BH 1994.6.296 I. Ha a szándékon túli eredményt illetően a tettest (tetteseket) csupán gondatlanság terheli, a felbujtó a tettes(ek) túllépéséért nem tartozik büntetőjogi felelősséggel, ezért a halált okozó testi sértés bűntettére való felbujtásban nem állapítható meg annak a terheltnek a bűnössége, aki a tetteseket arra bírja rá, hogy a sértettet testi bántalmazással "kényszervallatásnak" vessék alá, és a sértett a bántalmazás következtében meghal;

ilyen esetben a felbujtó esetében különös kegyetlenséggel elkövetett súlyos testi sértés bűntette megállapításának van helye [Btk. 21. § (1) bek., 170. § (4) bek. 2. ford., (5) bek. 2. ford.].

II. A tevékenység súlya és jellege folytán még a tettesi cselekményhez képest is súlyosabb büntetés kiszabását eredményező büntetőjogi felelősségre vonás alkalmazása indokolt, ha a felbujtó a képzettsége és vezető-irányító szerepe alapján veszi rá a tetteseket a sértett bántalmazására, amely végsőleg annak a halálát eredményezi [Btk. 21. § (1) bek., 83. §, 170. § (4) bek. 2. ford., (5) bek. 2. ford.].

Az elsőfokú bíróság az I. r. vádlottat mint felbujtót, és a II. r., III. r. és V. r. vádlottat mint társtettest halált okozó testi sértés bűntettében és a személyi szabadság megsértésének vétségében mondta ki bűnösnek, és ezért az I. r. vádlottat 4 évi börtönbüntetésre és 5 évre a közügyektől eltiltásra; a II. r. vádlottat 5 évi börtönbüntetésre és ugyanilyen tartalmú közügyektől eltiltásra, a III. r. és a IV. r. vádlottat 3 évi börtönbüntetésre és 3 évre a közügyektől eltiltásra; végül az V. r. vádlottat 1 év 6 hónapi börtönbüntetésre és 2 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.

Az I. r. vádlott egyetemet és színművészeti főiskolát végzett, a családjától külön élt és az általa vezetett színházban lakott. A II-V. r. vádlottak - akik egy része korábban hajléktalan, munkanélküli személyek voltak - az I. r. vádlott által vezetett színházban laktak, s mint biztonsági őrök láttak el feladatokat.

Az ügy 37 éves sértettje korábban ugyancsak hajléktalanként élt, bár büntetve nem volt. Erős fizikumú, igen békés természetű ember volt, aki 1992 nyarán megismerkedett az I. r. vádlottal, aki 500 forint napidíj mellett a temetőben végzendő fizikai munkák elvégzésével bízta meg őt. Az I. r. vádlott gépkocsijából a barátnőjének táskája elveszett - amelyben több mint 100 000 forint, valamint bizalmas, politikai iratok is voltak -, és az I. r. vádlottban az a meggyőződés alakult ki, hogy azokat a sértett tulajdonította el, valamint a temető területén elrejtette. Ezt a gyanúját közölte a II-V. r. vádlottakkal is, akik utasítására a sértettet a színház egyik helyiségébe bezárták, majd több napon át, felváltva tettlegesen bántalmazták annak érdekében, hogy megvallja: hová rejtette el a táskát. Kezdetben az I. r. vádlott utasította a neki alárendelt II-V. r. vádlottakat, hogy a sértett fejét ne üssék, de a későbbiek során már azt mondta, hogy a fejét is lehet ütni. A II-V. r. vádlottak a sértettet részben kézzel, részben különféle eszközökkel (zászlórúd, kábel) óránként meg-megújuló rendszerességgel bántalmazták több napon át, kezét összekötözték, miközben kenyéren és vízen tartották. A durva bántalmazás hatása alatt a sértett többször is beismerte a lopás tényét, de amikor a helyszínre kivitték az I. r. vádlott pisztollyal történt fenyegetése ellenére sem tudta megmutatni, hogy a táskát hová rejtette.

