A Fővárosi Ítélőtábla Pf.21679/2012/5. számú határozata kártérítés tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 75. §, 78. §, 164. §, 228. §, 239. §, 253. §, 271. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 28. §, 237. §, 301. §, 320. §, 339. §, 349. §, 355. §, 483. §] Bírók: Bleier Judit, Hőbl Katalin, Madarász Anna

Fővárosi Ítélőtábla

9.Pf.21.679/2012/5.

A Fővárosi Ítélőtábla a Magyar György és Társai Ügyvédi Iroda (felperesi képviselő címe., ügyintéző: dr. Magyar Gábor ügyvéd) által képviselt felperes neve (felperes címe) felperesnek az Országos Bírósági Hivatal Elnöki Titkárság Jogi Képviseleti Osztály (1055 Budapest, Szalay u. 16., ügyintéző: dr. Földesi Margit) által képviselt I.rendű alperes neve (1055 Budapest, Markó u. 27.) I. rendű és a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Perképviseleti Főosztály (1011 Budapest, Fő u. 44-50., ügyintéző: dr. Pillér Ágnes jogtanácsos által képviselt III.rendű alperes neve II. rendű alperes ellen kártérítés iránt indított perében a Székesfehérvári Törvényszék 2012. július 5. napján meghozott 32.P.20.839/2012/7. számú ítélete ellen a felperes 2012. augusztus 31. napján 9. sorszámon előterjesztett fellebbezése folytán - tárgyaláson - meghozta a következő

Ítéletet:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg a II. rendű alperesnek 15 (tizenöt) napon belül 12.500 (tizenkétezer-ötszáz) forint másodfokú perköltséget és az államnak külön felhívásra 82.700 (nyolcvankétezer-hétszáz) forint feljegyzett fellebbezési illetéket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

Indokolás:

A felperes 2012. március 21. napján előterjesztett keresetében 1.033.184 Ft, ennek 2011. február 1. napjától a Ptk. 301. § (1) bekezdése szerinti késedelmi kamata megfizetésére kérte egyetemlegesen kötelezni az alpereseket. Keresete alapjául a Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt 5.P.90.328/2009. számon kezdeményezett pert jelölte meg, melyben az első- és másodfokú bíróság alapvetően félreértette a 213/2008. (VIII. 29.) Korm. rendelet hatályát. Az 1. § (4) bekezdés b) pontja nem zárta ki a rendelet alkalmazhatóságát, de a jogértelmezési nehézségekre tekintettel indokolt lett volna az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése, bár álláspontja szerint is a kormányrendelet az irányelvet megfelelően ültette át a magyar jogba. A tagállami bíróság köteles a belső jogot úgy értelmezni, hogy a 85/577/EGK irányelv eredményének eléréséhez a lehető legteljesebb mértékig figyelembe vegye annak szövegét és célját, megfeleljen az Európai Unió működéséről szóló szerződés 288. cikk harmadik bekezdésének. Az irányelv célja, hogy a fogyasztót megvédje a házaló kereskedelemmel együtt járó meglepetéselemtől. Az I. rendű alperesnek előzetes döntéshozatali eljárást kellett volna kezdeményeznie, de ezt a felperes indítványa ellenére mellőzte. Állította, hogy az irányelv által megfogalmazott fogyasztóvédelmi szabályok alkalmazásuk esetén eldöntötték volna a jogvitát, és a felperes nem lett volna pervesztes, ha a bíróságok az uniós jogot helyesen alkalmazzák. Ezáltal az uniós jog felróható megsértésével okozott kárért a fennálló felelősség három feltétele (a megsértett jogszabály jogokat állapít meg a magánszemély részére, a jogsértés kellően súlyos, közvetlen okozati összefüggés áll fenn az államot terhelő kötelezettség megsértése és a károsult által elszenvedett kár között) megvalósult. Mivel a luxembourgi precedens döntések az állam felelősségéről szólnak, ezért érvényesítette követelését a II. rendű alperessel szemben. A Ptk. rendszerében viszont a kártérítésért az I. rendű alperes felel (Ptk. 339. §, 349. §).

