413/B/1995. AB határozat
a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 47. §-a alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 47. §-ának alkotmányellenessége megállapítására irányuló indítványt és e rendelkezés megsemmisítése iránti kérelmet elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 47. §-ában foglalt rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. E rendelkezés szerint az úgynevezett "központi feladatok megoldására szolgáló keretből" juttatott bérlakásra nem áll fenn a határozatlan időre bérbe adott önkormányzati lakás tekintetében a bérlőt egyébként megillető vételi jog akkor, ha a lakást a kijelölt személy, a házastársa, illetőleg a közeli hozzátartozója bérli. Az Ltv. 47. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdésben megjelölt kizáró feltétel nem alkalmazható, ha a lakás szobaszáma 1992. január 1-jén fél lakószobával nagyobb mértékben nem haladta meg a bérlő lakásigénye mértékének felső határát. Ennek megállapítása szempontjából a bérlő mellett csak a vele együttlakó házastársát és kiskorú gyermekét lehet figyelembe venni.
Az indítványozó beadványában előadta, hogy az 1970-80-as évek gyakorlata szerint az állami vezetők tanácsi bérlakás, vagy más tanácsi elosztású lakás juttatásával összefüggő ügyeinek intézése az akkori Minisztertanács Hivatalán keresztül a Fővárosi Tanács feladata volt, amely utóbbi a lakásigényt mindenképp a központi feladatok megoldására szolgáló lakáskeretből a Fővárosi Tanács úgynevezett 3%-os keretéből rendezte, illetve elégítette ki. Az Alkotmánybíróság rendelkezésére bocsátotta a Minisztertanács 272-VII/1986. számú emlékeztetőjét az állami vezetők lakásügyei intézéséről, amely szerint - egyebek között - a miniszterek tekintetében a tanácsi bérlakás megszerzését a Minisztertanács elnöke engedélyezte. Az engedélyezési és kiutalási eljárás szerint a Fővárosi Tanács Lakásügyi Főosztályának vezetője - minisztertanácsi megkeresésre - javaslatot tett a lakásigény teljesítésének konkrét módjára, amelynek alapján az engedélyezésre jogosult a soron kívüli lakáshoz juttatás engedélyét megadta, a lakásügyi hatóság pedig a lakást kiutalta. Az így kiutalt lakás egy különszobával meghaladhatta a hatályos jogszabályok alapján megállapított lakásigény mértékének felső határát.
Az indítványozó álláspontja szerint az Ltv. támadott rendelkezése azáltal, hogy az ily módon juttatott lakások eredetileg kijelölt bérlői számára a lakásra vonatkozó vételi jog gyakorlását kizárja, a személyek egyéb helyzet szerinti megkülönböztetésének alkotmányos tilalmába ütközik, ezért az alkotmányellenes. Az Ltv. fenti rendelkezését egyébként az 1994. évi XVII. törvény 1. §-a illesztette be a törvénybe.
2. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozatlannak találta.
1. Az Ltv. támadott rendelkezése három feltétel együttes fennállása esetén zárja ki a bérlőt a vételi jog gyakorlásából. Először is a kizárás csak az eredeti kedvezményezettre, házastársára, illetőleg közeli hozzátartozójára vonatkozik, vagyis az egyedül a kedvezményben eredetileg részesített személyi kört érinti. A további feltétel szerint az érintettek csak akkor nem gyakorolhatják a vételi jogot, ha a lakást a központi feladatok megoldására szolgáló keretből juttatták. Végül - a harmadik feltétel szerint - a kedvezménynek a tekintetben is fenn kell állnia, hogy - az 1992. január 1-i állapotot tekintve - a lakás szobaszámának a bérlő lakásigénye mértékének felső határát több mint fél lakószobával meg kell haladnia.
Rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy a központi feladatok megoldására szolgáló lakáskeret - az informális és a hatályos jogszabályi rendelkezéseket figyelmen kívül hagyó elosztási lehetőség által - privilegizált helyzetbe hozta az ily módon lakáshoz juttatott személyeket, mert azok a rendszerint hosszú évekig tartó várakozási idő nélkül és a lakásigény mértékének jogszabályban előírt határán felül váltak lakásbérleti jogviszony alanyává. Az elosztásnak ez a módja ugyanakkor nem befolyásolta az így létrejött lakásbérleti jogviszonyok tartalmát. A központi keretből "juttatott" lakásra vonatkozóan éppen olyan lakásbérleti jogviszony keletkezett, ugyanolyan feltételekkel és szabályok alapján, mint a "rendes kiutalással" megszerzett bérlakásokra. A soron kívüli kiutalással és egyéb kedvezménnyel szerzett bérleti jogviszonyok határozatlan idejűvé váltak és függetlenedtek az állami vezetői beosztás fennállásától.
2. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a nem alapjogokat érintő bármely egyéb szempont szerinti megkülönböztetés akkor alkotmányellenes, ha az az emberi méltóságot sérti. A megkülönböztetés akkor sérti az emberi méltóságot, ha önkényes és indokolatlan, vagyis annak nincs ésszerű oka, mert ilyen esetben bizonyosan nem értékelték az érintettek szempontjait hasonló figyelemmel és méltányossággal [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280-281.]. Ugyanakkor a diszkrimináció csak egy adott szabályozás tárgyi és alanyi összefüggésében, azaz ugyanazon szabályozási koncepción belül vizsgálható [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77.].
Az Ltv. támadott rendelkezése nem pusztán egy személykört zár ki a vételi jog gyakorlásából, hanem meghatározott lakások vonatkozásában nem engedi érvényesülni a vételi jogot. Ezeknek a lakásoknak a körét csak részben határozzák meg a bérleti jogviszony keletkezésének és fennállásának személyi körülményei. A tényleges kizáró okot a továbbiakban a lakás objektív paraméterei jelentik, azaz a lakás törvényes lakásigényt meghaladó mérete, amennyiben azt a központi lakáskeretből utalták ki. Ilyen formán a törvény csak azokat a személyeket zárja ki a vételi jog gyakorlásának lehetőségéből, akik a privilegizált elosztási rendben - más igénylőkhöz képest - a jogszabályokban meghatározott jogszerű lakásigény felső határánál nagyobb méretű lakáshoz jutottak.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szempontjából, ha a megkülönböztetés nem alapjog tekintetében áll fenn, a diszkrimináció csak akkor alkotmányellenes, ha a különbségtétel önkényes, vagyis ha az a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indok nélkül korlátoz egyéb jogot [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 200.]. A kérdés tehát az indítvány vonatkozásában az, hogy nem önkényes-e az Lt-nek az a megoldása, amely bizonyos lakások tekintetében meghatározott személyi kört a kedvezményes vételi (opciós) jogból kizár. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy egyrészt a korlátozás nem alapjog tekintetében áll fenn, másrészt az a tárgyilagos mérlegelés szerint nem önkényes.
A törvényi rendelkezések ugyanis az eredetileg juttatott kedvezményt nem vonják vissza, az eredetileg létrejött lakásbérleti jogviszonyokat változatlanul fennállónak tekintik. A privilegizált helyzetű - soron kívül szerzett és a törvényes mértéknél nagyobb lakással rendelkező - bérlőket csak a további privilégiumból - a vételi jogon alapuló kedvezményes lakásvásárlásból - zárják ki. A kedvezményezett bérlők lakásukat - az önkormányzat elidegenítési szándéka esetén - piaci áron megvásárolhatják, sőt a vételre nézve elővásárlási joguk van; vagyis a törvényhozó e lakások és lakásbérlők vonatkozásában csak azt a kedvezményt nem biztosította, amely a lakásbérlőik számára az egyoldalú nyilatkozattal (vételi joggal) történő tulajdonszerzést teszi lehetővé. Annak tehát, hogy a jogalkotó a korábbi pozitív diszkrimináció következményeihez nem kívánt további kedvezményeket fűzni, adott esetben a más bérlőknek biztosított vételi jog lehetőségét, a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka van, azaz a megkülönböztetés nem önkényes. A támadott törvényi rendelkezés ezért nem valósít meg megengedhetetlen, hátrányos megkülönböztetést, így a kifogásolt rendelkezés nem sérti az Alkotmány 70/A. §-át.
Az Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel a megalapozatlan indítványt elutasította.
Budapest, 1997. szeptember 29.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró