BH+ 2014.1.26 Magyar és brit állampolgárságú házastársak között Dániában létrejött és az ottani alakiságoknak megfelelő házassági vagyonjogi szerződés formai érvényességének megítélése a német jog, mint a házastársak utolsó közös lakóhelyének joga szerint. [1979. évi 13. tvr. 4. §, 29. §, 39. §]

A felperes magyar, az alperes brit állampolgár. A felek 1987. április 1. napján Dániában kötöttek házasságot, ahol még ugyanezen a napon házassági szerződést kötöttek. A szerződést tartalmazó okiratot dán ügyvéd készítette és 1987. április 2. napján bejegyezték a Koppenhágai Helyi Bíróság által vezetett nyilvántartásba. A felek a házassági szerződésben a teljes vagyonelkülönítésben állapodtak meg és kizárták a közös vagyon keletkezésének minden formáját. A felek utolsó közös lakóhelye Németországban volt, házasságukat német bíróság bontotta fel, 2009. április 28. napján jogerőre emelkedett döntésében.

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság az alábbi sorrendiség megtartásával kötelezze az alperest, hogy:

- rendszerezett kimutatásban szolgáltasson adatot vagyoni helyzetére 2005. április 11. napi fordulóponttal,

- esküjével erősítse meg az adatszolgáltatás teljességét és hiánytalanságát,

- az adatszolgáltatás szerinti vagyongyarapodást fizesse meg a felperesnek.

A keresetének - a felülvizsgálattal érintett - elsődleges jogalapjaként arra hivatkozott, hogy a felek Dániában kötött házassági vagyonjogi szerződése a német Polgári Törvénykönyv (BGB) szerint semmis, mert azt nem foglalták közjegyzői okiratba, és a felek nem állapodtak meg a dán jog alkalmazásában sem, másodlagosan pedig a szerződés érvénytelenségének megállapítást kérte arra alapozva, hogy a felperes nem beszélt dánul és nem tudta mi van az általa aláírt szerződésben.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen vitatta, hogy a német anyagi jog alapján kell elbírálni a szerződés alaki érvényességét. Álláspontja szerint a perbeli esetben a magyar nemzetközi magánjogi tvr. szerint a német jogot kell alkalmazni, ami kiterjed a német nemzetközi magánjogi törvény (EGBGB) alkalmazására is, utóbbi pedig továbbutal a dán jogra, ami szerint a felek szerződése érvényes. Másodlagosan álláspontja szerint a felek a házassági szerződésnél kikötötték a BGB 1409. § alapján a dán jog alkalmazását, s jogviszonyukat ennek alapján kell elbírálni. Perköltség iránti igényt nem terjesztett elő.

Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította.

A döntését azzal indokolta, hogy a perben a magyar bíróságok joghatóságát a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. számú tvr. (továbbiakban: Nmjtvr.) 59. § (2) bekezdése alapozza meg, mert a felperes lakóhelye a perindításkor Magyarországon volt. A feleknek közös személyes joga nincs és nem is volt, így a jogvitában alkalmazandó jog a magyar Nmjtvr. 39. § (2) bekezdése és 4. § alapján a házastársak utolsó közös lakóhelye szerinti jog, ami a perbeli esetben a német jog.

A német jog szerint a házastársak között törvényes alaphelyzetként szerzeményi közösség jön létre. Ettől a házastársak szerződéssel eltérhetnek, a házassági szerződés alaki érvényességének feltétele, hogy az egyidejűleg jelenlévő felek megállapodásukat közjegyzői okiratba foglalják. Az alaki kötöttségek megsértésével kötött szerződés semmis.

A német jog elfogadja azonban a továbbutalás intézményét, így a külföldön kötött házassági szerződés alakiságát az EGBGB 11. cikke alapján a szerződéskötés helyének joga szerint kell elbírálni, így a perbeli házassági szerződés alaki érvényességére a dán jog irányadó, amelynek a szerződés megfelel, tehát érvényes.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a fenti értelmezést erősíti a méltányosság és a jogbiztonság elvének érvényesüléséhez fűződő alapvető érdek is.

