BH 1997.9.453 A csődegyezség nem minősül ún. bírói egyezségnek. A bírói gyakorlat ezt nem peres eljárásban kötött polgári jogi egyezségnek minősíti [1991. évi IL. tv. 18. §, Pp. 148. §, Ptk. 240. §].

Az elsőfokú bíróság a 6. sorszámú ítéletével a felperes leszállított, perköltség megfizetése iránti keresetének részben helyt adva, arra kötelezte az alperest, hogy a felperes teljes személyes illetékmentessége folytán előzetesen le nem rótt 300 000 Ft eljárási illetéket fizesse meg - külön felhívásra - az államnak. Egyben megállapította, hogy az alperes által előzetesen le nem rótt 750 000 Ft fellebbezési illeték az államot terheli, a felmerült egyéb költségeiket pedig a felek maguk viselik.

Az ítélet indokolásában tényként állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy - a felek részéről a megismételt eljárásban csatolt bizonyítékok szerint - az alperes az elsőfokú bíróság előtt folyamatban volt csődeljárás keretében, de bíróságon kívül kötött polgári jogi egyezségben foglalt fizetési kötelezettségének a megjelölt határidőkön belül eleget tett, mert az egyezséggel módosított tartozásának első részletét már 1993. december 21-én átutalta a felperesnek, a további 3 408 585 Ft-ot pedig az egyezségben meghatározott 1994 I. negyedévén belül, 1994. március 24-én megfizette.

Az elsőfokú bíróság a per adatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felek pervesztessége, illetve pernyertessége fele-fele arányúnak tekinthető. A korábbi elsőfokú eljárásra ugyanis az alperes adott okot azzal, hogy a felek közötti szállítási szerződésen alapuló kötelezettségét csak részben teljesítette, csupán az áfa összegét fizette meg, az áruértéket azonban nem. A felperes pedig a másodfokú eljárásra szolgáltatott okot, mivel a csődeljárás során megkötött egyezség konzekvenciáit nem vonta le a korábbi elsőfokú eljárásban. Megállapította a bíróság, hogy a pernyertesség, illetőleg a pervesztesség aránya azonos abban a tekintetben is, hogy az eredeti felperesi követelésnek a felét kellett megfizetnie az alperesnek.

Mindezek folytán a bíróság a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján az alperest 300 000 Ft elsőfokú eljárási illeték megfizetésére kötelezte. Kimondta, hogy mivel a felperes a módosított 1990. évi XCIII. törvény 5. §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében teljes személyes illetékmentességben részesül, mentes az államnak járó illeték megfizetése alól. Ugyancsak a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett arról, hogy a felek az egyéb költségeiket maguk tartoznak viselni.

Az első fokon eljárt bíróság ítélete ellen az alperes élt - 7. sorszám alatt - fellebbezéssel. Abban az elsőfokú ítélet őt 300 000 Ft illeték megfizetésére kötelező rendelkezésének a megváltoztatását és a marasztalását mellőző döntés hozatalát kérte. Fellebbezése indokolásában sérelmezte az elsőfokú bíróság azon megállapítását, amely szerint a felek pernyertessége és pervesztessége fele-fele arányúnak minősül. Álláspontja az, hogy már az elsőfokú eljárásra sem adott okot, mert a csődeljárás keretében elismerte a felperes követelését, és a felek között egyezség jött létre. A felperesnek tehát már a korábbi eljárásban sem volt peresíthető követelése, mivel ő a csődegyezségben foglaltakat határidőben teljesítette. Emiatt a felperesnek már a korábbi elsőfokú eljárásban el kellett volna állnia a követelésétől. Az alperes szerint a felperes pervesztessége kétségtelen. A felperes - az alperes fellebbezésének kézhezvétele után - csatlakozó fellebbezést terjesztett elő a megismételt eljárásban hozott ítélet rendelkező része és indokolása ellen, kérve annak megváltoztatását, s a perköltség viselésére kizárólag az alperest kötelező határozat hozatalát. Véleménye szerint tévedett az elsőfokú bíróság, s ennek következtében anyagi és eljárásjogi jogszabályokat sértettek az eljárt bíróságok akkor, amikor a jelen per eldöntésénél figyelmen kívül hagyták a csődeljárásra vonatkozó speciális törvényi rendelkezéseket, továbbá felcserélték az egymással a különös és az általános viszonyban lévő csődtörvény és Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit. Jogszabálysértőnek találta a felperes azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság korábbi, a törvényi előírásoknak megfelelő döntését hatályon kívül helyezte, és téves utasítást adott a megismételt eljárás lefolytatására. Sérelmezte a felperes azt, hogy a bírói gyakorlat - a jogirodalomban is fellelhető téves nézeteket elfogadva - nem vitatkozik azzal a hibás felfogással, amely nem különíti el egymástól élesen a csődegyezséget és a Ptk. 240. §-ának (3) bekezdésében írt egyezséget. A csődeljárás során kötött egyezség mindig felfüggesztő feltételekkel kötött egyezség, az akkor jön létre, ha megfelel a csődtörvény előírásainak, s senki nem él a 8 napon belüli fellebbezés jogával, továbbá a jogerős végzés megjelenik a Cégközlönyben, valamint az adós teljesít. A csődegyezség hatálya tehát csak és kizárólag akkor áll be, ha az adós a csődegyezséget valamennyi hitelező vonatkozásában maradéktalanul teljesítette.

Az alperes a felperes csatlakozó fellebbezésének az elutasítását kérte.

A Legfelsőbb Bíróság sem a fellebbezést, sem a csatlakozó fellebbezést nem találta alaposnak.