BH 2010.9.239 I. Az emberrablás bűntettének - különösen súlyos hátrányt okozva történő - elkövetése valósul meg, ha a terheltek a sértettet egy héten át jogellenesen fogva tartják, folyamatosan bántalmazzák, életveszélyesen fenyegetik, megalázzák (levetkőztetik, megláncolják, fejét leborotválják) [Btk. 175/A. § (3) bek. a) pont].

II. A különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettével alaki halmazatban a társtettesként elkövetett súlyos testi sértés bűntette is megvalósul, ha a fogva tartott sértett a fogva tartók bántalmazása folytán nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket is elszenved [Btk. 12. § (1) bek., 175/A. § (3) bek. a) pont, 170. § (1)-(2) bek.].

Az elsőfokú bíróság a 2006. január 24-én kihirdetett ítéletével A. J. II. r. és D. T.-né sz. K. M. IV. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett, különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettében, társ­tettesként megvalósított súlyos testi sértés bűntettében és bűnsegédként elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében. Ezért halmazati büntetésül a II. rendű vádlottat mint többszörös visszaesőt 9 évi fegyházbüntetésre, valamint 10 évi közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható; a IV. rendű vádlottal - mint visszaesővel, illetve a súlyos testi sértés bűntetté­ben mint különös visszaesővel - szemben pedig 6 évi fegyházbüntetést, továbbá 6 évi közügyektől eltiltást szabott ki.

Minthogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész valamennyi vádlott terhére súlyosításért, A. J. II. r. vádlott és védője felmentés érdekében, illetőleg enyhítésért, míg D. T.-né IV. r. vádlott és védője téves jogi minősítés miatt, továbbá enyhítés végett fellebbezést jelentett be, az ügyben másodfokon az ítélőtábla járt el. A 2007. január hó 24. napján tartott nyilvános ülésen meghozott ítéletével A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlottat az ellenük bűnsegédi minőségben elkövetett szemérem elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól - bűncselekmény hiányában - felmentette. A halmazati főbüntetésként kiszabott fegyházbüntetés tartamát a II. rendű vádlott esetében 6 évre, a IV. rendű terhelt tekintetében pedig 5 évre enyhítette, míg e vádlottakat érintően az elsőfokú bíróság ítéletét egyebekben helybenhagyta.

Az ítélőtábla ítélete ellen az ügyész a felmentő rendelkezés miatt a vádlottak terhére, a II. és IV. r. vádlott, valamint e két vádlott védője pedig a különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettének vádja alóli felmentés és a büntetés enyhítése érdekében élt fellebbezéssel.

A fellebbezés írásbeli indokolásában a II. r. vádlott védője hivatkozott arra, miszerint az a tény, hogy 2004. március 8-án Sz. J. sértett az I. r. vádlottal együtt jelent meg a postahivatalban, továbbá, hogy az I. és II. rendű vádlott - miután megtalálta O. T.-t - a kutya eltűnésével kapcsolatban törvénytisztelő magatartást tanúsítva feljelentést tett, életszerűtlenné teszi a megállapított tényállást, amelyet tárgyi bizonyíték nem is támasztott alá. Az első- és másodfokú bíróság a sértett ellentmondásos vallomásából csupán azokat a részleteket emelte be a tényállásba, amelyek a vádat erősítették. Emellett a sértett beszámítási képességére vonatkozóan szakértőket sem hallgattak meg az eljárt bíróságok. Mindezekre figyelemmel az emberrablás bűncselekményének törvényi tényállási elemei nem valósultak meg, így a II. rendű vádlott felmentése szükséges.

A IV. r. vádlott védője a fellebbezés indokaként ugyancsak utalt arra, hogy a sértett vallomásának hiteltérdemlősége aggályos, mivel nincs tisztázva Sz. J. betegségének súlyossága. Álláspontja szerint a IV. r. vádlott bűnössége csak a súlyos testi sértés bűntettében állapítható meg, hiszen - tekintettel arra, hogy a bűncselekmény az I. és III. r. vádlott által bérelt lakásban történt - D. T.-né nem volt abban a helyzetben, hogy személyi szabadságától bárkit is megfosszon.

