EH 1999.87 I. Jogellenesség és társadalomra veszélyesség hiányában nem valósul meg rágalmazás, ha a becsület csorbítására egyébként alkalmas tény állítását vagy híresztelését a közérdek vagy jogos magánérdek védelme indokolta.
II. Az ilyen cél és motívum megállapítására csak a valóság bizonyítás útján kerülhet sor. A közérdek vagy a jogos magánérdek védelmének indokoltsága büntethetőségi akadályt jelenthet, ezért törvénysértő a valóság bizonyításának mellőzése, ha attól a büntethetőség kizárása függhet.
III. Közérdeken nemcsak a társadalom egészének legáltalánosabb érdekeit kell érteni. Közérdekű lehet a társadalom egyes kisebb közösségeinek szűkebb körű érdekeit érintő tényállítás, híresztelés is.
IV. A valóság bizonyításának elrendelését nem befolyásolhatja az a megfontolás, hogy a bizonyítás milyen sikerrel járhat [Btk. 179. § (1) bek., 182. §, Be. 5. §].
A városi bíróság az 1995. szeptember 29-én kelt - tárgyalás mellőzésével hozott - végzésével B. Z. terhelttel szemben nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt a végrehajtásában 1 évi próbaidőre felfüggesztett 100 napi tétel pénzbüntetést szabott ki azzal, hogy a pénzbüntetés egynapi tételének összege 500 forint.
A terhelt tárgyalás tartására irányuló kérelme folytán tartott tárgyalás eredményeként a városi bíróság az 1996. április 1-jén kelt ítéletével az előbbi végzést hatályon kívül helyezte, és a terheltet nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt, a végrehajtásában 1 évi próbaidőre felfüggesztett 100 napi tétel pénzbüntetésre ítélte azzal, hogy a pénzbüntetés egynapi tételének összege 800 forint.
A megyei bíróság, mint másodfokú bíróság az 1997. február 18-án kelt és ugyanakkor jogerőre emelkedett végzésével a városi bíróság előbbi ítéletét helybenhagyta.
Az ügyben eljárt jogerős ügydöntő határozatot hozó bíróságok - lényegét tekintve - az alábbi tényállást állapították meg.
1994 május 14-én T-n, a helyi kultúrházban, választási nagygyűlést tartottak. A nagygyűlésen részt vett a terhelt is, aki az ebbe a választási körzetbe tartozó édesapját kísérte el.
A gyűlésen felszólalt a magánvádló, aki felszólalásában egyebek között azt taglalta, hogy miért nem lett az Antall-kormány tagja.
A felszólalás közben, a mintegy 25-30 m hosszú terem közepe táján álló terhelt a jelenlévő mintegy 400 főnyi hallgatóság előtt a következő kijelentést tette: "Ön nem azért nem lett miniszter, mert Ön nem akarta, hanem mert a miniszterelnök kijelentette: amíg ő a miniszterelnök, addig olyan III/III-as ügynök, mint Ön, nem lehet a kormány tagja".
A magánvádló magánindítványát 1994. június 2-án előterjesztette.
A városi és a megyei bíróság jogerős ügydöntő határozatai ellen a terhelt védője 1997. június 4-én felülvizsgálati indítványt nyújtott be a városi bíróságnál. Indítványozta a megtámadott határozatok hatályon kívül helyezését és a városi bíróság új eljárásra utasítását.
Az indítványban kifejtettek lényege szerint az ügyben eljárt bíróságok megsértették a büntető anyagi jog szabályait, amikor a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapították. A terhelt által tett kijelentés ugyanis egyrészt nem alkalmas a becsület csorbítására, másrészt nem veszélyes a társadalomra. A kijelentés megtételét közérdek indokolta. Egyébként sérültek az anyagi jog szabályai azért is, mert a bíróságok a valóság bizonyítását nem rendelték el.
A felülvizsgálati indítvány részben az alábbiak szerint alapos.
A Btk. 179. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, de a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő rágalmazás vétségét az követi el, aki valakiről nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ.
A rágalmazás vétségének jogi tárgya a személyiségi jogok részét képező emberi becsület. A becsület, mint büntetőjogi védelemben részesített jogtárgy két elemből tevődik össze. Egyrészt magában foglalja a társadalmi megbecsülést, másrészt az emberi méltóságot.
