BH 1998.6.293 A bankgarancia jogi természete; az erre vonatkozó szerződés alanyai; a kötelezettségvállalás terjedelme és ennek korlátozása [Ptk. 249. §].

Az alperes jogelődje, a B. Bank Rt. az 1989. szeptember 25-én kelt szerződés alapján 45 millió forint összegű vállalkozási kölcsönt nyújtott a G. Építési-Szerelési és Szolgáltató Kisszövetkezetnek (a továbbiakban: kisszövetkezet). E szerződés 9. pontja szerint a kölcsön és kamatai visszafizetésének biztosítékául az O. K. H. Rt. bankgaranciát vállalt. Az adós a kölcsönt és a járulékait nem fizette meg, ezért az alperes érvényesítette a bankgaranciából eredő követelését. Az általa beszedett 70 432 604 Ft fedezte az adós 45 000 000 forint összegű tőketartozását, valamint a 25 432 604 forint kamattartozást.

A felperes a keresetében a 45 millió forintot meghaladóan beszedett 25 432 604 forint tőke és ennek 1991. december 20-tól járó törvényes késedelmi kamata, valamint perköltsége megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Előadta, hogy az adós kisszövetkezet és közte létrejött megbízási szerződésben a megbízónak a B. Bank Rt.-vel kötött kölcsönszerződése alapján fennálló fizetési kötelezettsége teljesítéséért legfeljebb 45 millió forint erejéig vállalt bankgaranciát, és e szerződés alapján ugyanilyen feltételt tartalmazó bankgaranciát adott ki.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a felperes az általa 1991. szeptember 19-én kiállított bankgarancia-nyilatkozat alapján a 45 millió forint összegű tőkén felül az adós kamatfizetési kötelezettségéért is tartozott helytállni.

Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen vissza a felperes részére 25 432 604 forint tőkét és ennek 1991. december 20-tól járó törvényes késedelmi kamatát, valamint fizessen meg egymillió forint perköltséget. Az ítélet indokolása szerint a kisszövetkezet a kölcsönszerződést az alperes jogelődjével, a B. Bank Rt.-vel kötötte meg, és az ezen szerződés biztosítására szolgáló bankgarancia-nyilatkozatban a felperes kizárólag 45 millió forint erejéig vállalt bankgaranciát. Ezért a 45 millió forinton felüli összeggel az alperes jogalap nélkül gazdagodott, azt a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése szerint köteles a felperes részére visszafizetni. Mivel az alperes által hivatkozott másik - a 45 millió forint kamatára is kiterjedő - bankgaranciának nem az alperes a kedvezményezettje, hanem az Á. B. M. Vállalkozási Irodája, illetve az A. Bank Rt. - és a kedvezményezett pontos megjelölésének a Ptk. 249. §-a alapján jogi relevanciája van -, erre a késedelmi kamatokra is vonatkozó bankgarancia-nyilatkozatra az alperes igényt nem alapíthatott.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezett annak megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében. Tévesnek ítélte azt a megállapítást, hogy a bankgarancia-szerződés a garantáló bank és a kedvezményezett között önálló jogviszonyt hoz létre. Szerinte a garantáló bank "kizárólag az adóssal áll szerződéses jogviszonyban", a kedvezményezettel szemben csak egy egyoldalú nyilatkozatot tesz, amely szerződésnek nem tekinthető. Ez a nyilatkozat akkor is érvényes, ha nem a kedvezményezett nevére van kiállítva, hanem a megbízó (a főadós) nevére szól. Ilyen nyilatkozatot adott ki a felperes 1989. szeptember 19-én, amelyben kölcsöntőke és kamatai erejéig vállalt bankgaranciát. A kisszövetkezettel kötött kölcsönszerződéskor ez állt az alperes rendelkezésére. Arra az esetre, ha a felperes a bankgarancia alapján nem volna köteles a 45 millió forintot meghaladó követelést teljesíteni, az alperes 25 432 604 forint és kamatai erejéig a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére hivatkozva beszámítási kifogással élt, mert szerinte a felperes szándékosan közreműködött abban, hogy a kisszövetkezet az alperessel kötött kölcsönszerződést megszegve ne az abban kikötött fedezetet szolgáltassa, és ezzel a jogellenes magatartásával az alperesnek kárt okozott.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, és az alperest a felperes részére 100 000 forint másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte. A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást helyesnek találta, és egyetértett az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetésével is, amely szerint a bankgarancia-nyilatkozat nem az adós és a bank, hanem a bank és a kedvezményezett között hoz létre jogviszonyt. Rámutatott, hogy a Ptk. 249. §-a alapján a bankgarancia nem járulékos jellegű, hanem a bank részéről történő önálló kötelezettségvállalás, a bank kötelezettségének tartalma a maga szabta feltételekhez igazodik. A kedvezményezett nem az alapjogviszony, hanem a bankgarancia-szerződés feltételei szerint kérhet kielégítést a pénzintézettől. A kezességtől eltérően, a bank kötelezettsége nem igazodik az adós kötelezettségéhez, annak kifogásait nem érvényesítheti, és saját teljesítése esetén sem szerzi meg a követelést. A garantőr tehát nem a főadósnak a kötelezettségét teljesíti, hanem a sajátját, nem az adós kötelezettségét, hanem a hitelező kockázatát veszi át. A felperes mindkét bankgarancia-nyilatkozatában név szerint megjelölte a kedvezményezettet, és mert az alperes által csatolt - a 45 millió forint kamataira is kiterjedő - bankgarancia-nyilatkozatban a B. Bank Rt. ilyenként nem szerepel, az alperes - mint az utóbbi jogutódja - az általa csatolt nyilatkozatra jogot nem alapíthat.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság szerint annak nincs jogi jelentősége, hogy a felperes a bankgarancia alapján nemcsak kölcsöntőkét, hanem kamatot is fizetett, mert vállalása - minden megkötés nélkül - 45 millió forint összeghatárig szólt, így mindaddig, amíg az alperes követelése ezt a határt el nem érte, az alperes arra tekintet nélkül érvényesíthette a bankgaranciából származó igényét, hogy az adós fizetési kötelezettsége kölcsöntőke vagy kamat tekintetében állt-e fenn. A bankgarancia-vállaló nyilatkozatban megjelölt 45 millió forint összeghatár felett azonban sem a még fennálló tőketartozást, sem a kamatot nem tartozott a felperes kifizetni. Erre figyelemmel az alperes a 45 millió forintot meghaladó kereseti összeget jogalap nélkül hajtotta be a felperestől.

