EH 2006.1538 A keresőképtelenség a munkaköri feladatok ellátására való alkalmatlanságot nem alapozza meg. A munkaköri feladatokra való alkalmatlanság azt jelenti, hogy a munkavállaló a számára kijelölt munkafeladatokat valamely személyében rejlő ok (képesség, adottság, készség) hiánya miatt - nem tudja ellátni. Ennek megállapítása nem történhet meg olyan időszakban, amely alatt a munkavállalót a törvény a munkavégzési kötelezettsége alól mentesíti [Mt. 107. § (1) bekezdés c) pont, 193/J. § (3) bekezdés b) pont, 193/P. § (1) bekezdés].

A felek 2003. október 21-én a munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó szabályokra hivatkozással határozatlan időre operátor munkakörre kötöttek munkaszerződést. A kölcsönvevő az F. cég volt, amely az sz.-i állandó lakos felperest S.-en foglalkoztatta. A felperes 2004. április 16-ától táppénzes állományba került, részére az alperes 2004. május 4-ei keltezéssel 2004. május 5. napjával az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontja alapján írásbeli felmondást küldött, amelyet a felperes hozzátartozója 2004. június 7-én vett át. Az alperes a munkaviszony megszűnése napjaként 2004. május 19-ét jelölte meg, a felmondási okként pedig arra hivatkozott, hogy a felperes "betegsége miatt munkaköri feladatait ellátni nem tudja".

A felperes a munkaügyi bíróságon 2004. június 25-én jegyzőkönyvbe mondott keresetében - egyebek mellett - vitatta a munkaköri feladatai ellátására való alkalmatlanságát, az egészségügyi alkalmatlanságra vonatkozóan kifogásolta a rehabilitációs eljárás lefolytatásának hiányát, az üzemorvosi vizsgálat elmulasztását. Sérelmezte a táppénzes betegállomány alatt kiadott felmondást, amelyet "rendeltetésellenesnek" minősített. Mindezek (és a lakásbérleti hozzájárulásra, az állásidőre, a közeli hozzátartozó halálára vonatkozó tények részletes előadása) alapján a munkaviszonya jogellenes megszüntetése megállapítását, az eredeti munkakörébe való visszahelyezés mellőzését, hat havi átlagkeresetnek megfelelő összeg, elmaradt munkabér (továbbá kártérítés, költségtérítés és két nap szabadságra járó díjazás) megfizetését kérte. Az alperes az ellenkérelmében kifejtette, hogy az Mt. 193/P. §-a alapján a felperes tévesen hivatkozott az Mt. 90. §-ában lévő rendelkezésekre, kölcsönbeadott munkavállaló munkaviszonya bármely, a kölcsönbevevőnél történő foglalkoztatást kizáró körülmény- a betegséget is beleértve - nem "hárítható át" a kölcsönbeadóra.

A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a felperes munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, ezért az alperest összesen 828 122 forint megfizetésére kötelezte jogellenesség jogkövetkezményeként járó átlagkereset, elmaradt munkabér, szabadság pénzbeni megváltása és kártérítés címén, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az ítélete indokolásában a fenti tényállás alapján a munkaügyi bíróság az alábbiakat fejtette ki.

A táppénzes betegállományra a felperes alaptalanul hivatkozott a felmondás jogellenességét megalapozóként, mert az Mt. 193/P. § (1) bekezdés alapján munkaerő-kölcsönzés alapján létrejött jogviszonyra az Mt. 90. §-a nem alkalmazható.

Az Mt. 193/J. § (3) bekezdésének a)-d) pontja taxatív felsorolást tartalmaz. Az alperes jognyilatkozata az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontját jelölte meg, azonban nem közölte, hogy a felperes milyen betegsége alapján nem tudja ellátni a munkaköri feladatait. Az alperesnek ez a magatartása nem felel meg az Mt. 193/J. § (2) bekezdésének, a felmondási indok valósága és okszerűsége körében még a bíróság külön felhívását követően sem ajánlott fel bizonyítást. Emiatt a munkaügyi bíróság az alperes felmondását jogellenesnek minősítette. A marasztaló rendelkezéseit az Mt. 193/M. § (1)-(3) bekezdéseivel, és az Mt. 193/N. §-ával indokolta.

Az ítélet keresetnek helyt adó rendelkezései ellen az alperes fellebbezett. Megítélése szerint a felperes betegségének nincs jelentősége, elégséges annak bizonyítottsága, hogy keresőképtelen, ezért munka végzésére alkalmatlan állapotban volt. Ez a bizonyított tény az adott esetben a felmondás jogszerűségét kellően alátámasztja.

A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezéssel nem támadott részét nem érintette. A fellebbezett rendelkezéseket részben megváltoztatta. A felperesnek fizetendő marasztalási összeget 6264 forintra leszállította.

A másodfokú bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét csak a marasztaló rendelkezések tekintetében bírálta felül [Pp. 247. §, 253. § (3) bekezdés].

