EH 1999.37 Önmagában az anyagi jogszabálysértés nem alapozza meg a választottbírósági ítélet érvénytelenítését. Arra csak az 1994. évi LXXI. törvény 55. §-a (1) és (2) bekezdésében meghatározott okok - közöttük a magyar közrendbe ütközés - esetén van lehetőség. A közrend fogalmának értelmezése [1994. évi LXXI. tv. 55. § (1) és (2) bek.].
Az elsőfokú bíróság a felperes választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti keresetét elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 193495 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy az egyik ügyvédi kamara ajánlása alapján létrehozott eseti választottbíróság ítéletében a jelen per felperesét, az alperes javára 3869910 Ft és járulékai megfizetésére kötelezte. A marasztalás alapját képező szerződésben, a jelen per felperese, lábon álló termésének eladására vállalt kötelezettséget, amelynek nem tudott eleget tenni. A választottbíróság a felek között kármegosztást alkalmazva, a felperest részben marasztaló ítéletet hozott. A marasztalás összege promptinkasszóval beszedésre került.
A felperes keresetében a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (továbbiakban: VbTv.) 55. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján kérte a választottbírósági ítélet érvénytelenítését. Arra hivatkozott, hogy az ítélet a Ptk. rendelkezéseibe ütközik, ennél fogva a magyar közrendet sérti. Kérte az alperes kötelezését a már behajtott követelés visszafizetésére is. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Azzal védekezett, hogy a kereset - tartalma szerint - a választottbírósági ítélet elleni fellebbezés. A jogvita érdemének felülbírálására az 1994. évi LXXI. törvény 55. §-a nem ad lehetőséget.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasító ítéletének indokolásában kifejtette: az 1994. évi LXXI. törvény 55. §-a (1) bekezdésének a)-e) pontjai határozzák meg, hogy mely - szigorúan körülhatárolt - esetekben kérhető a választottbírósági ítélet érvénytelenítése. A jogszabály nem biztosítja az érvénytelenítés kérésének lehetőségét arra az esetre, ha a választottbíróság részéről anyagi jogszabálysértés történt. Azt sem lehet megállapítani, hogy a téves jogszabály-értelmezés, vagy a jogszabály helytelen alkalmazása, önmagában véve, a magyar közrendbe ütköznék. Ahhoz, hogy a VbTv. 55. §-a (2) bekezdésének b) pontját lehessen alkalmazni, olyan alapvető jogelvekkel kellene szembekerülnie a választottbírósági ítéletnek, amelyek messze meghaladják egy-egy törvény kereteit. A perbeli esetben pedig erről nincs szó.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett. Kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a választottbírósági ítélet érvénytelenítését. Arra hivatkozott, hogy a választottbírósági ítélet anyagi jogszabályba, a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésébe és 336. §-ába ütközik. Másrészt a választottbírósági eljárás során sérelmes volt reá nézve, hogy az eljárás kezdetén kérte a Mintaszabályzat rendelkezésre bocsátását, azonban azt csak 1997. október 13-án kapta kézhez. Az eljárás során mindvégig határozottan érezhető volt, a jelen per alperesének igen erős "támogatottsága". Meggyőződése, hogy a sérelmezett választottbírósági ítélet a "protekcionizmus terméke". E körben megjegyezte, hogy az alperes képviselője az egyik ügyvédi kamara alelnöke, míg az egyik választottbíró ugyanezen kamara egyik titkára.
Fellebbezésének kiegészítésében a választottbírósági ítélet érvénytelenítését nemcsak a keresetében írt 1994. évi LXXI. törvény 55. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján, hanem az 55. § (1) bekezdésének e) pontja alapján is kérte. Azt az álláspontot fejtette ki, hogy a választottbírónak fel kellett volna tárnia azt a körülményt, hogy mind ő, mind a választottbírósági eljárás felperesének - jelen per alperesének - jogi képviselője az egyik ügyvédi kamara vezető tisztségviselője. E körülmény ugyanis jogos kétségeket ébreszthetett volna függetlensége és pártatlansága tekintetében. Ha ez a körülmény a tudomására jut, akkor a Mintaszabályzat 8. § (1) bekezdésének első fordulata alapján kizárási kérelmet terjesztett volna elő.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásához szükséges tényállást helyesen állapította meg és érdemben helytálló az arra alapított jogi döntése is. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. Határozatának jogi indokait azonban - a fellebbezésben is foglaltakra tekintettel - az alábbiakkal egészíti ki.