A társadalmi megbecsülés az emberről, tulajdonságairól, magatartásáról, személyes értékeiről a környezetében kialakult kedvező társadalmi értékítéletet jelenti. Az emberi méltóság pedig annak az igénynek kifejezője, hogy a személyt, az egyént a társadalomban kialakult kulturált érintkezési mód minimális követelményeinek megfelelőn kezeljék.
A rágalmazás bűncselekményének elkövetési magatartása a tényállítás vagy híresztelés, illetve tényre közvetlenül utaló kifejezés használata.
A híresztelés - mint az adott ügyben az elkövetési magatartás - a más vagy mások által tett tényállításnak a továbbadását, közvetítését jelenti. A híresztelés tehát olyan tényközlés, amelyben határozottan kifejezésre jut, hogy az nem saját tudomáson alapszik. A büntetőjogi felelősség szempontjából annak nincs jelentősége, hogy az elkövető a híresztelt tény valósága vagy valótlansága tekintetében állást foglalt-e.
A rágalmazás bűncselekményének megvalósulása szempontjából döntő jelentőségű, hogy az állított, híresztelt tény a becsület csorbítására alkalmas-e. A becsület csorbítására nem alkalmas tény állítása, híresztelése ugyanis bűncselekményt nem valósít meg.
A becsület csorbítására alkalmasság a rágalmazás bűncselekménye törvényi tényállásának objektív ismérve. Ebből következően nem a passzív alany, a sértett egyéni megítélése, szubjektív értékítélete, esetleges érzékenysége alapján kell megítélni, hogy a tényállítás, híresztelés alkalmas-e a becsület csorbítására. E kérdésben az objektív értelmezés az irányadó. A társadalomban kialakult általános megítélés, az általános erkölcsi és közfelfogás az, amelynek figyelembevételével kell eldönteni, hogy az adott tény állítása, híresztelése alkalmas-e a becsület csorbítására.
Általában alkalmas a becsület csorbítására az olyan tény állítása, híresztelése, amely valósága esetén büntető, szabálysértési vagy fegyelmi eljárás megindításának alapjául szolgálhat a sértett ellen.
Ezt meghaladóan azonban a becsület csorbítására alkalmas az olyan tény állítása, híresztelése is, amely az emberi méltóságot támadja, vagy amely alkalmas arra, hogy a sértettről, tulajdonságairól, magatartásáról, személyes értékeiről a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja.
Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának az, hogy a hátrányos következmény - a becsület csorbulása - ténylegesen bekövetkezzék. Ugyancsak közömbös, hogy a tényállítás, híresztelés a sértett becsületérzését ténylegesen érintette, sértette-e. A becsület csorbítására alkalmasság ugyanis a sérelem absztrakt lehetőségét jelenti.
A rágalmazás bűncselekménye szándékos bűncselekmény. Ebből következően az elkövető tudatának át kell fognia tényállítás, híresztelés becsület csorbítására alkalmas jellegét. Az azonban közömbös, hogy a tudat az állított, híresztelt tény valósága tekintetében mit tartalmazott. Így közömbös, hogy az elkövető a tény valósága vagy valótlansága tekintetében tévedésben volt-e. A bűncselekmény megvalósulása szempontjából nem bír jelentőséggel az elkövető jó- vagy rosszhiszeműsége sem.
Ahhoz, hogy a rágalmazás bűncselekménye megvalósuljon, szükséges az is, hogy a becsület csorbítására alkalmas tény állítása, híresztelése jogellenes, a társadalomra veszélyes legyen.
Általában kizárja a jogellenességet a jelentéstételi, feljelentési, bejelentési kötelezettség, a tanúzási kötelezettség, a hivatali, munkaköri kötelezettség teljesítése. Az ilyen kötelezettség teljesítése ugyanis nélkülözi a társadalomra veszélyességet.
Hasonlóképpen kizárhatja a becsület csorbítására alkalmas tény állításának, híresztelésének társadalomra veszélyességét, jogellenességét a közérdek vagy a jogos magánérdek védelme is. A tényközlés, híresztelés ilyen pozitív célja, méltányolható motívuma indokolatlanná teheti az elkövető megbüntetését.
Az ilyen cél és motívum azonban nem közvetlenül, hanem csupán közvetve, a valóságbizonyítás megengedhetőségének kérdésében való hatósági, bírósági döntésen és a bizonyítás sikerén keresztül befolyásolja az elkövető büntethetőségét.
