A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20888/2013/5. számú határozata kártérítés (NEM VAGYONI kártérítés) tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 3. §, 164. §, 206. §, 228. §, 252. §, 254. §, 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (Bv. Szabályzat) 137. §] Bírók: Bleier Judit, Egriné dr. Salamon Emma, Hőbl Katalin

Fővárosi Ítélőtábla

9.Pf.20.888/2013/5.

A Fővárosi Ítélőtábla a Gulyás Balázs Ügyvédi Iroda (felperesi jogi képviselő címe ügyintéző: dr. Gulyás Balázs ügyvéd) által képviselt felperes neve (felperes címe.) felperesnek - a Tóth Ügyvédi Iroda (alperesi jogi képviselő címe, ügyintéző: dr. Halász Attila ügyvéd) által képviselt Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet (alperes címe) alperes ellen nem vagyoni kár megfizetése iránt indult perében a Székesfehérvári Törvényszék 2013. január 24. napján meghozott 32.P.22.353/2011/23. számú ítélete ellen a felperes 24. sorszámon előterjesztett és 26. sorszámon indokolt fellebbezése folytán meghozta a következő

í t é l e t e t:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 napon belül 50.000 (ötvenezer) forint + áfa másodfokú perköltséget.

A le nem rótt fellebbezési illetéket az állam viseli.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A felperes kereseti kérelmében mindösszesen 8.000.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

Arra hivatkozott, hogy egészségi állapota az alperes intézetében töltött időszak alatt jelentősen romlott. Állítása szerint nem volt biztosítva a jogszabályban előírt 3 m2-es férőhely és a dohányfüstmentes elhelyezés. Az alperes egészségi állapotának nem megfelelő munkavégzésre kötelezte, és az előírt diétás étkeztetést sem kapta meg.

Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Előadta, hogy nem tanúsított olyan jogellenes magatartást, amellyel okozati összefüggésben a felperest a kártérítési követelés alapjául szolgáló hátrány érte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy az alperesnek 15 nap alatt fizessen meg 381.000 forint perköltséget. A 480.000 forint összegű kereseti illetékről úgy rendelkezett, hogy azt az állam viseli.

Ítéletének indokolásában idézte a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 164. § (1) bekezdését azzal, hogy a felperesnek kellett bizonyítania az egészségkárosodását és azt is, hogy mindez okszerű következménye az általa megjelölt, jogellenesnek minősített alperesi eljárásoknak. Az nem volt vitatható, hogy a felperes egészségi állapota a fogvatartás időszaka alatt negatív irányba változott, és az is megállapítható, hogy mozgásszervi megbetegedése ebben az időszakban alakult ki, de mindezek önmagukban nem alapozzák meg az alperes kártérítési felelősségét. Az alperes elvárt magatartását elsősorban a büntetés-végrehajtásra vonatkozó jogszabályok rendelkezései, illetőleg az ezeket pontosító belső utasítások, szabályok határozzák meg. Idézte a 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) 137. § (1)-(2) bekezdéseit, és a tanúvallomások összességének értékelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az elhelyezéssel kapcsolatosan a felperes nem tudta bizonyítani az állítását. Megjegyezte, hogy a R. 137. §-a nem feltétlen kötelezettségként írja elő a 3 m2 mozgástér biztosítását, a jogszabály a "lehetőleg" kifejezést használja. A börtönkapacitás olyan objektív körülmény, melyet az alperes megváltoztatni nem tud, ezért nem terheli felelősség. Nem teheti meg, hogy a befogadást helyszűkére hivatkozással ne hajtsa végre, az állami költségvetésben biztosított feltételek mellett az elítélteket köteles befogadni. A felperes ugyanakkor fogvatartásának nagy részében zárkán kívül tartózkodott, a szabad mozgástér átmeneti beszűkülése nem okozhatott részére jelentős sérelmet.

A dohányfüst-mentes elhelyezés kérdésében idézte a R. 39. § (1) bekezdésének f) pontját, (2)-(4)bekezdéseit és a 19/B. §-át, valamint a 17/1999. (XI. 18.) IM rendelet 2-8. §-ait. Megállapította, hogy az alperestől csak abban az esetben várható el a dohányzási szabályok betartatása, ha a szabályok megszegőinek kilétéről tudomása van, mert ennek hiányában a fegyelmi eljárást nem lehetett megindítani. Az nem alapozza meg az alperes kártérítési felelősségét, hogy a felperes - tartva a dohányzók bosszújától - nem mert szólni, illetve nem merte megnevezni a dohányzókat. A tanúvallomások cáfolták, hogy a kazánházban a dohányzásra kijelölt hely maga a munkavégzés helye volt. Utalt a körletfelügyelő tanúvallomására, amely szerint a dohányzó zárkák ajtaját csukva kell tartani, így a füst nem kerülhet ki a folyosóra. Az ajtó becsukására vonatkozó szabályok megszegéséért pedig az alperes szintén nem tehető felelőssé.

Az egészségi állapotnak nem megfelelő munkavégzésre történő kötelezés tekintetében idézte a R. 20. §-át, a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv.tvr.) 45. § (2) bekezdését, a 44. § (3) bekezdését, valamint azt, hogy a 33. § (1) bekezdés 2012. január 1-től kezdődően ír elő az elítéltek részére munkavégzési kötelezettséget. A felperes nem tudta bizonyítani, hogy ha nem fogadta volna el a munkáltatási bizottság által számára kijelölt munkát, retorzióra kellett volna számítania. Maga is elismerte a választás lehetőségét. A faüzemmel és kazánházzal kapcsolatos tényállításait bizonyítani nem tudta, a kihallgatott tanúk vallomásai pedig állításának ellentmondtak. Azt sem tudta bizonyítani, hogy füvet nyírt, ezzel szemben az alperes alkalmazottjának tanúvallomása szerint a kihordott víz szétosztása volt a feladata. Ez a munka nem nehezebb, mint amelyet a büntetés félbeszakításai során saját, illetve családja részére történő segítségnyújtás keretében végzett, míg a 2005. augusztus 23-i kérelmében maga állította, hogy egészségi állapota lehetővé teszi a nehéz fizikai munkavégzést. Azt is maga állította, hogy 2009. június 24-én egészségügyi panaszai miatt lett leváltva a munkából, tehát volt lehetősége arra, hogy mentesüljön a munkavégzés alól. Ennek ellenére öt nappal később maga jelentkezett a munkára. A felperes tehát nem bizonyította, hogy az alperes kényszerítette az egészségkárosító munkavégzésre.

A megfelelő élelmezés kérdéskörében idézte a Bv.tvr. 36. § (1) bekezdését és a R. 7. § (2) bekezdését. A becsatolt étlapok alapján megállapította, hogy az alternatív diétát az alperes biztosította a fogvatartottak részére. Bár szerepel az étrendben olajos magvakat tartalmazó étel is, de ezek nem voltak jellemzően része a kímélő étrendnek. Előfordult margarin is, azonban ezek a termékek jogszerűen kereskedelmi forgalomban kaphatóak, felszolgálásuk nem tekinthető jogellenesnek. A tanúvallomások nem támasztották alá a felperesnek azt a hivatkozását sem, hogy a munkavégzés helyén nem volt lehetőség alternatív étrendre. Az intézet élelmezésvezetője ugyanakkor napi rendszerességgel jelezte a munkahely felé a létszámot, és azt, hogy ki és milyen jellegű étkezésben részesül. Így nem lehetett tényként megállapítani, hogy nem volt biztosítva a megfelelő étkeztetés.