A választottbíróság intézményének lényege az, hogy a felek a választottbírósági szerződés megkötésekor önállóan határoznak arról, hogy jogvitájukat az általuk választott bíróság döntse el. Az állam e döntést elismeri és szükség esetén az ítélet végrehajtásában közreműködik. A választottbíráskodásról szóló törvény kogens szabályainak betartása esetén az állami bíróság nem avatkozhat be a jogvita érdemi elbírálásába. A felek megállapodása alapján, az ő ügyükben, a döntést nem az állami bíróság, hanem a felek által kijelölt és államilag elismert "magánbíróság" végzi el. A választottbírósági eljárás egyfokú és jogorvoslatnak csak szűk körben van helye: az állami bíróság - jogorvoslati fórumként - csak a VbTv. 55. §-a (1) és (2) bekezdésében meghatározott okok fennállása esetén érvénytelenítheti a választottbírósági ítéletet. Ezek az érvénytelenítési okok egyrészt eljárásjogi természetűek, másrészt a magyar közrend érvényesülését biztosítják.
A felperes a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti keresetében anyagi jogszabálysértésre hivatkozott azzal, hogy a választottbírósági ítélet a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésébe és 336. §-ába ütközik, s ez egyben a magyar közrend sérelmét jelenti.
Felperesnek ez a jogi álláspontja téves. Az 1994. évi LXXI. törvény ugyan nem határozza meg a közrend fogalmát és a tételes jogi szabályozás sem ad fogalom-meghatározást. A jogiradalomban elfogadott álláspont szerint azonban a közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket a jog feltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni. Azoknak a jogszabályoknak kell feltétlenül érvényesülniük, amelyek közvetlenül szolgálják és védik a gazdasági-társadalmi rendnek - többségükben az alkotmányban is kifejezett - alapjait. Kétség esetén az illető jogszabály céljából kell kiindulni. (Lásd dr. Mádl Ferenc-dr. Vékás Lajos Nemzetközi Magánjog 1992, 133. oldal.) Ehhez képest, ha a felperes a választottbírósági ítélet érvénytelenítését közrendbe ütközés jogcímén kéri, a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az a jogi norma, melynek megsértésére a felperes hivatkozik, közvetlenül a gazdasági-társadalmi rend alapjait védi-e. Adott esetben a felperes által hivatkozott Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésébe, illetve 336. §-ába ütközés önmagában nem valósítja meg közvetlenül a gazdasági-társadalmi rend alapjainak sérelmét. A választottbírósági ítélet érvényesülése a gazdasági élet résztvevőinek egy szűk körét érinti, a gazdasági-társadalmi rendet alapjaiban nem sérti.
A felek a választottbírósági kikötéssel azt is tudomásul vették, hogy az esetleges téves választottbírósági ítélet kapcsán csak a fentebb kifejtett szűk körben van helye jogorvoslatnak.
A felperes a választottbírósági ítélet érvénytelenítésének jogalapjaként csak a fellebbezés kiegészítésében hivatkozott a VbTv. 55. § (1) bekezdésének e) pontjában meghatározott - eljárásjogi jellegű - érvénytelenítési okra. Ezzel tartalmilag új érvényesíteni kívánt jogra, annak alapjául szolgáló tényekre és bizonyítékokra hivatkozott. Ez a jogcselekménye tartalmilag keresetváltoztatásnak minősül. A Ptk. 247. §-ának (1) bekezdése azonban akként rendelkezik, hogy a másodfokú eljárásban a keresetet megváltoztatni nem lehet. Ezért a felperes fellebbezés-kiegészítésében újként megjelölt jog- és tényalapon a másodfokú bíróság a felperes keresetét érdemben nem vizsgálhatta. (Legf. Bír. Gf.VI.33.072/1997. sz.)