A Legfőbb Ügyészség a 2007. április 27-én kelt nyilatkozatával a II. és IV. r. terhelt terhére bejelentett fellebbezést visszavonta. Egyidejűleg indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a II. r. vádlott és védője, valamint a IV. r. vádlott és védője által bejelentett fellebbezéseket - mint törvényben kizártakat - a Be. 390. §-ának (2) bekezdése alapján, a Be. 392. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti tanácsülésen utasítsa el.

Álláspontja szerint a Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében csak a bűnösség kérdésében hozott eltérő rendelkezés ellen nyílik törvényes lehetőség a rendes perorvoslatra, így ez jelen ügyben csak a nemi erkölcs elleni bűncselekményt érinthette. Több cselekményes ügyben az egyik cselekmény kapcsán fennálló harmadfokú eljárási lehetőség nem eredményezi egyben a jogorvoslati jog automatikus megnyílását az első- és másodfokú bíróság által azonosan eldöntött cselekményre nézve is. A teljes felülbírálatra kizárólag a Be. 387. §-ának (2) bekezdésében írt esetben kerülhet sor akkor, ha a Be. 386. §-ának (1) bekezdése alá eső rendelkezést az arra jogosult fellebbezéssel támadta. A jelen esetben viszont a védelmi perorvoslati kérelmek olyan ítéleti rendelkezés ellen irányulnak, amelyekben az első- és a másodfokú bíróság azonosan döntött, következésképpen azok a harmadfokú felülbírálatot nem teszik lehetővé.

A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a Legfőbb Ügyészség fentebb kifejtett érveit.

A Be. 3. §-ának (3) bekezdésében alapelvként megfogalmazott jogorvoslati jogosultság a Be. 346. §-ából kitűnően az elsőfokú bíróság érdemi döntését érintően teljes, hiszen az elsőfokú bíróság ítélete és ügydöntő végzése - a Be. 332. §-a (1) bekezdésének e) pontján alapuló megszüntető határozatot kivéve - minden esetben megfellebbezhető, ehhez képest a másodfokú felülbírálatra vonatkozó igény korlátlanul érvényesíthető. A harmadfokú bírósági eljárás lehetősége ezzel szemben korlátozott, mivel a Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete (ügydöntő végzése) ellen csak akkor van helye fellebbezésnek a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megszegésével

- olyan vádlott bűnösségét állapította meg, illetve olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett, vagy vele szemben az eljárást megszüntette,

- az első fokon elítélt vádlottat felmentette, vagy vele szemben az eljárást megszüntette.

A Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja a másodfellebbezés lehetőségét megalapozó objektív helyzetet rögzíti, a fellebbezés tárgyát - amely csak egy bűncselekményes ügy esetén egyértelmű - azonban nem határozza meg, s ezzel szoros összefüggésben a fellebbezésre jogosultak körét sem szűkíti. Ezért több cselekményes büntetőügyben nem csupán az a fellebbezés joghatályos, amely a bűnösséget érintő eltérő döntést (vagy azt is) támadja, ekként az ügy harmadfokú eljárásra kerülésének nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike a másodfokú bíróság által a bűnösség kérdésében hozott - az elsőfokú bíróságétól eltérő - rendelkezést, vagy azt is sérelmezze. Amennyiben tehát a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan - a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontja alá tartozó - rendelkezést, amely a másodfellebbezés bejelentésének, s ennek következtében a harmadfokú eljárás lefolytatásának lehetőségét megnyitja, a fellebbezésre jogosultak [a Be. 386. §-ának (3) bekezdésében és 387. §-a (2) bekezdésének harmadik fordulatában írt kivétellel] a másodfokú bíróság ítéletének a további, más bűncselekménnyel kapcsolatos rendelkezését is - vagy kizárólag csak azt - sérelmezhetik. Az ezzel ellentétes álláspont a jogorvoslati jog alkotmányosan aggályos korlátozását jelentené, hiszen - jóllehet a másodfokú bíróság több cselekményt bírált el - az ítélet csupán egy részét érintő ellentétes döntés tartalmától függően vagy az ügyész, vagy a vádlott és védő a rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségéből [sőt, amennyiben a másik, ellenérdekű fél fellebbezése folytán az ügyben a harmadfokú bíróság hozott ügydöntő határozatot, a Be. 416. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a felülvizsgálat lehetőségéből is] ki lenne zárva.