BH 2002.7.267 Nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe az a tartási szerződés, amelyet az eltartó az eltartott gyógyíthatatlan betegségének tudatában, de az eltartott kifejezett kívánságára köt meg, és azzal az eltartott gondozásának és ápolásának teljes terhét magára vállalja [Ptk. 200. § (2) bek., 586. §].

A felperes édesapja: néhai Cs. S. 1989. július 4-től élettársi kapcsolatban élt az I. r. alperes édesanyjával a néhai derekegyházi otthonában. 1997. márciusában a néhai vesebántalmakkal kórházba került, ahol megmutötték, majd a közeli hozzátartozóival közölték, hogy előrehaladott vese- és hólyagrákban szenved, gyógyíthatatlan, és a várható élettartama kb. három hónap. A néhai az átmeneti felépülését követően visszatért a derekegyházi otthonába, és az élettársával júniusig együtt élt, az utóbb említett időpontban azonban az élettársa betegedett meg, és három hétig kórházi ápolás alatt állott, amelynek tartama alatt a néhait a felperes gondozta. 1997. június 23-án a néhait az alperesek az élettársával együtt magukkal vitték a törökbálinti lakásukra, ahol mindkettőjüket az alperesek látták el és gondozták.

1997. július 9-én a néhai olyan tartalmú tartási szerződést kötött az I. és II. r. alperesekkel, amelynek értelmében a kizárólagos tulajdonában álló lakóházingatlanát, valamint az összes ingóságát az alperesekre ruházta át, az alperesek pedig ennek fejében kötelezettséget vállaltak arra, hogy a néhai tartásáról a haláláig a saját háztartásukban gondoskodnak, betegsége esetén ápolják, gyógyíttatják, viselik a gyógykezeléssel kapcsolatos költséget, és gondoskodnak az illő eltemettetéséről is azzal, hogy a nyugdíjával az eltartott szabadon rendelkezhet. A tartási szerződéssel megszerzett ingatlant az alperesek 1997. október 17-én 850 000 forintért értékesítették, és ezt követően az ingatlanból az összes ingóságot elszállították. Az ingatlan értékesítését megelőzően az alperesek tulajdonjoga még nem nyert bejegyzést az ingatlan-nyilvántartásba, ezért az értékesítéshez az eltartott jogi képviselő által szerkesztett okiratban járult hozzá. 1997. december 6-án Cs. S. meghalt, az eltemettetésével összefüggésben az alperesek 110 000 forint számlával igazolt költséget viseltek.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a perbeli tartási szerződés elsődlegesen annak a jóerkölcsbe ütköző volta miatt a Ptk. 200. §-a alapján semmis, mert az alperesek tudtak az eltartott halálos betegségéről és a várható élettartamáról, másodlagosan pedig érvénytelen azért, mert az eltartott nem tudta, hogy a szerződéskötéskor milyen okiratot írt alá.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték arra való hivatkozással, hogy a szerződést az eltartott írta alá, és annak tartalmával is tisztában volt. Elismerték, hogy a néhai betegségéről tudtak, de hivatkoztak arra, hogy a perbeli szerződés megkötésére az orvosok által közölt három hónap leteltét követően került sor.

Az elsőfokú bíróság az ítéletével az alpereseket arra kötelezte, hogy fizessenek meg a felperesnek 15 napon belül egyetemlegesen 650 000 forintot és annak 1997. október 18. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, a felperes ezt meghaladó keresetét pedig elutasította.

Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a perbeli tartási szerződés semmis, mert az a jóerkölcsbe ütközött, hiszen az alperesek a szerződés megkötésekor tudtak az eltartott gyógyíthatatlan betegségéről és arról, hogy a haláláig csak néhány hónap van hátra. Figyelemmel arra, hogy az alperesek az ingatlant értékesítették, az eredeti állapot helyreállítása már nem volt lehetséges, csak az elszámolás. Ennek során az elsőfokú bíróság az alperes terhére számolta el az ingatlan 850 000 forintos vételárát, valamint az ingóságok 200 000 forintos értékét, tehát összesen 1 050 000 forintot, a javukra számolta viszont el az általuk a néhainak öt hónapon át nyújtott tartás havi 18 000 forintos, tehát összesen 90 000 forintos értékét, a temetési költség általuk viselt 110 000 forintos összegét és az említett összegek, valamint az ingóságok 200 000 forintos értékének a levonása után az alpereseket 650 000 forint felperesnek való megfizetésére kötelezte. Az alperesek által nyújtott tartás havi 18 000 forintos értékére, a néhai havi 20 000 forintos nyugdíjára, valamint az alperesek birtokában lévő ingóságok 200 000 forintos, értékére figyelemmel ugyanis a néhai tartására mintegy havi 78 000 forint volt fordítható, amely a szükségleteit nyilvánvalóan fedezte.

Az elsőfokú ítélet ellen az alperesek - annak megváltoztatása és a kereset elutasítása iránt - fellebbezéssel éltek, a felperes pedig - annak megváltoztatására és a marasztalási összeg 940 000 forintra történő felemelésére irányuló - csatlakozó fellebbezést nyújtott be.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. A döntését azzal indokolta, hogy a tartási szerződés (Ptk. 586. §) kezdeményezője az eltartott volt, és elhatározását az motiválta, hogy a néhai rendkívüli módon ragaszkodott az élettársához, akit szintén az alperesek tartottak és gondoztak. Az eltartott választotta tehát az alpereseket, a felperessel a tartásáról és gondozásáról nem beszélt, a felperes a betegsége alatt őt nem látogatta, hiszen a saját előadása szerint utoljára a szüretkor látta, és a haláláig nem is találkozott vele. Mindezekből az a következtetés is levonható, hogy az eltartott nem számíthatott a leányára mint közvetlen hozzátartozóra. Alaptalanul hivatkozott a felperes arra is, hogy az eltartott nem tudta, hogy milyen szerződést ír alá, hiszen a perbeli szerződés létéről és a megkötésének körülményeiről a felperes az ő előadásából szerzett tudomást.