BH 1996.3.150 A kártérítési per nem folytatása a büntetőbíróság kártalanítási eljárásának. A kapcsolódás csupán annyi, hogy a megállapított kártalanítás kárként már nem érvényesíthető. A polgári bíróságnak a kárfelelősséget - mind a jogalapot, mind az összegszerűséget érintően - önállóan kell elbírálnia. [Be. 383. §, Ptk. 349. § (1) és (3) bek., 339. § (1) bek.].

Az elsőfokú bíróság a felperesnek az előzetes letartóztatására hivatkozással előterjesztett, 842 650 forint kártérítés iránti keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperest nagy értékre, többszörös visszaesőként elkövetett lopás bűntettének alapos gyanúja miatt 1991. augusztus 30-án a megyei rendőr-főkapitányság vette őrizetbe, majd 1991. szeptember 3-án elrendelte az előzetes letartóztatását. A nyomozás során feltárt adatok alapján a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja fennállt, az előzetes letartóztatás elrendelését a bűncselekmény tárgyi súlya, illetőleg a többszörös visszaeső gyanúsított elrejtőzésének, szökésének veszélye indokolta. Ezt követően még tíz alkalommal határoztak a bíróságok a felperes előzetes letartóztatásáról. Ennek fenntartását, meghosszabbítását azért tartották szükségesnek, mert a bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja továbbra is megállapítható volt, ugyanakkor a szökés, elrejtőzés, bűnismétlés, az eljárás meghiúsításának, illetőleg megnehezítésének veszélye is változatlanul fennállott.

A felperes előzetes letartóztatását végül a kerületi bíróság az 1992. november 12-én tartott első tárgyaláson szüntette meg. A bíróság 1993. február 2-án hozott bizonyítottság hiányában a felperessel szemben felmentő ítéletet. A másodfokú büntetőbíróság 176 350 forint kártalanítást állapított meg részére. Az ezt meghaladó igényével egyéb törvényes útra utasította. Az első fokú ítélet indoklása szerint a büntetőbíróságok a felperes előzetes letartóztatásának elrendeléséről és annak fenntartásáról jogszerűen döntöttek. A körülmények mérlegelése alapján a bíróság úgy foglalt állást, hogy a felperes személyes szabadságának korlátozása szükségszerű volt, és az általa elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest arányosnak tekinthető. Jogellenesség hiányában az alperesek kártérítési felelősségét nem állapíthatta meg.

Az első fokú ítélet elleni fellebbezésében a felperes annak megváltoztatásával a keresete szerint kérte az alpereseket marasztalni. Aggályosnak tartotta, hogy az eljárt polgári bíróság a büntetőbíróság eljárását minősítette. Álláspontja szerint nem csupán a Ptk. 349. §-ában foglaltak jelentik a kereset jogalapját, hanem az 1994. évi XCII. törvénnyel módosított 1973. évi I. törvény (Be.) 383. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakat is figyelembe kell venni. E jogszabályhely szerint kötelező a kártalanítás. Véleménye szerint az eljárás indokolatlanul elhúzódott, ami sérti a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. cikkének 3. pontját, továbbá 14. cikkének 3/c. pontját. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az alperesek jogi képviselője útiköltségének a megfizetésére is kötelezte, annak ellenére, hogy nem ő kérte a pernek távolabbi megyében való tárgyalását.

Az alperesek az első fokú ítélet helybenhagyását kérték.

A fellebbezés az alábbiak szerint nem alapos.