A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20120/2017/4. számú határozata kártérítés tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 3. §, 78. §, 80. §, 95. §, 121. §, 124. §, 146. §, 252. §, 253. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 339. §, 1996. évi LV. törvény (Vtv.) 75. §] Bírók: Merőtey Anikó, Molnár Ágnes, Németh László

Fővárosi Ítélőtábla

4.Pf.20.120/2017/4.

A Fővárosi Ítélőtábla a felperes jogi képviselője () által képviselt I.rendű felperes neve (I. rendű felperes címe) I. rendű, II.rendű felperes neve (I. rendű felperes címe) II. rendű és III.rendű felperes neve (I. rendű felperes címe) III. rendű felpereseknek, a alperes jogi képviselője által képviselt alperes neve (alperes címe) alperes ellen kártérítés megfizetése iránt indított perében, a Fővárosi Törvényszék 2016. október 26. napján kelt 64.P.23.602/2015/33. számú ítélete ellen a felperesek részéről 34. sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán meghozta a következő

ítéletet:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi a felpereseket, hogy fizessenek meg együttesen az alperesnek 15 nap alatt 100.000 (százezer) forint másodfokú perköltséget. Kötelezi a II. és III. rendű felpereseket, hogy térítsenek meg az államnak külön felhívásra személyenként 325.000 - 325.000 (háromszázhuszonötezer- háromszázhuszonötezer) forint fellebbezési eljárási illetéket, míg a további le nem rótt 1.850.000 (egymillió-nyolcszázötvenezer) forint fellebbezési eljárási illeték az állam terhén marad.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

Indokolás

A felperesek keresetükben az I. rendű felperesnek a 2012. október 20-án a számú főút 4. és 5. kilométerszelvénye között bekövetkezett közúti balesetéből eredő vagyoni és nem vagyoni káruk megfizetésére kérték kötelezni az alperest a Ptk. 339. §-a, 355. §-a és az 1988. évi I. törvény 34. § és 35. §-a alapján. Kérelmük indokául előadták, hogy az I. rendű felperes a 73 számú közúton motorkerékpárral Csopak irányába közlekedett 70 km/h megengedett sebességgel, amikor az úttesten áthaladó szarvastehénnel ütközött, melynek következtében azonnali, mind a négy végtagjára kiterjedő bénulással járó maradandó sérülést szenvedett. 2013. december 18-ig kórházi kezelés alatt állt, majd ezt követően a II. és III. rendű felperesek (édesanyja és testvére) ápolják. Az adott útszakaszon a gépjármű-vad ütközéses balesetek kirívóan magas számára tekintettel nem volt elégséges a vadveszélyt jelző tábla kihelyezése, az alperesnek a biztonságos közlekedést kellett volna garantálnia, ugyanis vadvédelmi kerítés létesítésével, vadvédelmi prizmák kihelyezésével a baleset elkerülhető lett volna. Az alperes a veszélyhelyzet megszüntetése iránti kötelezettségét megszegve azonban további intézkedést nem tett. Az alperesnek fel kellett volna ismernie, hogy a perbeli útszakasz biztonságos közlekedésre nem alkalmas.

