BH 2007.6.188 Nem ütközik jóerkölcsbe az a tartási szerződés, amelyet a szülő több gyermeke közül azokkal a gyermekeivel köt meg, akik képesek és hajlandók részére gyógyíthatatlan betegségében a törvényes tartási kötelezettséget meghaladó, kívánságainak megfelelő szolgáltatásokat nyújtani [Ptk. 200. és 586. §].

A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a peres felek néhai édesanyja: M. S.-né M. I. 2002. évben megözvegyült és ezt követően egyedül lakott a K., S. u. K. szám alatti családi házas ingatlanban, amelynek a 8/12 részilletősége az ő tulajdonát képezte. A néhai a házastársának halálakor 82 éves volt, magas vérnyomásban, trombózis utáni állapotban és cukorbetegségben szenvedett, önmaga ellátására azonban képes volt: önállóan bevásárolt és megfőzött magának, felkereste háziorvosát. A nehéz fizikai munkákban: a kertművelésben és egyéb ház körüli teendőkben ugyanakkor már ekkor is segítségre szorult, amit kérésére alkalmanként a K.-n lakó fia: a II. r. alperes nyújtott.

A néhai rendkívül erősen kötődött a lakóingatlanához, ami családi öröksége volt, és határozott kívánsága volt az, hogy maradjon az ingatlan a család tulajdonában, azt örökösei ne adják el.

A néhai másik fia: dr. M. E. orvos - aki eredetileg a jelen per II. r. felperese volt, de a per tartama alatt a keresetétől elállott - 2003 augusztusában észlelte, hogy az akkor 83 éves édesanyjának kifekélyesedett, vérző emlődaganata van, és a rákos megbetegedésről - amit 2003. szeptember 18. napján szakorvos is diagnosztizált - tájékoztatta testvérét, az I. r. alperest, majd erről tudomást szerzett II. r. alperes is, a felperessel azonban - a néhai kérésére - az édesanyjuk megbetegedését ekkor nem közölték. Dr. M. E. tájékoztatta az alpereseket arról is, hogy az édesanyjuk betegsége gyógyíthatatlan, kora és általános állapota miatt nem operálható, és nem lesz hosszú életű, a néhai maga azonban reménykedett a gyógyulásában.

A néhai azon célja megvalósításának érdekében, hogy élete végéig a házában lakhasson, és azt a gyermekei ne adják el, a tartási szerződést találta megfelelő megoldásnak, és 2003. október 27. napján előzetes egyeztetés után a négy gyermeke közül I. és II. r. alperesekkel tartási szerződést kötött, akik anyjuk súlyos gyógyíthatatlan betegségének tényét ismerték, bár a néhai ekkor még nem volt ágyban fekvő beteg, magát ellátta és szellemileg is ép volt.

A szerződéssel a néhai a K., S. u. K. szám alatti ingatlan 8/12 illetőségének tulajdonjogát - haszonélvezeti joga fenntartásával - egymás közt egyenlő arányban az I. és II. r. alperesekre ruházta át, akik ennek fejében kötelezettséget vállaltak arra, hogy eltartásáról gondoskodnak: napi háromszori étkezést, a lakásának tisztán tartását, a mosás, vasalás és a kerti munkák elvégzését, ápolást, gyógyíttatást, a közüzemi számlák kifizetését, valamint illő eltemettetést szolgáltatnak a részére, azzal, hogy a tartás értékét havi 50 000 Ft-ban jelölték meg. A szerződő felek megállapodtak abban, hogy az alperesek az eltartott halála után lépnek az ingatlan birtokába, s rendelkeznek a benne lévő ingóságok felett, az ingatlan terheit azonban már a szerződés aláírásától viselik.

A szerződés alapján az I-II. r. alperesek tulajdonjoga a 4/12-1/12 arányban az ingatlan-nyilvántartásba 2003 novemberében bejegyzést nyert.

Az alperesek az eltartott gondozását egymás közt megosztva úgy valósították meg, hogy az I. r. alperes hétvégeken utazott le az édesanyjához, és látta el, illetőleg kísérte őt el a sugárkezelésekre; a II. r. alperes a hét többi napján látta el az édesanyját.

2004. március hónapjában a háti gerincfájdalmak miatt a néhai a megyei kórház Sebészeti Osztályán megfigyelés alatt állt, majd az állapotrosszabbodása miatt 2004. április 8. napján a kórház Onkológiai Osztályára helyezték át, ahol 2004. április 21. napján elhunyt.

