BH 2022.10.262 I. A túlélési (gyógyulási) esély elvesztését nem az okozatosság, hanem a felróhatóság körében kell értékelni. Ha van orvosi hiba, az egészségügyi szolgáltató csak annak bizonyításával mentesülhet a felelősség alól, hogy a hiba nélkül sem maradt volna esély a túlélésre. Az ezzel ellentétes álláspont azt eredményezné, hogy az alperesnek a kimentésre nem lenne lehetősége, a felróhatóság hiányának bizonyítása kiüresedne.

II. Az esély csökkenése, elvesztése akkor lehet alapja a kártérítési felelősségnek, ha a károkozó magatartás kifejtésekor reálisan fennállt. E tekintetben annak van jelentősége, hogy a reális esély jogi tartalmát abszolút módon meghatározni nem lehet, ennek mércéje nincs, de az adott tényállás mellett a bíróság meghatározhatja azt, hogy mikor veszett el az orvos hibájából olyan esély, amely akár a mértéke, akár a tartalma miatt kártérítési felelősséget keletkeztet [1952. évi III. törvény (régi Pp.) 206. § (1) bek.; 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 339. § (1) bek., 355. § (1) bek.; 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 7. § (1)-(2) bek., 77. § (3) bek., 136. § (1), (3) bek., 244. §].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] Az I. rendű felperes a 2011. február 19-én elhalálozott Á. Cs. édesanyja, a II. rendű felperes pedig - a keresetindítás után elhunyt - testvérének jogutódja.

[2] Á. Cs.-t 2011. február 11-én a háziorvos sürgősséggel utalta be az alperes érsebészeti osztályára, mert a jobb alsó végtagi verőereinek pulzusa nem volt tapintható. A műtéti előkészítés során fizikális vizsgálatot és laborvizsgálatot végeztek, valamint véralvadásgátlót, vérkeringés-serkentőt és altató-nyugtatót alkalmaztak. A helyi érzéstelenítésben haladéktalanul elvégzett műtét során a verőereket feltárták, és a vérrögöt eltávolították. A műtét után elkészült laboratóriumi lelet nagyon alacsony vérlemezkeszámot mutatott.

[3] 2011. február 12-én a felperesek hozzátartozóját a véralvadásgátló és savcsökkentő kezelés mellett hematológiai konzíliumra, míg 2011. február 13-án kardiológiai konzíliumra jegyezték elő.

[4] A 2011. február 14-i kardiológiai konzílium keretében fizikális vizsgálatot, EKG-t és szívultrahang-vizsgálatot végeztek, amelynek során vérrögforrást nem észleltek, de a beteg pszichés állapota, zavart viselkedése és merev kéztartása miatt neurológiai szakvizsgálatot tartottak szükségesnek, illetve mielőbbi hematológiai konzíliumot javasoltak. A neurológiai szakvizsgálat során a központi idegrendszer károsodására utaló tüneteket tapasztaltak, a CT vizsgálat során pedig a bal homloklebenyben 12×25 mm-es vérzést észleltek. Az utóbbi hátterében az alacsony vérlemezkeszámot és a véralvadásgátló kezelést valószínűsítették. Az ugyanaznap elvégzett kontroll CT már a bal agyféltekét teljesen kitöltő vérzést mutatott, az MR vizsgálat a sinus sagittalis elzáródását igazolta. Az agyállományi vérzés és az alacsony vérlemezkeszám miatt antikoaguláns kezelés és idegsebészeti beavatkozás nem volt lehetséges.

[5] A felperesek hozzátartozóját 2011. február 15-én az intenzív osztályára helyezték át. 2011. február 16-án a véralvadásgátló és agynyomáscsökkentő kezelés ellenére az agyhalál jeleit észlelték, és a beteg 2011. február 19-én elhalálozott.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[6] A felperesek keresetükben az I. rendű felperes részére 13 000 000 forint, a II. rendű felperes részére 7 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, továbbá az I. rendű felperes részére 2012. április 1-jétől havi 50 000 forint tartáspótló járadék és 320 740 forint temetési költség megtérítésére kérték kötelezni az alperest. Állításuk szerint az alperes a hozzátartozójuk kezelése során, a neurológiai konzílium és az agyi képalkotó vizsgálatok elvégzésekor nem az elvárható gondossággal járt el, és ezzel a hozzátartozójuk túlélési esélyeit rontotta.

[7] Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Az első- és a másodfokú közbenső ítélet

[8] Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy néhai Á. Cs. 2011. február 19-én bekövetkezett halálával kapcsolatosan a felpereseket ért kárért az alperes kártérítési felelősséggel tartozik.

