EH 2001.431 A teljes bizonyító erejű magánokirat érvényességi kelléke, hogy az írástudatlan félnek a szerződés feltételeit a felektől független, az ügylet megkötésében érdektelen személy, a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy magyarázza el [Pp. 196. § (3) bekezdés].

A felperesek és II. r. alperes időközben elhunyt szülei, akik írástudatlanok, de névaláírásra képesek voltak, írásbeli ingatlan adásvételi szerződést kötöttek. Ezzel a tulajdonukban álló ingatlanuk 1/2 részét 200000 Ft vételár ellenében eladták az I. és II. r. alperesnek. A szerződés záradéka szerint azt a felek "elolvasás" után, mint akaratukkal mindenben megegyezőt írták alá.

A bíróság jogerős közbenső ítéletével a felperesek keresetének helyt adva megállapította, hogy az adásvételi szerződés érvénytelen.

Kifejtette, az ingatlan adásvételi szerződés érvényességéhez a szerződést írásba kell foglalni. Mivel az eladók írni-olvasni nem tudtak, a szerződés érvényességéhez annak közokiratba, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalása szükséges. Az írásba foglalt szerződés ez utóbbi kellékekkel azért nem rendelkezik, mert az okiratból nem tűnik ki, hogy annak tartalmát a tanúk egyike, vagy a hitelesítő személy a kiállítónak megmagyarázta. A bizonyítási eljárás adatai szerint az okirat tartalmát az I. r. alperes olvasta fel az eladóknak, mely nem felel meg a teljes bizonyító erejű magánokirat követelményeinek, ezért a szerződés a kötelező alakiság megsértése miatt érvénytelen. Az I. és II. r. alperes a jogerős közbenső ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmükben annak megváltoztatását és a felperesek keresetének elutasítását kérték.

A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

Az eljárt bíróságoknak a felperesek kereseti kérelmének elbírálásához azt kellett vizsgálniuk, hogy az írásba foglalt, és megtekintés alapján a Pp. 196. § (1) bekezdés b) pontja szerinti teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősülő ingatlan adásvételi szerződés érvényes-e olyan esetben, amikor az eladók írni-olvasni nem tudnak, csupán nevük aláírására képesek.

Ezt a kérdést a Legfelsőbb Bíróság a következő szempontok alapulvételével döntötte el.

A Ptk. 365. §-ának (3) bekezdése értelmében ingatlan adásvételének érvényességéhez a szerződés írásba foglalása szükséges. Az ingatlan-átruházási szerződés érvényességéről részletesen rendelkező XXV. számú Polgári Elvi Döntés értelmében a szerződés érvényessége az írásba foglaláson kívül egyéb alakszerűséghez nincs kötve, ekként nem szükséges, hogy a szerződést teljes bizonyító erejű magánokiratba, vagy közokiratba foglalják. A szerződés érvényességéhez elegendő, ha annak lényeges tartalma írásbeli rögzítésre kerül.

A Ptk.-nak az írásbeli szerződés tartalmáról rendelkező 218. §-ának (1) bekezdése nem említi azt az esetet, amikor a szerződő felek egyike sem írni, sem olvasni nem tud. Erre vonatkozóan a Ptk. 218. §-ának (2) bekezdésben írt rendelkezést kell irányadónak tekinteni, azaz a szerződés érvényességéhez közokirat, vagy teljes bizonyító erejű magánokirat szükséges.

E két okirat meghatározását nem az anyagi jog (Ptk.), hanem a polgári perjog adja, amely a Pp 196. §-ának (3) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy "ha az okirat kiállítója olvasni nem tud, vagy nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, az (1) bekezdésben meghatározott okiratnak csak akkor van teljes bizonyító ereje, ha magából az okiratból kitűnik, hogy annak tartalmát a tanúk egyike, vagy a hitelesítő személy a kiállítónak megmagyarázta." Az adásvételi szerződés záradéka szerint a felek azt "elolvasták", majd ezt követően írták alá. A szerződésen a felek aláírását két tanú hitelesítette.

Nem kétséges, hogy a "felek" mindegyike nem olvashatta el a szerződést, mivel az eladók nem tudtak olvasni. Az sem vitás, hogy az a személy, aki a szerződést felolvasta az eladóknak, az I. r. alperes volt, aki mint szerződő fél, a Pp. 196. §-ának (3) bekezdésének második fordulata értelmében sem tanúnak, sem hitelesítő személynek nem minősül. Emiatt bizonyítás útján állapították meg a bíróságok azt, hogy a perbeli adásvételi szerződés nem felel meg az eladók ismerethiánya miatt előírt, a magánokirat teljes bizonyító erejéhez szükséges feltételeknek. Mivel a szerződés a fentiek miatt nem minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak, a bíróság jogszerűen vonta le azt a következtetést, hogy a perbeli szerződés az arra kötelező alakiság hiányában a Ptk. 217. §-ának (1) bekezdése alapján semmis.

Alapvető érdekek fűződnek ahhoz, hogy az írástudatlansága folytán kiszolgáltatott helyzetben lévő félnek ne a szerződés megkötésében érdekelt másik fél, hanem a felektől független, az ügylet szempontjából kívülállónak minősülő, érdektelen harmadik személy magyarázza meg a szerződés tartalmát. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság osztotta a jogerős ítélet azon jogi álláspontját, hogy az adott ügyletnél a Pp. 196. §-ának (3) bekezdésében megkívánt feltételek hiányában az okirat nem minősül teljes bizonyító erejűnek.

A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott, más ügyben hozott döntés kapcsán a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az egy lényeges tényállási kérdésben eltér a jelen perbelitől. Az eltérés abban áll, hogy a hivatkozott döntés alapjául szolgáló tények szerint a szerződés tartalmát az okiratot szerkesztő ügyvéd magyarázta el a feleknek, ekként az okirat megfelelt a Pp. 196. §-ának (1) és (3) bekezdésben megkívánt együttes feltételeknek.

A jelen esetben ez a lényeges körülmény - a felektől független harmadik, érdektelen személy közreműködése - hiányzott. Ezért az eltérő tényállás jogszerűen eredményezett más jogkövetkezményt. (Legf. Bír. Pfv. IX. 22. 404/2000/3. sz.)