BH 2020.12.375 Az Mt. 97. § (2) bekezdésében szabályozott általános munkarend mellett az Mt. 93. § (1) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy a munkáltató a munkavállaló által teljesítendő munkaidőt munkaidőkeretben határozza meg. E keret tartama - amennyiben az Mt. 94. § (2) bekezdésének feltételei nem állnak fenn, továbbá a munkáltató nem rendelkezik kollektív szerződéssel - legfeljebb négy hónap vagy tizenhat hét lehet. A négyhavi munkaidőkeretben történő foglalkoztatás elrendelésére tehát a munkáltató egyoldalúan is jogosult, azonban az Mt. 93. § (4) bekezdése eltérést nem engedő szabálya alapján annak kezdő és befejező időpontját írásban kell meghatározni és közzé kell tenni [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 93. § (1) és (4) bekezdés].

A tényállás

[1] A felperes 2015. március 1-től állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél. A munkaszerződésben foglaltak szerint a munkavállaló heti 40 órás munkaidőben dolgozott avval, hogy munkaidő-beosztását a munkáltató határozta meg. A munkaszerződés megkötésével egyidejűleg az alperes tájékoztatta a felperest a napi teljes munkaidő mértékéről és arról, hogy az a felek megállapodása alapján legfeljebb 12 órára emelhető. A tájékoztatás tartalmazta, hogy a munkaidő-beosztás szabályait (munkarend) a munkáltató állapítja meg, a munkaidő-beosztás egy hónapra előre készül; a beosztással kapcsolatos igények bejelentésének határideje a tárgyhót megelőző hónap 15. napja, amelyet írásban az erre rendszeresített formanyomtatványon kell előterjeszteni, a szabadságigényeket is ekként kell jelezni.

[2] Az alperes a felperest sem szóban, sem írásban nem tájékoztatta arról, hogy a foglalkoztatása során munkaidőkeretet alkalmaz, ennek ellenére ténylegesen munkaidőkeretben számolt el a felperessel. Az elszámolás során figyelembe vett munkaidőkeret minden év február 1. napjától július 31. napjáig, valamint augusztus 1-től a következő év január 31-ig tartott. Az alperes a perbeli időszakban nem állt kollektív szerződés hatálya alatt. Az alperes a felperes javára - hathavi munkaidőkeret alkalmazása mellett - 24 138 forint túlóradíjat számolt el.

[3] A felperes 2015. február 1-jén szerzett tudomást arról, hogy az alperes munkaidőkeret alkalmazása mellett foglalkoztatja, továbbá arról is, hogy az elszámolás hathavi munkaidőkeret figyelembevételével történik. Az alperes "elsődlegesen közfeladatot ellátó belső egyházi jogi személy", a gondnokság hitélettel kapcsolatos feladata a hitéleti tevékenység feltételeinek biztosításában való közreműködés.

[4] A felperes az alperesnél fennállt munkaviszonyát a 2016. november 25-én azonnali hatályú felmondással megszüntette. Indoklásként arra hivatkozott, hogy a munkáltató megszegte a Munka Törvénykönyvét, továbbá a munkaszerződésben foglaltakat.

A felperes keresete és az alperes ellenkérelme

[6] A felperes a módosított keresetében 1 072 654 forint elmaradt bérpótlék és ezen összeg 2016. december 3-tól járó kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a munkáltató nem tájékoztatta a munkaidőkeret alkalmazásáról, amely mulasztás következtében bérpótlékigénye merült fel. Minthogy a munkaidőkeret alkalmazására a jogszabállyal ellentétesen került sor, vasárnapra rendes munkaidőben nem lett volna beosztható.

[7] Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy kollektív szerződés hiányában hathavi munkaidőkeret alkalmazására nem kerülhetett volna sor, azonban a túlmunkát négyhavi munkaidőkeret figyelembevételével kérte számítani. Álláspontja szerint az alperes egyházi jogi személy, ezért vasárnap is működő munkáltatónak minősül, a felperest ezért vasárnapi pótlék nem illeti meg.

Az első- és másodfokú bíróság határozata

[10] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 795 831 forint elmaradt bérpótlék és ezen összeg 2016. december 3-tól a kifizetésig számított késedelmi kamatának megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

[11] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 97. §, 93. § (1) bekezdés, 94. § (1) bekezdés, 101. § (1) bekezdés, 102. § (2) bekezdés, 107. §, 140. § (1)-(2) bekezdés, továbbá a 143. §, 64. § (1) bekezdés c) pontja és (2) bekezdése, 78. § (1) bekezdés és 84. § (1) bekezdés rendelkezéseire figyelemmel a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján megállapította, hogy az alperes írásban nem tájékoztatta a felperest arról, hogy foglalkoztatása munkaidőkeret alkalmazásával történik és sikerrel azt sem bizonyította, hogy a felperest erről szóban értesítette. Álláspontja szerint azonban az írásba foglalás elmaradása önmagában nem eredményezi a munkaidőkeret alkalmazásának érvénytelenségét, ezért azt vizsgálta, hogy a felperes a munkaidőkeret alkalmazásáról tudomást szerzett-e, avagy annak alkalmazása a felek között teljesedésbe ment-e. Megállapította, hogy a felperes a 2016. február-júliusi időszaktól kezdődően tudott a munkaidőkeret alkalmazásáról, ezért a felperes által érvényesített bérpótlék számítása szempontjából a 2015. március 1-től 2016. január 31-ig terjedő időszakra az általános munkarend szerint, míg 2016. február 1-től kollektív szerződés hiányában négyhavi munkaidőkeret alkalmazása mellett szakértő bevonásával számította ki a felperest megillető bérpótlék összegét.

[12] Nem találta megállapíthatónak, hogy az alperes vasárnap, illetve munkaszüneti napon rendeltetése folytán működő munkáltatónak minősülne az Mt. 101. § (1) bekezdés a) pontja alapján. Ezzel szemben azonban az Mt. 101. § (1) bekezdés i) pontja alapján a kereskedelemről szóló törvény hatálya alá tartozó kereskedelmi tevékenységet, turisztikai szolgáltatási tevékenységet folytató munkáltatónak minősítette, ezért megállapította, hogy a munkavállaló számára vasárnapra a rendes munkaidő beosztható volt. A szakértő által végzett számításokat ítélkezése alapjául elfogadta, így a 2015. március 1. és 2016. január 31. közötti időtartamra az általános munkarend figyelembevételével 585 580 forint bérpótlékot állapított meg. 2016. február 1. és október 30. közötti időszakra - a négyhavi munkaidőkeretet alapul véve - megállapította, hogy a teljes munkaviszonyra vonatkozóan a felperest 819 969 forint bérpótlék illette volna meg, amelyből levonásba kellett helyezni 44 020 forintot, mivel a munkaidőkeret alkalmazásával történő számítás esetén a szakértő a teljes időtartamra adta meg a munkaszüneti napi munkavégzés ellenértéket. A felperest ekként megillető bérpótlékból levonásba helyezte a már megfizetett 24 138 forintot és ennek különbözetére, azaz 795 831 forint megfizetésére kötelezte az alperest.

[14] Az alperes fellebbezése és felperes csatlakozó fellebbezése alapján eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, megfellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, az alperes kötelezését az elmaradt bérpótlék összegét érintően 889 818 forintra felemelte, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.