A Fővárosi Törvényszék Bf.10387/2013/7. számú határozata becsületsértés vétség tárgyában. [1998. évi XIX. törvény (Be.) 2. §, 6. §, 351. §, 352. §, 361. §, 372. §, 386. §] Bírók: Bíró Emese, Csekéné dr. Szegedi Mónika, Patassy Bence

Fővárosi Törvényszék

mint másodfokú bíróság

20.Bf.10387/2013/7.

A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság Budapesten, a 2014. évi január hó 16. napján megtartott nyilvános ülésen meghozta a következő

í t é l e t e t :

A becsületsértés vétsége miatt vádlott neve ellen indult büntetőügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2013. évi június hó 14. napján kihirdetett 1.B.10.082/2013/7. számú ítéletét megváltoztatja.

A vádlottat az ellene az 1978. évi IV. törvény 180.§ (1) bekezdés b) pontjába ütköző és aszerint minősülő becsületsértés vétsége miatt emelt vád alól felmenti.

Az ítélet ellen a pótmagánvádló a kézbesítéstől számított 8 (nyolc) napon belül fellebbezéssel élhet.

I n d o k o l á s

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította vádlott neve vádlott bűnösségét becsületsértés vétségében, ezért őt megrovásban részesítette.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott jelentett be fellebbezést felmentés végett, melynek részletes indokait védője fejtette ki írásban előterjesztett beadványában. A védő elsődlegesen utalt az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésére, mivel álláspontja szerint az ott rögzített véleménynyilvánítás szabadságával összhangban kell értelmezni a Büntető Törvénykönyv becsületsértést szabályozó szakaszát, majd hosszasan idézett a 36/1994. (VI.24.) AB határozatból annak alátámasztása végett, hogy a pótmagánvádlóval, mint közszereplő politikussal szemben megfogalmazott és vád tárgyává tett kinyilatkozás értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás, amely az alaptörvény védelme alatt áll. Véleménye szerint a sérelmezett megszólalás a pótmagánvádló politikusi tevékenységével függött össze és az kizárólag véleménynek, értékítéletnek tekinthető, így nem büntethető. A fellebbezés indokolása másodlagosan utalt a 8/2013. (III.1.) AB határozatra, valamint az Európai Emberi Jogi Bíróság két döntésére - Ausztria és Szerbia - melyekben a bíróság a véleménynyilvánítás szabadságával összeegyeztethetőnek találta egy politikussal, illetve egy polgármesterrel szemben az "idióta" és az "elmebeteg" szavak használatát. A védő fellebbezésének harmadik, egyben utolsó pontjában kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem értékelte megfelelően azt a közéleti környezetet, amelyben a vád tárgyává tett megszólalás elhangzott, mivel álláspontja szerint az írás előzménye a pótmagánvádló általa provokatívnak és rasszistának titulált nyilvános felszólalása volt, amelynek előadásakor magánvádló tisztában volt azzal, hogy a beszédére adandó reakciók érzelmileg túlfűtöttek lesznek. A védelem a pótmagánvádló előzménynek tekintett felszólalásával kapcsolatban utalt a 30/1992. (V.26.) AB határozat azon megállapítására, miszerint aki gyalázkodik, saját magát bélyegzi meg, így a fellebbezés elfogadhatatlannak tartotta, hogy a pótmagánvádlót a gyalázkodó előadása miatt nem lehet büntetni, azonban az arra válaszoló személy büntetőjogilag felelősségre vonható. Kitért arra is, hogy a sérelmezett kifejezés a magyarországi cigányok körében egy jellegzetes mondás, melyet veszekedés, összeszólalkozás során használnak, és amelynek célja nem az egészségromlás kívánása, hanem a bosszúság éles kifejezésre juttatása.

Érvelése szerint a vádlott nem egyetértett a cikkben használt átokkal, csak megértését fejezte ki az átok használói felé, azaz a vádlott ezzel azt az álláspontját fejezte ki, hogy morálisan nem elítélhető, ha az érintett társadalmi csoport élesen reagál az őt ért gyalázkodásra. Végkövetkeztetése szerint az írásban használt átok egy népcsoporttal szemben tett gyalázkodásra adott válasz, amely nem lépte túl a véleménynyilvánítás határát, ezért az elsőfokú ítélet megváltoztatását és védence felmentését indítványozta.

