BH 2012.5.118 I. A szerződésen alapuló szolgalom megszűnésének megállapítása során vizsgálandó szempontok [Ptk. 170. § (2) bek.].

II. A másodfokú bíróság reformatórius jogköréből adódóan a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és ellenkérelem korlátai között önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét és új tényállást állapíthat meg [Pp. 206. § (1) bek., 221. § (1) bek. és 253. § (2) bek.].

Az s.-i 1576/2. helyrajzi számú ingatlan a felperes, míg az 1576/3. helyrajzi számú ingatlan - egymás között egyenlő arányban - az I. és a II. rendű alperes tulajdona. E két ingatlan az 1576. helyrajzi számú ingatlan megosztásával jött létre, de a peres felek jogelődjei, mint az ingatlan társtulajdonosai már 1977-ben szerződéssel rendelkeztek arról, hogy az alperesek jogelődjeinek "szolgalmi utat" biztosítanak annak érdekében, hogy az egyébként az M. utcával összeköttetésben álló ingatlanrészükről kijárásuk legyen a V. utcára is. Az alperesek 1982-ben vásárolták meg az ingatlan természetben megosztott részét. A felperes jogelődjei - M. J. és akkori házastársa - a tulajdoni hányadukon 1989-ben családi ház építésébe kezdtek. Ennek érdekében került sor az ingatlan fentiek szerinti természetbeni megosztására. A tulajdonközösség természetben történő megszüntetéséről szóló szerződésben - utalással a korábbi tulajdonosok közötti szerződésben foglalt úthasználatra - az alperesek tulajdonába kerülő ingatlan javára 1 méter szélességű átjárási szolgalmat alapítottak, melyet a földhivatal 1990-ben bejegyzett az ingatlan-nyilvántartásba.

A felperes az 1576/2. helyrajzi számú ingatlanon 1999. február 15-én szerzett tulajdonjogot. Az ingatlanon álló szerkezetkész családi ház építését 2002-re fejezte be. Ezt követően az ingatlana V. utcai oldalán 2002-2003 körül motoros kaput létesített, de az annak nyitásához szükséges távirányítót az alpereseknek nem biztosította. Az alperesek között a házassági életközösség 2004-ben megszakadt és úgy rendelkeztek a közös tulajdonukban álló ingatlanról, hogy azt kizárólag az I. rendű alperes használja. Az I. rendű alperes a szerződésen alapuló szolgalmi joga gyakorlásának akadályoztatása miatt 2008-ban birtokvédelmi eljárást kezdeményezett a jegyzőnél. Ennek az eljárásnak az eredményeként egyezséget kötött a felperessel, aki erre tekintettel a szolgalmi utat kialakította, és biztosította részére a bejáráshoz szükséges távirányítót, így az I. rendű alperes jelenleg is gyakorolja - gyalogosan - az átjárásra vonatkozó szolgalmi jogát a V. utca irányába.

A felperes keresetében elsődlegesen az említett szolgalom megszüntetését, másodlagosan a szolgalom megszűnésének a megállapítását és az alperesek kötelezését kérte a szolgalmi jog törlésének tűrésére.

Az I. rendű alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását, míg a II. rendű alperes a per során a keresetre nem nyilatkozott.

Az elsőfokú bíróság a felperes elsődleges keresetét elutasította, míg másodlagos keresetének helytadott és megállapította, hogy az s.-i 1576/2. helyrajzi számú ingatlan terhére és az 1576/3. helyrajzi számú ingatlan javára bejegyzett átjárási szolgalmi jog megszűnt, egyúttal rendelkezett a szolgalmi jognak az ingatlan-nyilvántartásból való törléséről. A Ptk. 170. § (2) bekezdése alapján - analógiával alkalmazva a Ptk. 122. §-ában foglaltakat is - azt állapította meg, hogy a felperes részéről, számításba véve a jogelődjének birtoklását is, a szolgalommal érintett terület elbirtoklási ideje a szolgalmi jog 1990. január 1. napjával történt bejegyzésétől számítható, és ennek eredményeként az a bejegyzést követő tíz év elteltével, azaz 2000. január 2-án megszűnt.

Az elsőfokú ítélet ellen a másodlagos kereseti kérelem elutasítása végett az I. rendű alperes fellebbezést, míg az elsődleges kereset teljesítése érdekében a felperes csatlakozó fellebbezést terjesztett elő.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a perbeli jogvita elbírálásának alapjául szolgáló tényállást helyesen állapította meg és helyes volt az arra alapított döntése is. Megjegyzésként rögzített jogi álláspontja keretében arra mutatott rá, hogy nem tekinthető a szolgalmi jog megfelelő és teljes gyakorlásának az, hogy a jogosult csupán a szolgalmi útnak kijelölendő ingatlanrész kis hányadát veszi igénybe - azt is csak esetenként - az ingatlanára történő be-, illetve kijutás céljából. A bizonyítási eljárásnak az I. rendű alperes által a fellebbezésben sérelmezett hibái kapcsán az egységes ítélkezési gyakorlatra hivatkozással kifejtett álláspontja értelmében a Pp. 206. §-a szerinti szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás csak akkor támadható sikerrel, ha az feltáratlan, iratellenes, logikai ellentmondást tartalmaz, vagy a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésén alapszik.

A jogerős ítélet ellen, annak az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezése és a kereset elutasítása végett az I. rendű alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ennek indokolása szerint a jogerős ítélet nem felel meg a Pp. 221. §-ában megjelölt tartalmi feltételeknek, érvrendszere nem áll összhangban a bizonyítási eljárás anyagával. Így a másodfokú bíróság által helytelenül megállapított tényállásból levont jogi következtetés azt eredményezi, hogy a határozata a Ptk. 170. § (2) bekezdésébe ütközik, valamint sérti a Ptk. 327. §-ának az elévülés megszakadásával kapcsolatos rendelkezéseit is. Álláspontja szerint az alkalomszerű, eseti használat ugyan nem képezheti alapját a telki szolgalom elbirtoklással való megszerzésének, azonban ebben az ügyben egy létező jogról van szó, ezért ha azt tíz évente csak egyszer, de gyakorolja a jogosult, akkor nem állapítható meg a megszűnése, mert annak egyértelmű kógens feltétele az, hogy azt a jogosult tíz éven át semmilyen formában és mértékben, egyáltalán nem gyakorolta. Változatlanul fenntartotta azt az előadását, hogy 1990 és 1994 között, amikor a felperes jogelődei építkeztek, nagy nehézség árán, de gyakorolhatták a szolgalmi jogukat, amit néha meg is tettek. Ez az akadály viszont 1994 és 1999 között már nem állt fenn, így ő rendszeresen át is járt a felperes ingatlanán, amit az 1999 és 2003 közötti időszakra maga a felperes is elismert. Ennélfogva szerinte nem állapítható meg egyetlen olyan - egyhuzamban fennálló - tízéves időtartam sem, amely tekintetében bebizonyosodott volna, hogy nem gyakorolta a szolgalmi jogát. Sérelmezte, hogy a bíróságok a bizonyítási indítványának nem adtak helyt, annak ellenére sem, hogy az elsőfokú bíróság a személyes előadását ellenmondásosnak minősítette. Kifogásolta, hogy a bíróságok nem tulajdonítottak jelentőséget a II. rendű alperessel a tulajdonukban álló ingatlan rendezésére vonatkozó megállapodásuknak, ami szerinte a rendelkezési jog gyakorlásának minősül.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott részének hatályában való fenntartására irányult.