A vallatások egyes fázisánál az I. r. vádlott is jelen volt. A több napon át történt rendszeres és kíméletlen bántalmazás eredményeként a sértett testszerte számos olyan sérülést szenvedett el, amelyek a zsírszövet roncsolódásával jártak, csonttöréses sérüléseket is elszenvedett, és ezekkel összefüggésben a fellépő traumás sokkszindróma a sértett halálához vezetett.

Az ügynek másodfokon történt felülbírálata során az I. r. vádlott és a védője az elsőfokú ítéletre is kiható eljárási szabálysértésként sérelmezte azt, hogy a nyomozó hatóság a nyomozás bizonyos szakaszában egyes vádlottak elé tárta a vádlott-társak vallomását.

Ez - ha meg is történt - alappal nem kifogásolható, ugyanis megengedett nyomozástaktikai tevékenységnek tekinthető, hogy a nyomozóhatóság a gyanúsítottal megismerteti a bizonyítás anyagát.

Az elsőfokú bíróság az ügy helyes ténybeli és jogi megítéléséhez szükséges bizonyítékokat körültekintő alapossággal, hiánytalanul feltárta.

Az elsőfokú bíróság a feltárt bizonyítékok alapos és okszerű értékelésével, az indokolási kötelezettségének is eleget téve helyes tényállást állapított meg. Ennek során az elfogadott bizonyítékok iratszerű megjelölésével és a logika szabályainak megfelelő érvekkel fejtette ki, hogy az egyes vádlottak védekezését miért nem fogadta el. Az I. r. vádlott védője a tényállás megalapozottságát kétségbe vonva elsősorban arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást kizárólag a II., III., IV. és V. r. vádlott vallomásaira alapította, ugyanakkor azonban nem adott kellő mértékben számot arról, hogy miért nem tulajdonított jelentőséget az említett négy vádlott vallomásaiban mutatkozó számos és lényeges ellentmondásnak. Ez a hivatkozás részben eltúlzott, részben pedig téves. Kétségtelen, hogy a II-V. r. vádlottak az eljárás egyes szakaszaiban némely kérdésről eltérően vallottak egymástól, és előfordult az is, hogy a korábban tett vallomásaikat megváltoztatták. Ezek az eltérések azonban elsősorban a saját szerepükre, tevékenységükre és az események időbeli sorrendjére vonatkozott. Leszögezhető azonban, hogy a lényegre (így különösen az I. r. vádlott szerepére) vonatkozóan a nyomozás során valamennyien, az elsőfokú bírósági tárgyaláson pedig a III., IV. és V. r. vádlottak azonosan vallottak.

Az elbírált esemény lényege ugyanis az, hogy a sértettet a szóban levő táska feltételezett ellopása miatt a színházba csalták, ahol közel három napig a személyi szabadságától megfosztották és eközben különféle módon végrehajtott bántalmazással próbálták rávenni: vallja be a lopást és adja elő a táskát. A bántalmazás végül is a sértett halálához vezetett. A II., III., IV. és V. r. vádlott mindezt az I. r. vádlott utasítására és folyamatos ellenőrzése mellett tette. Az elsőfokú bíróság - a védő érveivel szemben - a vádlottak vallomásaiban mutatkozó ellentmondásokat feltárta, a tárgyaláson az eltérő vallomásokat a vádlottak elé tárta, más eltéréseket szembesítés útján igyekezett feloldani, majd az ítéletében részletes és alapos érvekkel fejtette ki, hogy az egyes ellentmondásoknak miért nem tulajdonított jelentőséget. Helyesen mutatott rá, hogy a vádlottak, akik három nap eseményeiről adtak utóbb számot, természetes módon keverték össze az egyes események sorrendjét és dátumát. Ez érthető annál is inkább, mert megállapítható, hogy ezek a vádlottak maguk fokozott igénybevételnek voltak kitéve, hiszen szinte éjjel-nappal a sértettel kellett foglalkozniuk, s ennek során számos esetben jártak a temetőben is.

Mindemellett leszögezhető, hogy az említett négy vádlott az I. r. vádlott szerepéről - a II. r. vádlottat kivéve - mindig következetesen, azonosan vallott, s a nyomozás során a II. r. vádlott is az I. r. vádlottra nézve terhelő vallomást tett.