A védő a nyilvános ülésen fenntartotta a fellebbezés indokolását, melyből kiemelte, hogy a közszereplő pótmagánvádló a sérelmezett kifejezést, mint értékítéletet kifejező véleménynyilvánítást, tűrni köteles és a cikk egy adekvát válasz volt egy provokatív politikusi beszédre.

vádlott neve vádlott a nyilvános ülésen csatlakozott a védője által írásban és szóban előadottakhoz. Kifejtette, hogy a teljes szöveget kell figyelembe venni a sérelmesnek tartott részek értékelésekor, így a helyes értelmezés alapján megállapítható, hogy nem azt írta le, hogy egyetért az átok használóival, hanem annak a véleményének adott hangot, hogy megérti őket.

A pótmagánvádló jogi képviselője a nyilvános ülésen az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta. Indoklásul előadta, hogy a 36/1994. (VI.24.) AB határozat nem enged korlátlan teret a véleménynyilvánítás szabadságának, mivel az nem terjed ki a gyalázkodásra. Hivatkozása szerint az Alaptörvény alapjogként rögzíti az élethez, egészséghez való jogot is, ezért valakinek a halálát kívánni az élethez való jog megkérdőjelezését jelenti, amely nem azonos azzal, ha valakit idiótának neveznek, így nem tartotta jelen büntetőügyre alkalmazhatónak az Európai Emberi Jogi Bíróságnak a védelem által e tárgykörben említett döntését.

A felmentést célzó vádlotti fellebbezés, valamint az azonos irányú védői indítvány a vádlott és a védője által megjelöltektől eltérő okból alapos.

Az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértés nélkül folytatta le a tárgyalást, azonban a tényállást hiányosan állapította meg, mert a vádindítvánnyal ellentétben a sérelmezett cikknek kizárólag azt a két mondatát idézte, amelyek miatt a vádlott bűnösségét megállapította, melyet ítélete negyedik oldalának ötödik bekezdésében azzal indokolt, hogy a pótmagánvádló által kifogásolt többi mondat/mondatrész közzétételével vádlott neve nem valósított meg bűncselekményt, azonban ez az érvelés téves értelmezése a Be. 2.§ (4) bekezdésének, amely kimondja, hogy a bíróság köteles a vádat kimeríteni, de a vádon túl nem terjeszkedhet. A hivatkozott törvényi rendelkezés a vád szerinti és az ítélet szerinti tényállás "tettazonosságát jelenti. A törvényes vádat a bíróság az ügydöntő határozatban jogosult és egyben köteles elbírálni, ha viszont nem meríti ki a vádat, illetve azon túlterjeszkedik, az általa megállapított és a vád szerinti tényállás között a tettazonosság már nem állapítható meg. A vád kimerítése során a bíróságnak teljes egészében, maradéktalanul el kell bírálnia a vád tárgyát, azaz bűncselekmény hiányának megállapítása esetén nem csak az indokolásban kell kitérnie arra, hogy az adott cselekmény miért nem valósította meg a Büntető Törvénykönyv valamely törvényi tényállását, hanem az így elbírált cselekményt értelemszerűen a történeti tényállásban is fel kell tüntetnie, ellenkező esetben nem tesz eleget a Be. 2.§ (4) bekezdésben előírt kötelezettségének, melynek következtében ítélete a Be. 351.§ (2) bekezdés b) pontja alapján megalapozatlanná válik.

Az elsőfokú ítélet és a vádindítvány történeti tényállásából megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság szigorúan a vádindítványban rögzített tényálláshoz ragaszkodott, ezért a másodfokú bíróság szükségesnek tartja rögzíteni, hogy nem jelenti a vádelv sérelmét, ha az eljáró bíróságnak az ügydöntő határozatában megállapított tényállása nem fedi le teljes egészében a vádindítványban (vádiratban) leírt tényeket, de a bűncselekmény törvényi tényállásának lényeges elemeit alkotó tények tekintetében annak megfelel, és ezáltal a tettazonosság keretén belül marad (BH 2011. 245.).