A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság alaptalannak ítélte az alperes kártérítésre alapított beszámítási kifogását, mert - miután a felperes a 45 millió forinton felül bankgaranciát nem vállalt - jogellenes magatartást nem tanúsított, ezért kártérítési kötelezettsége nem áll fenn.

A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt, az ítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását és a felperes költségekben való marasztalását kérte. Kérte a kifizetett összeg késedelmi kamatokkal együtt való megtérítésének elrendelését. A jogszabálysértést a tényállás megalapozatlanságában, továbbá a Ptk. 249. §-ának, valamint a 272-276. §-ainak megsértésében jelölte meg. Az alperes szerint téves és iratellenes a jogerős ítéletének az a megállapítása, amely szerint a felperes által kiadott garancia okirat a felek viszonylatában nem volna irányadó. A felperesi garancianyilatkozat ugyanis az alperesi kölcsönt garantálta; ezt igazolja, hogy a felperes is csak a 45 millió forintot meghaladó részében követelte vissza a teljesítést. A perbeli jogvita a garancia terjedelmére korlátozódott. Az alperes szerint tévesen minősítette a bíróság a garancia jogviszonyt önálló jellegűnek, az ugyanis csak egy másik jogviszonyból eredő kötelezettségre figyelemmel, ehhez igazodóan jöhet létre. Ennek nem mond ellent a Ptk. 249. §-ának rendelkezése sem, hiszen az ott írt "feltétel" a gyakorlatban valamely alapügyletre utal. Az alperes a garancia-jogviszony járulékos jellegére vonatkozóan előadta még, hogy a hitelező minden esetben egy alapjogviszonyban keletkező követelésére kéri a garanciát, a garancia-megbízásnak mindenkor az alapkötelezettségre figyelemmel kell megszületnie, és az mindig utal is az alapkötelezettségre. A Ptk. rendszertanilag is a járulékos biztosítéki elemek között említi a bankgaranciát, a járulékos jellegen az sem változtat, hogy annak lejárata adott esetben eltérhet az alapkötelezettség lejáratától. Ebből a szempontból közömbös, hogy kifogást lehet-e érvényesíteni vagy sem. Az alperes szerint tartalmilag téves az a megállapítás, hogy a garantőr nem az adós fizetési kötelezettségét teljesíti, hanem a sajátját, hiszen minden garancia az (egyenes) adós fizetési kötelezettségének elmulasztása esetén válik csak lehívhatóvá. Az alperes szerint téves a bíróság részéről annak a megállapítása is, hogy az adós megbízásából történő garanciavállalással a garantőr a hitelező kockázatát "venné át"; az utóbbi ügyleti forma ugyanis nem a garancia, hanem a biztosítás. Tekintettel arra, hogy a felperes által is ismert alapjogviszony szerint a bankgaranciát a tőkére és járulékaira kell nyújtani, az alperes szerint kizárt az az értelmezés, hogy a felperes az ezen alapszerződésre kiadott garanciájában csupán a tőkét garantálta volna, figyelemmel arra is, hogy a kamatjárulékos jellegű, amelyre a Ptk. 95. és 301. §-a szerint nem kell külön szerződést kötni. Végül az alperes azt is sérelmezte, hogy bár a felek között csak a kamatok kérdésében merült fel vita, a bíróság a Pp. 215. §-ába ütköző módon a főkötelezettségre tartozó kérdésekkel is foglalkozott.