BH 1980.3.98 A károsult olyan felróható magatartása, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott kár tekintetében nem tekinthető elháríthatatlan oknak, alapja lehet a kár megosztásának [Ptk. 345. § (1) és (2) bek.].

A felperes tehenészeti telepe Pókaszepetk község irányából nézve a vasút baloldalán, legelője pedig Pakod község határában a vasúti pálya jobboldalán terül el. A Pókaszepetk és Zalabér-Batyk állomások közötti, 211/12 számú szelvényben levő, sorompó nélküli vasúti átjárón történik a teheneknek a legelőre való áthajtása. A felhajtó utat karám biztosítja. 1978. augusztus 10. napján 1/2 8 óra körül a Zalaszentiván irányából közlekedő tehervonat az átjáróban haladó 196 tehénből álló gulyába hajtott. Ennek következtében 4 állat a helyszínen kimúlt, 4-nél pedig súlyos sérülés miatt kényszervágásra volt szükség. A szerelvény mozdonya kisebb sérülést szenvedett.

Az ügyben indult büntetőeljárás eredményeképpen a járásbíróság - fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett - ítéletében a felperesnek a gulya hajtását végző dolgozóit a vasúti közlekedés biztonsága ellen gondatlanul elkövetett vétség miatt egyenként 3200 Ft pénzbüntetésre ítélte. Az indokolás szerint a nevezettek az állatok folyamatos áthajtásával - egyéb büntető rendelkezések mellett - megszegték a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/ 1975. (II. 5.) KPM-BM számú együttes rendelet (KRESZ) 62. §-ának (3) bekezdésében foglalt előírásokat. Eszerint ugyanis a vasúti átjárón állatokat csak kisebb - legfeljebb 10 állatból álló - csoportokban szabad áthajtani.

Az ismertetett előzmények után előbb a felperes 316 222 Ft iránt keresetet, majd az alperes - a kereset elutasítására irányuló kérelem mellett - 2372 Ft iránt viszontkeresetet terjesztett elő. Az előbbi a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésére alapította az alperessel szembeni igényét, azt állítva, hogy a baleset a dolgozóinak a szabályszegése nélkül is bekövetkezett volna. Az utóbbi pedig a felperes dolgozóinak büntetőjogilag is értékelt kizárólagos felelősségére hivatkozással kérte a kereset elutasítását és a mozdonyban keletkezett kárának a megtérítését.

Az Állami Biztosító a felperes érdekében a perbe beavatkozott és bejelentette, hogy a felperessel kötött biztosítási szerződés alapján a keresetben követelt összegből 1977. október 31. napján 15 964 Ft-ot, majd 1978. április 7. napján 95 200 Ft-ot a nevezettnek átutalt. A további kárért nem tartozik helytállni.

Az első fokú bíróság a baleset körülményeinek tisztázása végett beszerezte a büntető ügy iratait, majd szakértőt rendelt ki és ennek eredményeként a keresetet elutasította, a viszontkeresetnek pedig helyt adva arra kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 2372 Ft-ot.

Az ítélet indokolása szerint a MÁV 25. számú szolgálati menetrendkönyvében szereplő Diesel-vontatású tehervonat 17, vasércrakománnyal terhelt vagonból állt és a baleset időpontjában késéssel közlekedett. A MÁV a tehervonatok menetrendjét nem hozza nyilvánosságra. Az alperes becsatolt kimutatása szerint a balesetet megelőző egy hónapban 11 alkalommal közlekedett olyan vonat Pókaszepetk irányából, amely 7,30 óra előtt vagy után 2-3 perccel haladt át a baleset színhelyén. Ebből következik, hogy a nem biztosított átjárónál bármikor számítani kellett a vonat érkezésére. A vaspályán átvezető útátjáró egyébként egy elnyújtott "S" ív közepén van. Az adott körülmények között azt, hogy az útátjáróban veszélyhelyzet van, az ülő mozdonyvezető szemmagasságából kb. 420 méterről vehető észre.

A felperes dolgozói 1977. augusztus 10-én 7 óra tájban - a menetrendszerű vonat elhaladása után - engedték ki a 196 szarvasmarhából álló gulyát az istállóból, majd megkezdték terelésüket a vaspályával párhuzamos, drótkerítéssel övezett ún. felhajtó úton, az ehhez derékszögben csatlakozó átjáró felé, a vaspálya túlsó oldalán elterülő legelőre. Mindketten észlelték a pakodi megállóhely szabadjelzését, ezért az átkelőn megkezdték a gulya áthajtását a legelőre. Már mintegy 30-40 állat áthaladt a vaspályán, amikor a felperes dolgozói hallották a vonat füttyjelzését, és ekkor - bár igyekeztek a folyamatosan haladó állatokat megállítani, illetve az átjárót szabaddá tenni - a balesetet már nem tudták elhárítani.

A szerelvény az engedélyezett 50 km/h helyett 52 km/h sebességgel közlekedett, vezetője a veszélyhelyzet észlelésekor nyomban hangjelzést adott, majd - a 2 mp-es reakció és cselekvési idő figyelembevételével - az átjárótól mintegy 390 méter távolságra fékezett. Így a szerelvény 10-12 km/h sebességgel érkezett az átkelőhöz és azt követően mintegy 140 méterre állt meg.

A felek mindegyikénél megállapítható bizonyos szabálytalanság. A felperesnek legalább 4-6 dolgozót kellett volna biztosítania az állatok áthajtásához. A felperes csak a baleset után ismertette dolgozóival az áthajtásra vonatkozó szabályokat. Ennek következtében a dolgozói nem ismerték a KRESZ 62. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket. Az alperes szerelvénye a megengedett 50 km/h helyett 52 km/h sebességgel haladt a baleset előtt. A pakodi útátjárónál az engedélyezett 80 km/h legmagasabb pályasebességhez képest az útátjáró előjelzőt nem 300 méterre, hanem a pályasebesség ötszörösének megfelelő távolságra, azaz 400 méterre kellett volna elhelyezni. A szakértő véleménye szerint azonban az alperes terhére megállapított fenti szabálytalanságok nincsenek okozati összefüggésben a balesettel. Az alperes dolgozói (mozdonyvezető, figyelő) kellő időben, kellő módon és hatásfokkal eleget tettek az előírásoknak, mindent megtettek a kár elhárítása, illetve mérséklése érdekében. A baleset azonban a sebesség alapján számított 533 méteres féktávolságon belül következett be, így azt nem tudták elhárítani. Ezzel szemben a felperes terhére róható a KRESZ 39. §-ának (2) bekezdésében, 62. §-ának (2) és (3) bekezdésében foglalt szabályok megszegése, következésképpen a felperes a Ptk. 339. §-a értelmében az alperesnek okozott kárt köteles megtéríteni, a saját kárát pedig az önokozás folytán magának kell viselnie.