A szerződés érvényességének a dán nyelv nem tudása miatt történő megtámadásával kapcsolatban az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy a BGB 121. § (2) bekezdésére figyelemmel a jognyilatkozat megtételét követő 10 év elteltével a BGB 124. § szerinti tévedés, megtévesztés jogcímén a szerződés már nem támadható meg.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt annak megváltoztatása és a keresetének helyt adó ítélet hozatala iránt. Arra hivatkozott, hogy a magyar nemzetközi magánjog kollíziós szabályai szerint a perbeli esetben a német anyagi jogot - ennek megfelelően a BGB-t - kell alkalmazni, mert ez a jogviszonyt közvetlenül rendező jog. Nincs lehetőség a német nemzetközi magánjogi szabályozásra történő átlépésre, mert az nem szabályozza közvetlenül a vitatott kérdést. A BGB 1410. § alapján a házassági szerződést közjegyzői okiratba kell foglalni. A felek között 1987. április 1. napján létrejött házassági szerződést nem foglalták közjegyzői okiratba, így a német jog alapján a szerződés semmis.

Az elsőfokú bíróság ítélete téves és megalapozatlan. Téves azért, mert magyar bíróság által alkalmazott EGBGB 11. § (1) bekezdése nem tartalmaz közvetlen anyagi jogi szabályt a Dániában megkötött szerződés alaki érvényességére. A bíróság által elfogadott megoldás egyoldalúan az alperes érdekeit szolgálja. Nem tartozik a bíróság feladatkörébe az a célkitűzés érvényesítése, hogy a német bíróság előtti perindítással azonos eredményre kell vezetnie a magyar bíróság előtti eljárásnak is. Ezzel az elvi célkitűzéssel a magyar bíróság kizárná a "forum shopping" nemzetközileg elfogadott gyakorlatát, azaz a perindítás helyével az ügyfelek kiválaszthatják a kedvezőbb elbírálást lehetővé tevő anyagi jogot.

Ugyanakkor a német jogalkalmazási gyakorlat nem zárja ki azt, hogy a durva jogtalanságok kiküszöbölése érdekében még a dán szerződés érvényességének elfogadása esetén is követelhető legyen a felperes részéről a vagyonkiegyenlítés.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és úgy rendelkezett, hogy a felperes részleges személyes költségmentessége folytán le nem rótt 12 000 forint fellebbezési illetéket a Magyar Állam viseli.

A felperes fellebbezését alaptalannak ítélő döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást kellő mélységében feltárta, abból alapvetően helyes végkövetkeztetésre és döntésre jutott, melynek jogi indokolását azonban a másodfokú bíróság módosította.

A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal a joghatóság kérdésében, valamint abban, hogy a perbeli esetben a felek utolsó közös lakóhelye a német jog alkalmazását alapozza meg.

Az Nmjtvr. 4. § szerint: ha külföldi jogot kell alkalmazni, az alkalmazandó külföldi jognak a felmerült kérdést közvetlenül rendező szabályai irányadóak. Közvetlenül rendező szabályozásnak azt tekintjük, ami az adott jogviszonyt primer módon rendezi, tehát a kereset tárgyára figyelemmel ez a kötelmi jog szabályainak rendszere.

A másodfokú bíróság a fentiek alapján egyetértett a felperes érvelésével, s megállapította, hogy a Nmjtvr. 4. § megfelelő értelmezésével az alkalmazandó anyagi jog a szerződés érvényességének kérdését közvetlenül szabályozó német polgári törvénykönyv (BGB).

A másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban a felek szerződése a német jog szerint is érvényes, de a német jog szerint elvi síkon feltételezett érvénytelenség esetén a szerződés a Nmjtvr. 30. § (3) bekezdése alapján a dán, illetve a magyar jog szerint is érvényes.