BH 2005.4.141 Az élettársi jogviszony tartalmát kitevő támogatási kötelezettséget meg nem haladó gondoskodás és ápolás nem tekinthető olyan szolgáltatásnak, mely az élettárs hagyatéki hitelezői igényét megalapozza [Ptk. 578/G. §, 677. §].

Az 1999. november 13. napján végintézkedés hátrahagyása nélkül elhunyt néhai Á. J. örökhagyó hagyatékát a közjegyző törvényes öröklés jogcímén az örökhagyó testvérének: az alperesnek adta át.

A felperes keresetében 1 514 900 forint hagyatéki hitelezői igényt érvényesített az alperessel szemben az örökhagyó számára nyújtott tartási, gondozási és ápolási szolgáltatások, valamint az eltemettetés költsége jogcímén.

Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta a kereset jogalapját, mert álláspontja szerint a felperes, mint élettárs a volt élettársa számára nyújtott tartás alapján hagyatéki hitelezői igényt nem érvényesíthet, és hivatkozott arra is, hogy az örökhagyó 1999. szeptember 20-áig nem szorult tartásra, az említett időpontig terjedő kórházi ápolását követően azonban a haláláig már valóban ápolásra szorult.

Az elsőfokú bíróság az ítéletével kötelezte az alperest arra, hogy fizessen meg a felperesnek 127 900 forint tőkét, valamint annak 1999. november 13. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította, és megállapította, hogy az alperes a hagyatéki hitelezői igény kielégítéséért a hagyaték tárgyaival felel, ha azonban a hagyaték tárgyai vagy hasznai a követelés érvényesítésekor nincsenek az alperes birtokában, úgy a hagyaték értéke erejéig egyéb vagyonával is felel a hagyatéki tartozásért.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel, az alperes pedig csatlakozó fellebbezéssel élt.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A jogerős ítélet indokolása szerint kétséget kizáró bizonyítást nyert a perben az, hogy a felperes és az örökhagyó az 1984-től az örökhagyó haláláig terjedő időszakban - az 1997. évben bekövetkezett két hónapi különélésüktől eltekintve - folyamatosan élettársi életközösségben élt. Az élettársi kapcsolat fennállásának ténye azonban nem zárja ki az elhunyt élettárs örököseivel szemben a hagyatéki hitelezői igény érvényesítését tartás jogcímén, ha a tartás örökségi juttatás ellenében történt, és az örökhagyó számára nyújtott szolgáltatás az együttéléssel együtt járó tevékenység kereteit meghaladta. A felperes érdektelen tanúk vallomásával bizonyította, hogy az örökhagyó örökségi ígéretet tett a felperesnek, gondoskodni kívánt a felperes lakhatásáról a halála után abban a házban, ahol együtt laktak, és amely ingatlan a hagyaték tárgyát képezi. Bizonyítást nyert tehát az, hogy az örökhagyó a hagyatékából a felperest részesíteni kívánta, ezért a felperes, mint élettárs a tartási, gondozási és ápolási szolgáltatásokra alapított hagyatéki hitelezői igényét a törvényes örökössel szemben jogalappal érvényesítheti.

Az alperes az érdemi ellenkérelmében maga sem vitatta, hogy az örökhagyó az 1999. szeptember 20-ától a haláláig terjedő időszakban valóban tartásra szorult, és az ápolását, gondozását, tartását a felperes biztosította. Ez a felperesi tevékenység már meghaladta az élettársi együttéléssel együtt járó szokásos mértékű szolgáltatásokat a másik élettárs javára, hiszen az örökhagyó az említett időszakban teljes mértékben ápolásra szorult. Nem bizonyította viszont a felperes az alperes tagadásával szemben azt, hogy az örökhagyó az 1999. szeptember 20-án bekövetkezett combnyaktörését megelőző időszakban valóban tartásra szorult volna.

Mindezek miatt a perben eljárt bíróságok az 1999. szeptember 20-ától 1999. november 13-áig terjedő időszakra vonatkozóan - a felperes által megjelölt és összegszerűségét tekintve az alperes által sem vitatott - napi 1000 forint alapulvételével 53 000 forint hagyatéki hitelezői igényt állapítottak meg a felperes javára, ezért a felperes által viselt és az alperes által - mind jogalapjában, mind pedig összegszerűségében - elismert 74 900 forint temetési költséggel együtt az alperest összesen 127 900 forint tőke, valamint annak 1993. november 13. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamata felperesnek való megfizetésére kötelezték hagyatéki hitelezői igény jogcímén, a felperes ezt meghaladó keresetét pedig - mint alaptalant - elutasították.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt az alperest terhelő marasztalás összegének 1 440 000 forintra történő felemelése, valamint az alperesnek a perrel felmerült valamennyi költségének a megfizetésére való kötelezése iránt. A felülvizsgálati kérelmének indokolásában - a fellebbezésében foglaltakat lényegében megismételve - arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás megállapításának a módja az eljárásjogi, a perben eljárt bíróságoknak az arra alapított érdemi döntése pedig az anyagi jogi szabályokat sérti. Indokolatlanul mellőzték ugyanis a perben eljárt bíróságok annak a megállapítását, hogy az örökhagyó alkoholista életvitelt folytatott, vele a rokonsága egyáltalán nem törődött, ezért az öccsével való viszonya kifejezetten megromlott, az alkoholizmusa folytán gyakran az öntudatlanságig leittasodott, a megrokkanása miatt állandó fájdalmai voltak, csak bottal és nehezen tudott járni, érdemi munkára pedig valójában képtelen volt. A most részletezett körülmények miatt mindketten folyamatosan külön gazdálkodtak, és éppen az említett körülmények miatt tett ígéretet az örökhagyó arra, hogy a hagyatékából részesíteni fogja őt, az 1997. évben történt különélésüket követően pedig az életközösség visszaállítására is az örökhagyó öröklési ígéretére tekintettel került sor. Köznapi értelemben az örökhagyóval élettársként élt ugyan együtt, jogi értelemben azonban közöttük élettársi jogviszony nem állott fenn, mert a saját jövedelmüket mindketten külön kezelték és külön is gazdálkodtak. Az élettársi jogviszony létrejöttének a megállapítása mellett is megfontolandó viszont az, hogy egy alkoholista személy ellátása a munkaképességének fennmaradása esetén is fokozott idegi, fizikai és anyagi megterhelést jelent. Az örökhagyó azonban a munkaképességét az ittassága folytán elszenvedett balesetek és betegségek következtében már évekkel a halála előtt elveszítette, 1992-ben pedig teljesen megrokkant és nyugdíjba került. Bizonyítást nyert, hogy alappal csak az ő segítségére számíthatott, ezért az együttélés 1997 őszén történt helyreállításától kezdődően a hagyatéki hitelezői igénye még akkor is jogszerű lenne, ha az örökhagyóval valóban élettársi jogviszonya állott volna fenn.