BH 1977.7.269 I. Az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményét akkor kel, beszerezni, ha a szakkérdés más szakértő közreműködése során sem tisztázható [Be. 78. §].

II. A vétségi eljárásban az első fokú ítéletet megalapozatlansága okából kizárólag a Be. 274. §-ának (2) bekezdése alapján lehet hatályon kívül helyezni [Be. 274. § (2) bek.].

A járásbíróság vétségi eljárás során hozott ítéletével a terhelt bűnösségét súlyos testi sértés bűntettében állapította meg s ezért börtönben végrehajtandó 5 hónapi szabadságvesztésre ítélte az alábbi tényállás alapján.

A terhelt az ÁFÉSZ kezelésében levő R.-on működő, italboltnak volt a vezetője. A vádbeli napon este az italboltban szeszesitalt fogyasztott a sértett, majd a záróra elrendelése után a terhelttől 1/2 dl bonbonmeggy kiszolgálását kérte, ezt azonban a terhelt megtagadta, majd bement a konyhába. A sértett követte a terheltet a konyhaajtóig és kifogásolta, hogy nem adott neki szeszesitalt. Ekkor a terhelt behívta a sértettet a konyhába, behúzta a konyhaajtót és ököllel 3-4 esetben szembecsapta, aminek következtében a sértett 3 heti gyógytartamú orrcsonttöréses sérülést szenvedett.

A megyei bíróság mint másodfokú bíróság bizonyítást vett fel az ügyben, melynek során tanúkat hallgatott ki, az igazságügyi orvosszakértőt újból meghallgatta, majd a terheltet az ellene súlyos testi sértés bűntette miatt emelt vád alól bebizonyítottság hiányában felmentette.

A törvényességi óvás szerint a járásbíróság ítélete megalapozatlan, a megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítélete pedig a felmentő ítéleti rendelkezés miatt törvénysértő.

A törvényességi óvás az alábbiak szerint alapos.

A járásbíróság az ügyben széles körű bizonyítást folytatott le s a terhelt előadásával szemben - aki az eljárás során mindvégig következetesen tagadta, hogy a sértettet bántalmazta - az ítéleti tényállást a sértett tanúvallomására alapította. Úgy találta ugyanis, hogy az ő előadását támasztották alá, illetőleg szavahihetőségét erősítették meg az ügyben teljesen érdektelen F. E., M. L., M. Gy.-né és S. J. tanúk vallomásai is. Ezek a tanúk nem voltak ugyan a cselekmény véghezvitelének közvetlen szemlélői, azonban közvetett bizonyítékként figyelembe vehető körülményekre nézve nyilatkoztak és olyan lényeges adatokat szolgáltattak, amelyek aggályossá tették a terhelt szavahihetőségét.

A bizonyítékok értékelése során a járásbíróság ítéletében részletesen elemezte N. A.-né, a terhelt házastársa, továbbá V. L. és N. E. tanúk vallomását és kimerítő indokát adta annak, hogy ezeket az előadásokat mely részében találta alaptalannak, illetőleg mely részében fogadta el az ítéleti tényállás megállapításának alapjául.

A járásbíróság kiemelkedő fontosságot tulajdonított az orvosszakértői szakvélemény bizonyítékkénti értékelésének. Dr. S. K. igazságügyi orvosszakértő szakvéleménye a sérülés keletkezési módjaként nagy valószínűség szerint az ököllel történő megütést jelölte meg. Álláspontja szerint a sérülés a kerékpárról leesés útján nem keletkezhetett, míg az asztalnak esés folytán létrejöttét nem tartotta ugyan orvosszakértőileg kizártnak, ez utóbbit azonban kevés valószínűséggel tartotta bekövetkezhetőnek, mivel a sértetten hámhorzsolásos sérülés nem volt, az ilyen ütődés esetén pedig ez észlelhető lett volna.

A járásbíróság ezt követően elrendelte az orvosszakértői véleménynek az Egészségügyi Tudományos Tanács (továbbiakban: ETT) útján történő felülvizsgálatát. A Legfelsőbb Bíróság megjegyzi, hogy ezáltal a járásbíróság eljárási szabálysértést követett el. A Be. 78. §-ában foglalt rendelkezés helyes értelme szerint a szakvélemény felülvizsgálatának akkor lehet helye, ha a szakkérdés más szakértő közreműködése során nem tisztázható. Az adott esetben azonban egymással ellentétben álló szakértői szakvélemények nem álltak a bíróság rendelkezésére. Ez az eljárási szabálysértés azonban természetesen nem teszi kizárttá az ETT felülvizsgálati véleményének bizonyítékként való értékelhetőségét.

Az ETT felülvéleményében foglaltak szerint a rendelkezésre álló ténybeli adatok alapján nem lehet egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, hogy a sértett sérülését egyetlen ütés, illetőleg ütődés, avagy több ütés okozta-e. Az orrcsonttörésen kívül ugyanis nincs adat arra, hogy a sértett szemhéján volt-e vérömleny. Amennyiben a szemhéjon véraláfutás (monokli) megállapítható volt, ez határozottan két vagy több különálló erőbehatást tételez fel, amely egyben kizárttá teszi a sérülésnek ütődés útján való keletkezését. Ha viszont ilyen véraláfutás, vérömleny a szemhéjon nem volt, akkor a sérülés indirekt módon (ütődés) való keletkezését nem zárja ki egymagában az a körülmény, hogy nem volt észlelhető hámhiány.

A járásbíróság az ETT felülvéleményének a bizonyítékok körében nem tulajdonított jelentőséget, s annak - tévesen - olyan értelmet tulajdonított, hogy az a sérülés keletkezésének közvetlen avagy közvetett módját nem erősíti meg, de nem is gyengíti, ezért a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékok - igen sokoldalú, összefüggéseikben történt - értékelésével állapította meg az ítéleti tényállást és indokolási kötelességének is messzemenően eleget tett.

A járásbíróság ítélete kizárólag abban a vonatkozásban volt megalapozatlan, hogy az ETT felülvéleményében foglaltak téves értelmezése folytán nem vizsgálta, vajon a sértett szemhéján volt-e vérömleny, vagyis nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy teljes határozottsággal kizárható-e a terheltnek az az előadása, amely szerint a sértett az orrának az ajtófélfába vagy az asztalba ütése útján szenvedte el a sérülést. Minthogy a járásbíróság e vonatkozásban nem állapított meg tényállást, az ítélet e tekintetben a Be. 239. §-a (2) bekezdésének b) pontjában foglalt hiányosságban szenvedett.