A munkaerő-kölcsönzés bevezetéséről szóló 2001. évi XVI. törvény miniszteri indokolása, továbbá az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontja alapján a másodfokú bíróság arra következtetett, hogy a munkavállaló felperes betegsége jellegének nincs jelentősége, ezért azt az alperesnek nem kellett vizsgálnia, illetve figyelembe vennie. Önmagában a munkaköri feladatok ellátására való alkalmatlanság további vizsgálódás nélkül a kölcsönbeadó alperes részéről a munkaviszony megszüntetését az Mt.-nek a munkaerő-kölcsönzés céljából létrejött atipikus munkaviszonyra irányadó különös rendelkezéseit figyelembe véve kellően megalapozta, az alperes jognyilatkozata tehát valós és okszerű indokot tartalmaz. A marasztalási összeg leszállításáról szóló döntését a másodfokú bíróság az Mt. 193/N. § (1) és (2) bekezdésével, az Mt. 131. § (2) bekezdés f) pontjával, az Mt. 107. § b) pontjával, a 151. § (2) bekezdés b) pontjával és (4) bekezdésével indokolta.

A másodfokú bíróság ítéletének a 6264 forinton kívüli követelésekről szóló további rendelkezései ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Jogi érvelésének lényege szerint a másodfokú bíróságnak a perbeli jogkérdésről kifejtett értelmezése jogszabálysértő, ellentétes az Mt. 89. § (3) bekezdésével, az "alkalmatlanság" fogalmával. Megítélése szerint - függetlenül attól, hogy az Mt. 193/P. § (1) bekezdése alapján az Mt. 89. § nem alkalmazható - az utóbbi jogszabály "alkalmatlanság" fogalom-meghatározása különös szabály hiányában az ügyben irányadó. Ezért, mivel e kérdés orvosi szakkérdésnek minősül, a felmondás közlése előtt az alperesnek orvosi, orvos-szakértői véleményt kellett volna beszereznie (BH 1990/362.). A felperes arra is hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság álláspontjából az is következik, hogy a kölcsönbeadó a kölcsönzött munkavállaló munkaviszonyát bármely betegség, pl. egyszerű megfázás miatt is felmondhatná, erre pedig a törvényalkotó szándéka nyilvánvalóan nem irányult. Mindezek miatt a felperes - tartalmilag - a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.

A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást az ügyben irányadó eljárásjogi szabályok alapján elrendelte. Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős másodfokú határozat hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint a felperes jogi érvelése ellentétes az Mt. 193/P. § (1) bekezdésével, továbbá a Legfelsőbb Bíróság eseti döntése nem lehet irányadó az utóbb megalkotott jogszabályokra vonatkozóan.

A felülvizsgálati kérelem alapos.

Az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pont alapján a kölcsönbeadó felmondással akkor szüntetheti meg a munkaviszonyt, ha a munkavállaló munkaköri feladatainak ellátására alkalmatlan. Az Mt. 193/P. § (1) bekezdés szerint az ügyben alkalmazandó Mt. 107. § (1) bekezdés c) pont értelmében a keresőképtelen beteg munkavállaló a munkavégzési kötelezettség alól mentesül. Utóbbi jogszabályt az Mt. 193/J. § (3) bekezdés b) pontjának nyelvtani és tartalmi értelmezésével együttesen vizsgálva megállapítható, hogy a keresőképtelenség a munkaköri feladatok ellátására való alkalmatlanságot nem alapozza meg. Erre vonatkozóan az elsőfokú bíróság kisebb részben téves jogértelmezéssel tekintette irányadónak a felperes betegségére vonatkozó alperesi bizonyítási kötelezettség, illetve teher teljesítésének elmulasztását. Nem helytálló továbbá a másodfokú bíróság azon megállapítása sem, hogy a táppénzes állomány (keresőképtelenség) önmagában bizonyítja, hogy a munkavállaló a munkaköri feladatának ellátására alkalmatlan. A munkaköri feladatokra (vagyis azon munkák körére, amelyeket a munkavállaló végezni köteles) való alkalmatlanság azt jelenti, hogy a munkavállaló a számára kijelölt munkafeladatokat valamely személyében rejlő ok: képesség, adottság, készség hiánya miatt nem tudja ellátni. Ennek megállapítása - az adott esetre irányadó külön rendelkezés hiányában - nem történhet meg olyan időszakban, amely alatt a munkavállalót a törvény a munkavégzési kötelezettség alól mentesíti [Mt. 107. § (1) bekezdés c) pont]. Ebből következően az elsőfokú bíróság azt helyesen állapította meg, hogy az alperes az Mt. 193/J. § (2) bekezdésében előírt kötelezettsége ellenére nem bizonyította, hogy a felmondásának indoka a valóságnak megfelelt, emiatt a jognyilatkozata jogellenes. A jogellenesség jogkövetkezményeként az elsőfokú bíróság jogszabálysértés nélkül alkalmazta az Mt. 193/M. § (1) bekezdés alapján a jogszabály (2) bekezdését.

A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletének felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályon kívül helyezte, és (a szabadságmegváltás kitételével) a munkaügyi bíróság ítéletét - módosított indokolással - helybenhagyta.

(Legf. Bír. Mfv. I. 10.722/2005.)