Az alperes ellenkérelmében a felperesek kereshetőségi jogának, a jogellenesség és a felróhatósága hiányára hivatkozással a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott ítéletével a keresetet elutasította és döntött a perköltség viselése tárgyában is. Az ítélet indokolása szerint a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) 75/A. § (1) és (2) bekezdése a vadászható állat által okozott kárért való felelősséget a vadászatra jogosultra telepíti, a veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályok alapján a vadászatra jogosult perelhető, azonban a károsult nincs elzárva attól, hogy a közút kezelőjét perelje, azonban ez csak a közútkezelő jogellenes és felróható magatartása esetén vezethet eredményre. A jelen esetben a felperesek nem bizonyították, hogy a balesettel érintett területen kiugróan magas számú baleset történt a perbeli időszakot megelőzően és az alperes ezen balesetekről és az érintett útszakasz fokozottan veszélyes voltáról tudomással bírt volna. A felperes által hivatkozott műszaki eszközök (pl. vadveszélyt jelző tábla, vadvédő kerítés, prizma) kiépítését és fenntartását a jogszabály a vadászatra jogosult feladatkörébe sorolja, az alperesnek az engedélyezésen túlmenően egyéb kötelezettsége nem volt. A felperesek nem bizonyították, hogy az alperes jogellenes magatartása ok-okozati összefüggésben áll a perbeli balesettel, ezért a keresetet a Ptk. 339. §-a alapján elutasította. Mivel a kereset jogalapját nem találta alaposnak, így a felek további bizonyítási indítványait mellőzte. A perköltség tárgyában a Pp. 80. § (2) bekezdése és a 32/2003. (VIII. 22). IM rendelet 3. § (6) bekezdése alapján határozott.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek éltek fellebbezéssel, melyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését kérték a Pp. 252. § (2), illetve (3) bekezdése alapján. Másodlagosan az ítélet megváltoztatásával a kereseti kérelmükkel egyező döntés meghozatalát kérték. Álláspontjuk szerint nem mérvadó, hogy a megyei átlagot meghaladó vad elütéses baleset történt-e a perbeli balesetet megelőző időszakban. Annak eldöntése, hogy egy útszakasz mikor és mitől minősül fokozottan veszélyesnek, szakkérdésnek minősül. A bíróságnak azonban sem szakértelme, sem megfelelő adata nem volt ahhoz, hogy ilyen kérdésben megalapozottan állást tudjon foglalni. szakértő szakvéleményében megállapította, hogy a perbeli útszakasz fokozottan veszélyes, azonban a bíróság nem adta indokát annak, hogy ezt a bizonyítékot döntése meghozatala során miért hagyta figyelmen kívül.

Tévesnek tartották az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy nem volt jelentősége annak, hogy az alperes ismerte az állatok fokozott megjelenéséből adódó veszélyt, illetve semmi teendője nem volt a veszély elhárítása körében, kivéve ha bizonyították volna, hogy az alperest a rendőrség, illetve a vadásztársaság tájékoztatta a fokozott veszélyről. A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (Kktv.) 34. § (1) bekezdése értelmében nem volt szükség az alperest külön értesíteni arról, hogy az útszakasz veszélyes. A közúton minden veszély elhárítása a kezelő kötelezettsége, a biztonság megteremtése és fenntartása is, amely nem a vadásztársaság felelőssége. E körben hivatkoztak a 6/1998. (III. 11.) KHVM rendelet mellékletének (Országos Közutak Kezelési Szabályzat) 4.2. pontjára.

Nem osztották az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját sem, miszerint az engedélyezés és költségviselés folytán minden vadvédelmi berendezést és vadveszélyt jelző táblát kizárólag a vadgazdálkodásért felelős, illetve a vadászatra jogosult helyezhet el saját költségén, ilyen korlátozást sem a Vtv. 78. § (4) bekezdése, sem a 20/1984. (XII. 21.) KM. rendelet 2. § (1) és (8) bekezdése nem tartalmaz. Álláspontja szerint a vadveszély elleni védekezés, az út e tekintetben történő biztonságossá tétele nem kizárólag a vadásztársaság, illetve a vadászat jogosultjának kötelezettsége. A közút kezelőjének minden veszély ellen védenie kell a közlekedőket; védőberendezés az UT03.07.52 útügyi előírás 2.1. pontja szerint a közút és más ingatlan határvonalára is elhelyezhető. Az elsőfokú bíróság ítéletében tételesen megjelölte azon jogszabályokat, amelyek alapján az alperes köteles a biztonságos közlekedés feltételeit megteremteni, ezen felül további jogszabály megjelölése részéről nem volt szükséges. A vadveszélyt jelző tábla kihelyezésekor, illetve az első veszély észlelésekor beállt az alperes veszélyelhárítási kötelezettsége ezért, lépéseket kellett volna tennie a további károk megelőzése érdekében. Maga a vadveszélyt jelző tábla kihelyezése is azt bizonyítja, hogy az adott útszakaszon folyamatos veszély állt fenn.