BH 2018.1.28 Az adózó nem háríthatja el bizonyítási kötelezettségét a gazdasági társaságtól felvett pénzeszközök elszámolásakor azzal, hogy magánszemélyként bizonylatmegőrzési kötelezettség nem terheli [1995. évi CXVII. tv. (Szja. tv.) 1. §, 4. §, 7. §, 9. §, 28. §, 2003. évi XCII. tv. (Art.) 99. § (1) bek., 1952. évi III. tv. (Pp.) 206. § (1) bek., 221. §].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperesnél az adóhatóság 2006-2011 évekre vonatkozóan személyi jövedelemadó adónemre kiterjedő bevallások utólagos vizsgálatát végezte, melynek eredményeképpen a felperes terhére 417 316 044 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözet állapított meg, mely után adóbírságot szabott ki és késedelmi pótlékot számított fel.

[2] A felperes fellebbezés folytán eljárt alperes a 2014. december 12. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta és az adóhiány után kiszabott bírság összegét 276 705 940 Ft-ban állapította meg. Döntését a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) 1., 4., 7., 9. §-aira, valamint az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 99. § (2) bekezdésére alapozta arra figyelemmel, hogy a felperes nem igazolta azt az állítását, hogy a gazdasági társaságok bankszámláiról készpénzben felvett összegeket kizárólag egy projekt finanszírozására fordította volna. Nem bocsátott rendelkezésre olyan hiteles iratot, bizonylatot, amely igazolná, hogy a gazdasági társaságtól származó pénzösszegekkel elszámolt volna a juttató felé, illetőleg ezeket az összegeket adómentesen szerezte meg. A ciprusi társaságoktól átutalással, illetve készpénzfelvétellel megszerzett bevételek visszautalással és készpénzbefizetéssel csökkentett összege az adóhatóság álláspontja szerint a felperes adóköteles jövedelmét képezte, mely az Szja. tv. 28. §-a alapján egyéb jövedelemként adózik. Nézete szerint a hitelnyújtás tényleges realizálására vonatkozó bizonylatok hiányában nem bizonyítható az egyes pénzösszegek lehívása, kölcsönként való megszerzése. A kölcsönügylet dokumentációja hiányos, annak alapján nem lelhető fel olyan adat, amely alátámasztaná a felperesnek azt az állítását, hogy a kölcsönösszeget kizárólag a projekt finanszírozására fordította volna. Hangsúlyozta, hogy a bizonyítás a felperest terhelte, ezzel összefüggésben az alperesnek nem volt kötelezettsége a külföldi társaságok honossága szerinti adóhatóság megkeresése. A bírság mértéke tekintetében arra utalt, hogy a 2009. januári megszerzésre figyelemmel 50%-os, míg jogszabályváltozás folytán a többi hiány esetében 75%-os adóbírság alkalmazása volt indokolt.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[3] A felperes keresetében vitatta a bankszámlákról felvett, illetőleg átutalt összegek jövedelem jellegét és hangsúlyozta, hogy a meghatalmazotti pénzfelvétel nem eredményez saját bevételt, az ilyen vagyoni érték nem számít az Szja tv. szempontjából bevételnek, nem tartozik a törvény hatálya alá. Az alperes határozatában tévesen összemosta a bevételt nem képező jövedelem számításánál a figyelmen kívül hagyandó és jövedelemadó alól mentes kategóriákat, holott e minősítéseknek a jogszabály hatálya és a bizonyítási teher szempontjából jelentősége van. A kölcsönként kapott összeg sem képez olyan bevételt, amelyet a jövedelem számításánál figyelembe kell venni és nem vonatkozik rá az Art. 99. §-a sem. Hangsúlyozta, hogy az alperes a szerzés körülményeit és a felek jogviszonyát nem vizsgálta kellő részletességgel, így a bevétel adókötelezettségének jogcímét nem rögzítette pontosan. Kifogásolta, hogy az Art. 1. § (7) bekezdése alapján a jogviszony valós tartalmát az adóhatóság nem tárta fel és az adóhatósági határozatok indokolása nem tartalmazza, hogy miért került mellőzésre a nemzetközi jogsegély igénybevételére vonatkozó bizonyítási indítványa. Utalt a projekt rendkívül összetett, komplex beruházási jellegére, melynek részleteit az adóhatóság nem vizsgálta és e körben iratellenes megállapításokat tett.

[4] Kifejtette, hogy a felvett készpénz azon része, amely nem a gazdasági társaság által kötött szerződések alapján más befektetésbe irányítottak, folyamatosan a projekt költségére kerültek és kerülnek jelenleg is felhasználásra. Nézete szerint az adóhatóság megtévesztő megkereséssel banktitok megszegésére vette rá a gazdasági társaságok bankszámláját vezető hitelintézeteket adatkiadásra, mellyel megsértette az adatkezelés célhoz kötöttség elvét, amelyet a személyes adatok védelméről szóló 1992. évi LXIII. törvény 5. § (1)-(2) bekezdése biztosít, valamint az 1996. évi CXII. törvény (Hptv.) 51. §-ában meghatározott banktitokra vonatkozó rendelkezéseket is.

[5] Az alperes ellenkérelmében határozati megállapításait fenntartva a kereset elutasítását indítványozta.

Az elsőfokú ítélet

[6] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét nem találta megalapozottnak.

[7] Véleménye szerint az alperes teljes körű bizonyítást folytatott le, a határozatában valamennyi releváns tényre és körülményre kellő részletességgel kitért, a felperes felé irányuló pénzmozgást mindenre kiterjedően feltárta és helytállóan rögzítette, hogy a felperes az eljárás során többszöri felhívás ellenére sem tett részletes nyilatkozatot, valamint hitelt érdemlő bizonyítékait sem csatolta, nem igazolta, hogy az alperes által egyéb jövedelemként figyelembe vett pénzösszegekkel a külföldi társaságok felé elszámolt, mellyel lényegében elzárta magát attól, hogy a hatóság megállapításait érdemben cáfolja. A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 168. § (1) bekezdésére történő utalással hangsúlyozta, hogy a felperes által felvett összegek a cégek érdekében történő felhasználása esetén ezen költségeknek a külföldi társaságok könyvelésében meg kellett jelenniük, azonban ilyet a felperes nem mutatott be.

[8] Hangsúlyozta a felperes Art. 99. § (2) bekezdéséből fakadó bizonyítási kötelezettségét, amelynek a felperes nem tett eleget és a megfelelő bizonylatok hiánya sem tanúvallomással, sem szakértővel nem pótolható. Álláspontja szerint a projekttel, illetve annak bonyolultságával kapcsolatos, a perben csatolt további bizonyítékok - miután nem felelnek meg az Sztv. szerinti hitelt érdemlő okirati követelményeknek - nem alkalmasak az adómentesség igazolására, ténylegesen nem igazolják azt, hogy a felperes által felvett pénzeszközök, mint megszerzett bevételek adókötelezettség alá nem esnek. A felvett pénzösszegek projekt-finanszírozása nem igazolt, ezzel szemben minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a felperes a pénzeszközökkel sajátjaként rendelkezett. A magán-bankszámlájára utalt összegeket részben felélte, kiadásaira és külföldi utazásaira fordította, részben a saját célra vásárolt ingatlanára felvett hitelösszeg törlesztésére fordította. A vizsgált időszakon túli 2014. és 2015. évi visszafizetések nem vehetők figyelembe, mivel a pénzmozgások nyomon követésére nem alkalmasak az alapbizonylatok nélküli főkönyvi kivonatok, hiszen ez alapján a felvett összegek és visszafizetések egymásnak nem feleltethetők meg.