EH 2004.1026 A vasút üzemben tartója a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint felel azért a kárért, amelyet a vasútállomáson lévő - veszélyes üzemnek minősülő - magasfeszültségű vezetékkel való érintkezés okozott [Ptk. 345. §].
A felperes a keresetében az 1998. augusztus 31-én a v.-i vasútállomáson történt, maradandó fogyatékosságot eredményező balesetével kapcsolatban keletkezett vagyoni és nem vagyoni kára megtérítésére kérte az alperes kötelezését a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján. A baleset úgy következett be, hogy a felperes egy vagon tetejére akart felmászni, a vagon oldalán lévő létrán keresztül, eközben azonban a feszültség alatt álló felső vezeték miatt áramütést szenvedett el. A felperesnek égési sérülései keletkeztek, gerinc- és bordatörése mellett teljes altesti bénulása alakult ki.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Jogi álláspontja szerint a káresemény a működési körén kívül eső okból, a felperes objektíve elháríthatatlan magatartása miatt következett be.
Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletében az alperes kártérítési felelősségét állapította meg a felperes 1998. augusztus 31-én bekövetkezett balesetével kapcsolatos károkért "80% közrehatás mértékben". Az elsőfokú közbenső ítélet indokolása szerint a kárt a "magasfeszültség alatt álló vagonnal való érintkezés okozta", és az alperes a veszélyes üzemre vonatkozó szabályok szerint felel a kárért. Az alperes nem bizonyította, hogy a baleset objektíve elháríthatatlan volt, így a felelősség alól nem mentesülhet. A város közepén álló vasútállomáson, jól megmászható kerítés helyett olyan megoldást kellett volna választania az alperesnek, amely a magasfeszültség alatt álló vagonok megközelíthetőségét akadályozza, és az erre irányuló jelzésnek is jobban láthatónak kellett volna lennie. Az elsőfokú bíróság figyelembe vette azonban a felperes közreható magatartását is. Életkorát, valamint azt a tényt is értékelve, hogy a felperes a helyszínt, annak veszélyességét jól ismerte, az alperes kártérítő felelősségét 80%-os mértékben állapította meg.
Az alperes a fellebbezésében elsődlegesen a keresetet elutasító döntés meghozatalát, másodlagosan az elsőfokú közbenső ítélet megváltoztatását, az alperes kártérítő felelősségének 20%-os mértékben való megállapítását kérte. Kiemelte, hogy a felperes a biztonságos aluljáró helyett az utasforgalomtól elzárt területre ment be. Az pedig nem várható el az alperestől, hogy a pályaudvarra belépő személyek mozgását egyenként figyelemmel kísérje. Köztudomású tény, hogy a vágányok melletti vezetékek feszültség alatt állnak, de erre a kihelyezett tábla is figyelmeztetett. A felperes alkoholt is fogyasztott, lehet, hogy irracionális, önveszélyeztető magatartása ennek a következménye volt. Az alperes szerint a felperes magatartása elháríthatatlan volt, és annak súlyosságát, illetőleg a közrehatás mértékét az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg.
A felperes fellebbezési ellenkérelme a közbenső ítélet helybenhagyására irányult. Utalt arra, hogy az alperes hosszú időn keresztül eltűrte azt a gyakorlatot, hogy az utasok a vasúti vágányok területén átjárjanak.
A fellebbezés részben, az alábbiak szerint alapos.
Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletben a tényállást mindenben helyesen állapította meg, és az alperes kártérítő felelőssége elbírálásának alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezésekre is helytállóan hivatkozott. A közbenső ítélet indokolása helyesen állapítja meg a felperesnek a közreható magatartását is a kár bekövetkeztében; e körben azonban részben téves következtetésre jutva, nem megfelelően értékelte az elsőfokú bíróság a felperes közreható magatartásának következményét.
Az adott esetre a veszélyes üzemi felelősség szabályait kell alkalmazni, miként ezt az elsőfokú közbenső ítélet indokolása megállapította. Pontosításra szorul azonban, hogy a perbeli tényállás esetén nem önmagában, a vasút veszélyes üzemi tevékenységéről van szó. Egy mozgásban nem lévő vasúti szerelvény is alapot adhat a veszélyes üzemi felelősség szabályainak alkalmazására, figyelemmel arra, hogy a vágányon lévő szerelvény mozgatása bármikor megtörténhet elektromos úton, az éppen ezt a célt szolgáló, áram alatt lévő magasfeszültségű vezeték megléte folytán. Ennek következtében a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése szerinti tárgyi felelősség alól az alperes azzal menthette volna ki magát, ha bizonyítja, hogy a kár a fokozott veszéllyel járó tevékenysége körén kívül eső, elháríthatatlan okból következett be. A Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése alapján nem kell megtéríteni a kárt annyiban, amennyiben a károsult felróható magatartásából származott. Ez a károkozó felelősségét csökkentő szabály feltételezi a károsult belátási képességét, amely a jelen esetben fennállott. Azt az alperes a perben nem tudta bizonyítani, hogy a kárt a felperes kizárólagos önhibája okozta, és a baleset elháríthatatlan volt. Ebből eredően az alperes mentesülése a kártérítési felelősség alól kizárt. A kármegosztás körében a felperes önhibáját azonban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságtól eltérően értékelte. A közel felnőtt korú, megfelelő ítélőképességgel rendelkező felperesnek biztos és konkrét ismeretei voltak a veszélyhelyzetről, az álló, de indulásba hozható vonatokról és a magasfeszültségű áram jelenlétéről. Ehhez képest az áthaladásnak azt a leginkább ésszerűtlen módját választotta, hogy nem a vagonokat kerülte meg, hanem azok egyikén átmászva akart átjutni. A felperesnek ezt az ésszerűtlen döntését egybevetve azzal, hogy az alperes ennek következményeit miként háríthatta volna el, indokolttá tette, hogy az alperes kártérítő felelősségét a másodfokú bíróság az elsőfokú közbenső ítélettől eltérően, 50%-os mértékben állapítsa meg. A másodfokú bíróság ennek megfelelően az elsőfokú közbenső ítéletet közbenső ítéletével a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta. (Legf. Bír. Pf. III. 24.900/2002. sz.)