt, hogy az ilyen megállapodás csak akkor érvényes, ha a felek meghatározzák, hogy a munkabérnek mekkora része került megállapításra a rendkívüli munkavégzés ellenértékeként mint átalány, és hozzávetőlegesen milyen mértékű rendkívüli munkavégzést ellentételeznek ezzel. Ennek hiányában ugyanis az a megállapodás, hogy a munkabér a többletmunka és többletmunkaidő ellentételezését is magában foglalja, munkabérre vonatkozó igényről történő tiltott lemondásnak minősülne, és ez az Mt. 164. § (2) bekezdésébe ütközne.