[9] Döntését a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 339. § (1) bekezdésére és 355. § (1) bekezdésére, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 7. § (1) és (2) bekezdésére, 77. § (3) bekezdésére, 136. § (1) és (3) bekezdésére, valamint 244. §-ára alapította.

[10] A tényállás megállapítása körében rögzítette: a hiányos orvosi iratok tartalma, a felek előadásai és a tanúk vallomásai között ellentmondás állt fenn abban a kérdésben, hogy a műtétet követően orvosi intézkedést igénylő mértékű fejfájás jelentkezett-e a felperesek hozzátartozójánál. Ennek azért tulajdonított jelentőséget, mert míg az általános mértékű fejfájás a műtétnek szinte törvényszerű következménye, addig a hónapokig tartó vagy rendkívül erős mértékű fejfájás már egyértelműen a sinus trombózis vezető tünete, kórjelzője. Mivel pedig az adott esetben a dekurzus és a lázlap elveszett, és a további orvosi dokumentáció sem volt kellően részletes, ezért azt állapította meg, hogy az alperes nem tett eleget a dokumentációs kötelezettségének. Ezzel összefüggésben hivatkozott arra a bírói gyakorlatra, amely szerint az orvosi dokumentáció hiányosságainak következménye, hogy az ebből fakadó bizonyítási nehézségek az egészségügyi intézmény terhére esnek, ami ilyen módon azt eredményezheti, hogy a kártérítési felelősség alól kimenteni magát nem tudja. Emiatt tényként állapította meg, hogy a felperesek hozzátartozójának szokatlan mértékű fejfájása kórjelző tünetként fennállt, és arról az alperes tudott vagy tudnia kellett.

[11] Minthogy a felperesek hozzátartozójának halála az alperes által nyújtott betegellátás folyamán következett be, az okozati összefüggés fennállásának további bizonyítását szükségtelennek tartotta. Ehhez képest az alperes részéről annak bizonyítását követelte meg, hogy nem szegte meg az Eütv. 77. § (3) bekezdésében felállított gondossági követelményt, vagyis nem az egészségügyi ellátás felróható mozzanata okozta a beteg halálát. Ebben a körben értékelte a rendelkezésre álló igazságügyi orvosszakértői véleményeket: a felperesek megbízása alapján a keresetindítás előtt kiállított magánszakértői véleményt, az előzetes bizonyítási eljárás keretében beszerzett szakvéleményt, valamint a perben kirendelt szakértők szakvéleményeit. Álláspontja szerint azok között valós ellentmondás nem volt, és ezt a szakértők együttes meghallgatása is megerősítette. Kiemelte, hogy a perben utóbb kirendelt igazságügyi neurológus szakértő a korábbi szakvéleményekkel egyetértett, csupán szakmai álláspontjának megfelelően pontosította azokat.

[12] Mindezek alapján megállapította, hogy a felperesek hozzátartozója esetében a szakmai szabályoknak megfelelően végzett műtétet követően, sorsszerűen következett be a vénás sinus trombózis, amely semmilyen eszközzel nem lett volna megelőzhető. Az aggálymentes és egybehangzó szakvélemények alapján ugyanakkor arra a következtetésre jutott, hogy az alperes orvosai késedelmesen rendelkeztek a neurológiai és hematológiai konzílium megtartásáról, továbbá nem kellő időben végezték el a CT és MR vizsgálatot. Ezzel összefüggésben figyelemmel volt arra, hogy a szakvélemény szerint a vénás trombózis általában előjelző tünettel, jellemzően fejfájással indul, de nem zárható ki, hogy a rendkívül erős fejfájás, tudatzavar és az egyéb tünetek egyszerre és hirtelen következnek be. Rögzítette: az adott esetben a sinus trombózis bekövetkezésének időpontja nem volt tisztázható, s így az sem volt eldönthető, hogy a sinus trombózis bekövetkezése és az agyvérzés megtörténte között mennyi idő áll rendelkezésre a megfelelő kezeléshez. Utalt arra, hogy a statisztikai adatok szerint a sinus trombózis bekövetkezése esetén az azonnali kezelés az esetek 70%-ában hozhat eredményt, az agyvérzés bekövetkezte után azonban a túlélési esély jelentősen csökken. A perben kirendelt szakértőnek a konkrét esetre vonatkoztatott megállapítását pedig úgy értékelte, hogy a felperesek hozzátartozója a sorsszerűen bekövetkezett sinus trombózis idejekorán történő észlelése esetén kis-közepes mértékű eséllyel túlélhette volna a később bekövetkezett agyvérzést, a maradványtünetek nélküli teljes gyógyulásra azonban reális esélye nem volt.