Tekintettel arra, hogy a néhai tulajdonában az elhunytakor ingatlan vagyon nem volt, hagyatéki eljárás lefolytatására nem került sor.

Az alperesek a néhai tartását szerződésszerűen teljesítették, az általuk nyújtott tartás-gondozás ellenértéke 768 000 forint volt.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a felek néhai édesanyjának az I. és II. r. alperesekkel kötött tartási szerződése érvénytelen, és ezért a k.-i ingatlan 8/12 illetősége a néhai M. S.-né hagyatékát képezi. Az érvénytelenség okaként a szerződés jóerkölcsbe ütköző voltára, uzsorás jellegére, valamint arra hivatkozott, hogy az valójában nem tartásra, hanem csupán gondozásra irányult, az I. r. alperes vonatkozásában pedig arra is, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányult.

Az I. és II. r. alperesek a kereset elutasítását kérték.

Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy M. S.-né M. I. és az alperesek által 2003. október 27. napján megkötött tartási szerződés érvénytelen, ezért a k.-i ingatlan M. S.-né M. I. tulajdonában volt 8/12 illetősége M. S.-né M. I. hagyatékát képezi, továbbá, hogy az alperesek által az örökhagyó részére nyújtott tartás és gondozás ellenértéke 768 000 forint. Kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg a felperesnek 36 000 forint perköltséget.

Az ítélete indokolásának jogi okfejtése szerint a tartási szerződések vonatkozásában a közeli hozzátartozóval szemben támasztott szigorúbb társadalmi elvárást tükrözi a Ptk. 590. § (1) bekezdésének az a szabályozása, amely ugyan nem zárja ki a visszterhes szerződést, de vélelmet állít fel a közeli hozzátartozók közötti tartás, gondozás ingyenességére. Ezért a közeli hozzátartozók közt létrejött tartási szerződés - Ptk. 200. § (2) bekezdése szerinti - nyilvánvaló jóerkölcsbe ütközőségének a mikénti elbírálása körében a társadalmi elvárhatóság szempontjából szigorúbb megítélés alá esik az eltartásra szoruló gyógyíthatatlan betegségének és annak tudata, hogy ezen betegség következtében rövid idő alatt biztosan bekövetkezik a halál.

Az alperesek a Pp. 163. § (2) bekezdés szerint nem vitatták, hogy a tartási szerződés megkötésekor tudtak arról, hogy az édesanyjuk gyógyíthatatlan halálos beteg, a testvérük: dr. M. E. tájékoztatása alapján az I. r. alperes tudott arról is, hogy édesanyjuk nem lesz hosszú életű, és a gyógyíthatatlan betegség tényén felül mindkét alperesnek konkrét tudomása volt arról is, hogy édesanyjuk 83 éves elmúlt, cukorbetegségben, magas vérnyomás betegségben és trombózis utáni állapotban szenvedett. Mindezek ismeretében pedig az alperesek számára egyértelmű volt az, hogy a szerződésben vállalt tartás, gondozás kötelezettségét csak viszonylag rövid ideig kell nyújtaniuk.

Az esetenkénti támogatáson kívül a szerződéskötés előtt a néhai egyéb hosszas gondozásának szükségessége nem merült fel, azt pedig az I. r. alperes maga sem vitatta, hogy a néhai - noha önmaga ellátására még képes volt - már a rákos betegségének a felismerését megelőzően is felajánlotta a tartási szerződés megkötésének a lehetőségét, azt azonban az alperesek akkor még elutasították. Hajlandók voltak viszont a szerződés megkötésére a néhai súlyos betegségének kialakulását követően, akkor, amikor ismertté vált előttük az is, hogy a néhai elsődleges célja a perbeli szerződés megkötésével - annak tényleges céljától eltérően - valójában nem a saját gondozásának és ápolásának a biztosítása, hanem a perbeli ingatlan sorsának: a tulajdonának és használatának a rendezése volt - mintegy mellérendelve annak a tartást-gondozást. Az alperesek ezzel kétséget kizáró módon tisztában voltak, ismerték anyjuk ingatlan sorsával kapcsolatos félelmét, ismerték gyógyíthatatlan beteg állapotát, és testvérük dr. M. E. közlése alapján tudták, hogy "nem sok volt hátra az életéből". Mindezek miatt pedig az elsőfokú bíróság meggyőződése szerint a társadalmi értékítélet, a társadalmi elvárhatóság alperesekkel szemben az ingyenes gondozás vállalása, a visszterhes tartási szerződési ajánlat visszautasítása lett volna, ezért a perbeli szerződés - annak a jó­erkölcsbe ütköző volta miatt - érvénytelen.