BH 2001.3.111 Az eltartott súlyos betegségének az ismerete önmagában nem teszi a jó erkölcsbe ütközővé a tartási szerződést [Ptk. 200. § (2) bek.].

H. Gy. örökhagyónak K. I.-val kötött házasságából 1974. szeptember 9-én született a felperes. A házastársak az életközösséget az 1980-as évek elején megszakították, majd a bíróság a házasságot felbontotta.

Az örökhagyó ezt követően vásárolta meg a perbeli társasházi öröklakást. Mintegy másfél évi ott lakást követően a szüleihez, az alperesekhez költözött, és a továbbiakban velük közös háztartásban élt. Rokkantsági nyugdíjigényét a megyei társadalombiztosítási igazgatóság - 50%-os munkaképesség-csökkenésének megállapítása mellett - elutasította. Ezután az örökhagyó munkát már nem vállalt, szüleinek a házkörüli munkákban segédkezett. Megváltozott munkaképességére tekintettel szociális járadékban részesült, melynek összege 1996-ban havi 6960 forint volt. Mivel korábban többször is vizsgált gyomorpanaszai kiújultak, 1997. április 21-én az örökhagyó újabb orvosi vizsgálatra jelentkezett. A nyelőcső laphám rákra utaló tüneteket a szövettani vizsgálat eredménye megerősítette, ezért körzeti orvosa kórházba utalta. E körülményre is tekintettel az örökhagyó 1997. május 2-án tartási szerződést kötött az alperesekkel, amelyben - tartás fejében - a fentebb említett öröklakását, valamint az ingóságait az alperesekre ruházta át. Néhány napos ott-tartózkodása után, 1997. május 7-én az örökhagyót a kórházból elbocsátották azzal, hogy a műtét elvégzésére majd előkészítését követően, zavartsága megszűnte után kerül sor. Betegségével összefüggésben azonban az örökhagyó toxikus állapotba került, és 1997. május 9-én meghalt. Az örökhagyó halálát követően (1997. május 23-án) az alperesek az öröklakást 1 350 000 forint vételárért értékesítették.

A felperes keresetében a tartási szerződés semmisségének a megállapítását és az alperesek 1 000 000 forint megfizetésére való kötelezését kérte. Követelését arra alapozta, hogy az alperesek ténylegesen nem tartották az örökhagyót, a szerződés megkötésének célja kizárólag az volt, hogy az örökségétől megfosszák. Az alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az örökhagyó és az alperesek által kötött tartási szerződés semmis, és kötelezte az alpereseket, hogy egyetemlegesen fizessenek meg a felperesnek 1 000 000 forintot.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította.

Jogerős ítéletének indokolásában a bíróság kifejtette, hogy az örökhagyót szülei 1985. évtől kezdődően saját háztartásukban tartották, mivel nyugdíja nem tette lehetővé az önálló megélhetését. A bírói gyakorlat szerint nem lehet semmisnek tekinteni a tartási szerződést abban az esetben, ha a magatehetetlen, súlyosan beteg, ápolásra szoruló eltartott gondozása más módon nem biztosítható, különösen akkor, ha az eltartó már a szerződés megkötése előtt is jelentős értékű szolgáltatásokat nyújtott az eltartottnak. Az örökhagyó tartásához - általa sem vitatottan - a felperes nem járult hozzá, a bizonyítási eljárás adataiból pedig megállapítható, hogy az örökhagyó már korábban meg akarta kötni szüleivel a tartási szerződést, de erről a szándékáról akkor ügyvéd ismerőse még lebeszélte. Egyébként pedig az örökhagyó közeli halálával nem lehetett számolni, a tervezett műtét elvégzését követően az orvosi tapasztalatok szerint akár nyolc-tíz évig is élhetett volna. Mindezeket figyelembe véve a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a tartási szerződés nem ütközött a jó erkölcsbe, így a jogügylet semmissége a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése alapján nem volt megállapítható.

A jogerős ítélet ellen - annak hatályon kívül helyezése és az alperesek keresete szerinti marasztalása végett - a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.