A Legfelsőbb Bíróság Mfv.10803/2006/4. számú határozata munkaviszony megszüntetése (munkaviszony JOGELLENES megszüntetése) tárgyában. [1992. évi XXII. törvény (Mt.) 190. §] Bírók: Fekete Zsuzsanna, Földényi Gyuláné, Molnár Istvánné

Mfv.II.10.803/2006/4.szám

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a személyesen eljárt felperesnek a dr. Bassola Zoltán ügyvéd által képviselt alperes ellen a munkaviszony jogellenes megszüntetésének megállapítása és a jogkövetkezmények alkalmazása iránt a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon 30.M.1145/2004. szám alatt megindított és a Fővárosi Bíróság 49.Mf.633.035/2005/2. számú ítéletével befejezett perében az említett számú másodfokú határozat ellen az alperes részéről előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán a 2007. július 4-én megtartott tárgyalás alapján meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 49.Mf.633.035/2005/2. számú ítéletét hatályon kívül helyezi, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság 30.M.1145/2004/20. számú ítéletét megváltoztatja és a felperes keresetét elutasítja, az alperes perköltség fizetésére kötelezését mellőzi.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek - tizenöt nap alatt - 120.000 (egyszázhúszezer) forint együttes első-, másodfokú és felülvizsgálati eljárási költséget.

Az első-, másodfokú és felülvizsgálati eljárás illetékét az állam viseli.

I n d o k o l á s

Az általános igazgatóhelyettes munkakört betöltő felperes munkaviszonyát az alperes 2004. január 22-én kelt rendes felmondással - négy pontban foglalt indokolással - megszüntette.

A felperes a keresetében a felmondás jogellenességének megállapítását és annak jogkövetkezményeként elsődlegesen a munkaviszonya helyreállítását és az elmaradt munkabérének megfizetését, másodlagosan az alperesnek hat havi átlagkeresetének megfelelő átalánytérítésre való kötelezését kérte.

Az alperes az ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a vezető állású felperes esetében a felmondást nem kellett volna megindokolnia, de ettől függetlenül az abban közölt indokok valósak és okszerűek, ezért a kereset elutasítását kérte.

A munkaügyi bíróság ítéletében megállapította, hogy a felperessel szemben alkalmazott munkáltatói rendes felmondás jogellenes. Kötelezte az alperest a felperes eredeti munkakörében történő továbbfoglalkoztatására, valamint 3.157.105 forint elmaradt munkabér és 93.750 forint perköltség megfizetésére.

A bíróság megállapította, hogy a felperes által 2002. január 2-ától betöltött általános igazgatóhelyettesi munkakör vezetőállású munkakörnek minősült. A felperes az ügyvezető távolléte esetén gyakorolta annak jogait, akadályoztatása esetén irányította a társaság működését. A felperes és a korábbi ügyvezető kapcsolata 2003. elején megromlott, az ügyvezető a 2003. július 1-jei intézkedésével a munkáltatói jogkört magához vonta, és ezt követően olyan intézkedéseket hozott, amelynek következtében a felperes vezetői munkaköre a felmondás időpontjára gyakorlatilag kiürült. 2003. november 1-jétől az alperesnél az ügyvezető tisztséget új ügyvezető, dr. O. É. töltötte be, azonban a felperes a vezető jogosítványait nem kapta vissza.

A bíróság hivatkozott az Mt. 190. § (2) bekezdésére, amely szerint az alperest a felmondás tekintetében indokolási kötelezettség nem terhelte, de mivel azt megindokolta, az indok valóságát és okszerűségét bizonyítania kellett (Mt. 89. § (2) bekezdés). A bíróság a felmondás 1. és 2. pontja szerinti általános indokolást, miszerint a felperes az általános igazgatóhelyettesi munkakör és vezetői munkakör betöltésére szakmailag alkalmatlan, nem találta okszerűnek, mert a felperes a felmondás időpontjában már nem látott el vezetői feladatokat. A felmondásban felsorolt, az alkalmatlanságot alátámasztó egyéb okokról pedig a bíróság megállapította, hogy azok nagyobb részben valótlanok vagy okszerűtlenek, vagy a világosság követelményét nélkülözik.

A bíróság megállapította, hogy az alperes a felmondási jogát rendeltetésellenesen gyakorolta, mivel a felperes általános igazgatóhelyettesi munkakörébe tartozó feladatok ellátását ellehetetlenítette, a munkakört gyakorlatilag kiüresítette, az új ügyvezető pedig fokozott számonkérést tanúsított vele szemben, és miután a felajánlott munkaszerződés-módosítást nem fogadta el, a munkaviszonyát vezetői alkalmatlanság címén szüntette meg. A rendeltetésellenes joggyakorlás miatt az alperesnek a felperes visszahelyezése mellőzésére irányuló kérelme nem volt teljesíthető.

Az alperes fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és felperes keresetének elutasítását, másodlagosan a rendeltetésellenesség megállapításának és felperes visszahelyezésének mellőzését kérte.

A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperes továbbfoglalkoztatási kötelezettségét mellőzve megállapította, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél 2006. június 28-án szűnt meg. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek további 2.520.003 forint elmaradt bért és 1.087.060 forint átalánytérítést.

A másodfokú bíróság a felmondás jogellenességére vonatkozóan az elsőfokú bíróság álláspontját osztotta azzal, hogy nem értett egyet a rendeltetésellenes joggyakorolás megállapításával, ezért az Mt. 100. §-ának (3) bekezdésében foglalt korlátozás hiányában az alperes kérelmére a felperes eredeti munkakörébe történő visszahelyezését mellőzte.

Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, a munkaügyi bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, valamint a költségekben való marasztalását kérte. Az Mt. 190. § (2) bekezdésének megsértését panaszolta, mivel a bíróságok nem foglaltak állást egyértelműen abban a kérdésben, hogy a felperest a felmondás időpontjában a vezetőállásúakra vonatkozó eltérő jogi szabályozás alkalmazása szempontjából vezetőállásúnak minősítették-e vagy sem. Az elsőfokú bíróság ugyanis a felperest a szabadság igénybevétele szempontjából - névleges - vezetőállúnak tekintette, a másodfokú bíróság viszont az Mt. 90. §-ában szereplő felmondási tilalomra hivatkozott, holott a vezetőállású munkavállalókra e tilalom nem vonatkozik. A tényállás megállapítását jogszabálysértőnek tartotta nyilvánvalóan okszerűtlen, logikai ellentmondást tartalmazó következtetésre hivatkozva, és sérelmezte, hogy a bíróság nem adta indokát, miért nem fogadta el a későbbi ügyvezető egyetlen megállapítását sem, illetve az alperes érvelését. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet mechanikusan megismételve megerősítette a felmondás jogellenességét a világosság hiánya, a valóság bizonyítatlansága és okszerűtlensége miatt. A felmondás nem kötelező indokolásának bizonyítottságával és okszerűségével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a vezetőállásúak munkaviszonyában döntő jelentősége van a bizalomnak, és önmagában a bizalomvesztés elégséges és valóságos indoka lehet a munkaviszony megszüntetésének. Több felmondási indok megjelölése esetén akkor is jogszerű az intézkedés, ha nem mindegyik bizonyult valónak. A perbeli esetben felperesnek a munkahelyi vezetőjével, közvetlen munkatársaival szemben tanúsított összeférhetetlen és a munkahelyi légkört rontó magatartása való és okszerű felmentési indoknak bizonyult, amely önmagában megalapozza a felmentés jogszerűségét (BH 2005/120. számú jogeset).