Az adott esetben a terhelt terhére megállapított rágalmazás bűncselekményét lényegében azzal valósította meg, hogy a sértett magánvádlóról nagyobb nyilvánosság előtt azt híresztelte, hogy az III/III-as ügynök volt.
Ezen tény híresztelése vitathatatlanul alkalmas a becsület csorbítására, a sértett magánvádló társadalmi megítélésének kedvezőtlen irányú befolyásolására, és arra, hogy a sértettről, tulajdonságairól, személyes értékeiről a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést rontsa.
Annak, hogy valaki III/III-as ügynök, tehát quasi "besúgó" volt, a társadalomban kialakult általános erkölcsi és közfelfogás szerint negatív tartalma van. Az ilyen negatív tartalmú tényállítás, híresztelés pedig az egyén társadalmi megítélésének kedvezőtlen irányú befolyásolására objektíve alkalmas.
Mint arra már fentebb utalás történt, a bűncselekmény megvalósulása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az objektíve a becsület csorbítására alkalmas tény állítását, híresztelését a sértett önmagára nézve sértőnek találja-e. Hasonlóképp nincs jelentősége annak sem, hogy a társadalom más, egyes tagjai az ilyen tény állítását, híresztelését alkalmasnak tartják-e a becsület csorbítására. E kérdésben ugyanis - mint az korábban kifejtésre került - az objektív, a társadalomban kialakult általános felfogás, megítélés az irányadó.
Mindezekből következően nem tévedtek az ügyben eljárt bíróságok akkor, amikor arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a terhelt által a tényállásban rögzített azon tény híresztelése, mely szerint a magánvádló III/III-as ügynök volt, alkalmas a becsület csorbítására.
Hasonlóképp helyes az ügyben jogerős határozatot hozó bíróságok álláspontja abban a kérdésben is, hogy ezen terhelti magatartás jogellenes, veszélyes a társadalomra.
A Btk. 10. §-ának (2) bekezdése értelmében ugyanis társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely a Magyar Köztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.
Mint az a korábbiakban kifejtésre került, a terhelt magatartása a sértett magánvádló személyiségi jogai részét képező becsületét, a társadalmi megbecsüléshez fűződő jogait sértette. E jog olyan alkotmányos emberi alapjog, amely válogatás nélkül mindenkit megillet. E jog megsértése pedig - éppen az előbb hivatkozott törvényi rendelkezésből következően - jogellenes, veszélyes a társadalomra.
Utalva a korábbiakra, a magatartás társadalomra veszélyességét a tényállítás, híresztelés közérdekű volta közvetlenül nem zárja ki. A büntető anyagi jog csak közvetve, a valóság bizonyításának megengedhetőségével nyújt védelmet azoknak, akik közérdekből vagy jogos magánérdekből való tények közlésével sértik mások becsületét. Az elkövető a valóságbizonyítás sikerén keresztül mentesülhet a büntetőjogi felelősség alól.
Az eddigiekben kifejtettekből következően tehát nem alapos a felülvizsgálati indítvány azon része, mely szerint a terhelt által híresztelt tény nem alkalmas a becsület csorbítására és közérdek folytán nem veszélyes a társadalomra és nem jogellenes.
Ezzel szemben azonban a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta a felülvizsgálati indítványt abban a részében, amelyben azt kifogásolta, hogy az alapügyben eljárt bíróságok - a Btk. 182. §-ában írtakat figyelmen kívül hagyva - nem rendelték el a valóság bizonyítását annak ellenére, hogy erre nézve a terhelt és védője az eljárás során indítványt terjesztettek elő.
A közélet, a politikai élet szereplői tevékenységének, személyiségének, múltjának, a közéleti tevékenységgel összefüggő, azokra kihatással levő tényeknek, körülményeknek valós megismerése közérdek. Közérdek akkor is, ha az ilyen tények, körülmények nyilvánosságra hozatala, állítása, híresztelése a becsület csorbítására alkalmas és objektíve a közélet, a politikai élet szereplője társadalmi megítélésének negatív irányú befolyásolására alkalmas.
A szabad véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga folytán a közhatalmat gyakorló, a közélet, a politikai élet szereplőivel kapcsolatosan ugyanis a megengedett véleménynyilvánítás köre tágabb, mint más személyeknél. Ebből következően a közszereplő politikus személyek védelmében a véleménynyilvánítás szabadságának szűkebb körű korlátozása indokolt.
Mint azt egyébként az Alkotmánybíróság is kifejtette a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatában, a közéleti szereplők tekintetében a valós tények feltárását - még ha azok alkalmasak is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására - minden esetben közérdekűnek kell tekinteni.
A kifejtettekre tekintettel tehát megsértették az ügyben eljárt bíróságok a büntető anyagi jog szabályait akkor, amikor a terhelt és védője indítványa ellenére a valóság bizonyítását nem rendelték el.
Az alapügyben eljárt bíróságok jogerős ügydöntő határozatainak e kérdéssel kapcsolatos indokolásával összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság megjegyzi a következőket.
A közérdek fogalmán nem csupán a társadalom egészének legáltalánosabb érdekeit kell érteni. Közérdekű lehet a társadalom egyes kisebb közösségeinek szűkebb körű érdekét érintő tényállítás, híresztelés is.
Annak a ténynek, hogy a terhelt által híresztelt tényt, a cselekmény elkövetése előtt jogerős határozattal még senki sem állapította meg, a valóság bizonyításának elrendelése szempontjából nincs jelentősége. E tény nem játszik szerepet annak megítélése tekintetében sem, hogy a tény állítását, híresztelését a közérdek indokolta-e vagy sem.
Továbbmenően, a valóság bizonyításának elrendelése szempontjából az a kérdés, hogy bizonyítás milyen eredménnyel kecsegtet, szintén nem bír jelentőséggel.
A valóság bizonyítása körében ugyanis az ártatlanság vélelméből következő bizonyítási főszabály megfordul. A bizonyítás terhét az viseli, aki ellen az eljárás folyik. Csak a bizonyított valóság zárja ki a büntethetőséget. Abban az esetben tehát, ha az állított vagy híresztelt tény tartalmi valósága tekintetében nem alakul ki az eljáró bíróság meggyőződése, az elkövető büntetőjogi felelősségét meg kell állapítani. A nem bizonyíthatóság a terhelt terhére esik, az ártatlanság vélelme nem érvényesül.
A valóság bizonyításának előre várható eredménye vagy eredménytelensége - tehát a praktikus szempontok - a valóság bizonyításának elrendelése szempontjából nem vehetők figyelembe.
A valóság bizonyítása során, amennyiben az államtitkot, vagy szolgálati titkot is érint, természetesen a titokvédelemre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni.
Az adott esetben, tekintettel arra, hogy a magánvádló vonatkozásában az alapeljárás idején az 1994: XXIII. törvény szerinti eljárás még nem fejeződött be, megfontolást igényelt volna a Be. 169. §-ának (1) bekezdése alapján az eljárás felfüggesztésének kérdése is.
Mindezekre tekintettel, tehát kizárólag azért, mert az alapügyben eljárt bíróságok a valóság bizonyításának elrendelését törvénysértéssel mellőzték, a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ügydöntő határozatát a Be. 291. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján hatályon kívül helyezte és a megyei bíróságot - figyelemmel arra, hogy a vád tárgyává tett cselekmény vétségi eljárásra tartozik - új eljárásra utasította.
A Btk. 182. §-ában írt, a valóság bizonyítása elrendelésének elmaradása ugyanis a Be. 284. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti anyagi jogszabálysértés. E szabálysértés pedig azt eredményezte, hogy a bíróságok nem dönthették el, vajon nem áll-e fenn speciális büntethetőséget kizáró ok és így nem hozhattak érdemben helyes ügydöntő határozatot.
A megismételt eljárásban el kell rendelni és le kell folytatni a valóság bizonyítását. Fel kell tárni ennek keretében mindazon bizonyítási eszközöket, bizonyítékokat és tényeket, amelyek alkalmasak annak eldöntésére, hogy a terhelt által híresztelt tény megfelel-e a valóságnak.
A terhelt által felajánlott bizonyítást le kell folytatni. Az értékelés körébe kell vonni mindazokat a tényeket és körülményeket, amelyek következtetési alapul szolgálhatnak.
Az így beszerezett valamennyi bizonyíték alapos és okszerű értékelésével, mérlegelésével dönthető csak el, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségét meg kell-e állapítani vagy esetleg büntethetőséget kizáró okból felmentésére kell sor kerüljön. (Legf. Bír. Bfv. I. 1208/1997. sz.)