Mindkét alperes a kereset elutasítását kérte.

Az I. rendű alperes előadta, hogy az előzményi perben a felperes az elsőfokú ítélettel szemben a rendes jogorvoslat lehetőségét igénybe vette, felülvizsgálatra azonban a Pp. 271. § (2) bekezdésében foglaltak miatt nem volt lehetősége. A felperes nem vitásan arra utalt, hogy a törvény szerint kizárt felülvizsgálatot kívánja pótolni, illetve pótoltatni ebben a perben. Önmagában a marasztaló ítélet nem alapozza meg a felperes kártérítési igényét, illetve az I. rendű alperes kártérítési felelősségét, hiszen ítélkezési tevékenységet folytatott. A keresetben felsorolt indokokat a másodfokú bíróság a jogorvoslati eljárás keretében elbírálta, és indokolásában is kitért azokra. A felperes szerint az I. rendű alperes mulasztása abban állapítható meg, hogy az általa megjelölt jogszabályokat nem alkalmazta, ez azonban nem elegendő a Ptk. 339. §-ában foglaltak szerinti kártérítéshez, mivel a kár mellett a jogellenességet és az okozati összefüggést is bizonyítani kell. Álláspontja szerint részéről a jogellenesség hiányzik, és ez önmagában elegendő a kereset elutasítására. Nem vezethet eredményre az a kereset, amely a jogerős ítélet tartalmát kifogásolja. A kártérítési per nem újabb jogorvoslati fórum, ami lehetővé teszi a jogerős ítélet kártérítési per keretében történő felülvizsgálatát.

A II. rendű alperes előadta, hogy nem tanúsított a felperessel szemben jogellenes magatartást, vele semmilyen polgári jogi jogviszonyba nem került. A felperes szerint a II. rendű alperes jogellenes és felróható magatartása az uniós jog megszegése volt. A II. rendű alperes csak mint vagyoni viszonyok alanya minősül jogi személynek, polgári jogi jogalanynak. A Ptk. 28. § (1) bekezdése szerinti III.rendű alperes neve nem azonos az ún. közjogi állammal, ebből következően nem címzettje az állam különböző közjogi kötelezettségeinek, azok teljesítéséért nem felelős. Az Európai Unió elveinek és szabályainak a magyar jogba való átültetésének elmaradásáért, vagy nem megfelelő teljesítéséért a tagállam az Európai Bíróság előtt felel, ez azonban az állam közjogi felelőssége. Megjegyezte, hogy a felperes maga állította, a kormányrendelet az irányelvet megfelelően ültette át a magyar jogba. Megalapozatlannak minősítette a II. rendű alperesre nézve a Ptk. 349. §-ára történő hivatkozást. A II. rendű alperesnek nem szerve az I. rendű alperes, tekintettel arra, hogy a polgári jogalany III.rendű alperes nevenak éppen e minőségéből következően nincsenek szervei. A különböző közjogi szervek, intézmények önálló jogi személyek, és tevékenységükért saját felelősséget viselnek.

A Székesfehérvári Törvényszék 2012. július 5. napján meghozott 32.P.20.839/2012/7. számú ítéletével a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg 15 napon belül az I. rendű alperes javára 5.000 Ft, a II. rendű alperes javára 25.000 Ft perköltséget, az államnak külön felhívásra 62.000 Ft illetéket.

Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a Ptk. 339. §-a szerinti kártérítési felelősség megállapításához három körülményt kell bizonyítani: a kár tényét és mértékét, a jogellenes magatartást, az ezek közötti okozati összefüggést. A bizonyítás a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a felperest terhelte. Helyesen hivatkozott arra a felperes, hogy az alapügyben eljáró I. rendű alperes az üzleten kívüli fogyasztóval kötött szerződésekről szóló 213/2008. (VIII. 29.) Korm. rendelet tárgyi hatályát tévesen állapította meg, és nem helytálló a másodfokú ítéletnek az a hivatkozása, miszerint a rendelet nem alkalmazható az ingatlanközvetítéssel létrejött megbízási szerződésekre. A felperes és az ingatlanközvetítő között létrejött megbízási szerződés nem ingatlan tulajdonjogának megszerzésére irányult, tárgya nem az ingatlan tulajdonjogának megszerzése volt, hanem az ingatlan hirdetése, eladásra kínálása. Ebből következően a rendelet 3. § (1) bekezdése értelmében az ingatlanközvetítőt terhelte az a kötelezettség, hogy a fogyasztót írásban tájékoztassa a nyolc munkanapon belüli elállási jogról. Ilyen tájékoztatást a szerződés nem tartalmaz, és más ilyen tartalmú okirat sem áll rendelkezésre. A megbízó egyoldalú megszüntetési jogára vonatkozó utalás nem tekinthető azonosnak az elállási joggal, így a felperes és az ingatlanközvetítő által megkötött szerződést a kormányrendelet 3. § (3) bekezdése alapján semmisnek lehetett tekinteni. Ugyanakkor ez nem jelenti feltétlenül a 85/577/EGK irányelv megsértését, hiszen a semmisség jogkövetkezményét a tájékoztatás elmaradása esetére az irányelv nem írja elő, a 4. cikke csupán annyit tartalmaz, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell saját nemzeti jogszabályaik megfelelő fogyasztóvédelmi rendelkezéseket alkalmazzanak, ha az említett tájékoztató nem áll rendelkezésre. Amennyiben a szerződés a kormányrendelet alapján semmis, a Ptk. 237. §-ában írtakra figyelemmel kell a jogvitát rendezni: érvénytelen szerződés esetén a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. Miután a konkrét esetben a felperessel szerződő ingatlanközvetítő végzett tevékenységet, ezáltal a szerződésben foglaltakat lényegében teljesítette, az eredeti állapot, a szerződéskötés előtt fennállott helyzet nyilvánvalóan nem állítható vissza. A Ptk. 237. § (2) bekezdése alapján rendelkezni kell az ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről. Ez azt jelenti, hogy a felek között elszámolási viszony jön létre. Nem helytálló tehát az a felperesi hivatkozás, hogy a szerződés semmissége esetén az ingatlanközvetítő felé nem terhelte volna fizetési kötelezettség. Így az sem állapítható meg, hogy a kormányrendelet helyes alkalmazása esetén az alapperben pernyertes lett volna. Ez az okfejtés nem ellentétes a közösségi joggal sem. A 85/577/EGK irányelv 7. cikke kimondja: ha a fogyasztó az elállási jogával él, az elállási jog gyakorlásának jogi következményeit a saját nemzeti jog rendelkezései szerint kell értelmezni, különösen a már leszállított áruk, vagy nyújtott szolgáltatások ellenértékének visszafizetése, valamint a kézhez vett áruk visszaszolgáltatása vonatkozásában. A jogalkotónak nem lehetett az a célja, hogy a szerződés semmissége esetére a fogyasztót kedvezőbb helyzetbe hozza annál, mintha ő maga élt volna az elállási joggal. Az elállás jogkövetkezményeit az irányelv a belső jogra utalja. A Ptk. 320. § (1) és 319. § (3) bekezdését felhívva az elsőfokú bíróság rámutatott, hogy az elállás jogkövetkezményei lényegében hasonlóak a Ptk. 237. § (2) bekezdése szerinti jogkövetkezményekhez. Nem áll ellentétben az uniós joggal az, ha az elállási jogról való tájékoztatás elmaradása esetén is terheli a fogyasztót a vállalkozás által nyújtott szolgáltatások megfizetésének kötelezettsége. Bár az I. rendű alperes terhére megállapítható a kormányrendelet téves értelmezése, az azonban nem, hogy a helyes értelmezés esetén a felperes az ingatlanközvetítő által indított perben pernyertes lett volna, és nem keletkezett volna fizetési kötelezettsége, melynek mértéke és terjedelme e per keretében nem volt vizsgálható. Ezen alapult az I. rendű alperessel szembeni kereset elutasítása. A II. rendű alperest érintő döntés indoka pedig az volt, hogy a kereset szerint a II. rendű alperes az I. rendű alperes szerve.