A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20292/2020/4. számú határozata kártérítés tárgyában. [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 339. §] Bírók: Csóka István, Lente Sándor, Világhyné dr. Böcskei Terézia

Fővárosi Ítélőtábla

6.Pf.20.292/2020/4.

A Fővárosi Ítélőtábla a Bihary, Balassa Ügyvédi Iroda; ügyintéző: dr. Bihary Tibor Aurél ügyvéd által képviselt II. rendű, valamint a III - V. rendű felpereseknek a Szabó Dudás Hargita Ügyvédi Iroda; ügyintéző: dr. Dudás Gábor János ügyvéd által képviselt alperes ellen kártérítés iránt indított perében a Fővárosi Törvényszék 2019. január 15. napján meghozott 62.P.20.896/2018/11. számú ítélete ellen a felperesek részéről 12. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő

í t é l e t e t:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyja helyben, hogy az elsőfokú perköltség és kereseti illeték fizetési kötelezettség az I. rendű felperes helyett a IV-V. rendű felpereseket terheli, egymás között egyenlő arányban.

Kötelezi a II-III. rendű felpereseket, hogy személyenként 101.600 (százegyezer-hatszáz) forint, a IV-V. rendű felpereseket, hogy személyenként 50.800 (ötvenezer-nyolcszáz) forint másodfokú perköltséget fizessenek meg 15 napon belül az alperesnek.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

[1] Az I-III. rendű felperesek keresetük szerint a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján 10.000.000 forint - ebből az I. rendű felperes 3.400.000 forint, a II.-III. rendű felperesek fejenként 3.300.000 forint - kártérítés és ennek 2013. július 1-től a kifizetésig számított törvényes kamata megfizetésére kérték kötelezni az alperest.

[2] Kárigényük ténybeli alapjaként előadták, hogy ... I. rendű felperes a II-III. rendű felperesekben, míg a II-III. rendű felperesek kereszttulajdonlás folytán egymásban rendelkeztek üzletrésszel. A II. rendű felperes 92 alkalmazottal, 50 kisteherautóval, raktárhálózattal országos szinten dohánynagykereskedelmi, a III. rendű felperes 45 boltban 59 saját alkalmazottal dohánykiskereskedelmi tevékenységet folytatott. A 2012. évi CXXXIV. törvény (a továbbiakban: Fdtv.) hatályba lépéséig a II-III. rendű felperesek a magyar dohánypiac elismert, egyben legnagyobb szereplői voltak, nyereségesen működtek és biztonságos megélhetést biztosítottak tulajdonosaiknak. Az Fdtv. 2013. július 1-től a dohánykiskereskedelmi tevékenységet állami monopóliummá tette, és csak magánszemélyek számára, pályázati úton elnyert koncesszió birtokában engedte a tevékenység gyakorlását. A korábbi tevékenységük új jogi környezetben való tovább folytatása érdekében a III. rendű felperes üzletfelei, illetve dolgozói a saját nevükben nyújtottak be pályázatokat, azonban a megpályázott 180-ból mindössze 4 koncessziót sikerült elnyerni. Ennek következtében a III. rendű felperes 45 kiskereskedelmi üzletéből egy sem maradhatott meg, és a dohány-kiskereskedők számának drasztikus csökkenése miatt a II. rendű felperes nagykereskedelmi tevékenysége is ellehetetlenült. A II-III. rendű felperesek ezért 2013. július 31-én a végelszámolásukról döntöttek.

[3] A felperesek állították, hogy az Fdtv. megalkotásával az alperes megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét és az Alaptörvényt is azzal, hogy megfosztotta a társaságokat a gazdasági tevékenységük folytatásához szükséges engedélyektől, ellehetetlenítette a korábbi tevékenységük folytatását. Üzletrészeik elértéktelenítésével közvetlen vagyoni értékcsökkenést okozott a cégek tulajdonosainak, ugyanakkor nem biztosított semmilyen ésszerű, arányos és azonnali kártalanítást.

[4] Az alperes a jogalapot, összegszerűséget egyaránt vitatva a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a jogalkotással a felek között közjogi jogviszony létesült, amelyre nem alkalmazhatók a polgári jog kárfelelősségi szabályai. A 3194/2014. (VII. 15.) AB határozatában az Alkotmánybíróság az Fdtv. Alaptörvénnyel való összhangját megállapította. A jogellenességét megalapozó többlettényállási elem - így különösen az Alkotmánybíróság határozatának - hiánya pedig a felelősségét kizárja. Az Fdtv. nem sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, de ha sértené, az sem alapozná meg a kárfelelősségét. A bíróság ugyanis nem veheti át az Alkotmánybíróság szerepét, és saját hatáskörében eljárva nem mellőzheti a jogszabály alkalmazását.

[5] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és az alperes javára az I. rendű felperest 215.900 forint, a II-III. rendű felpereseket fejenként 209.550 forint perköltség, az állam javára az I. rendű felperest 204.000 forint, a II-III. rendű felpereseket fejenként 198.000 forint feljegyzett eljárási illeték megfizetésére kötelezte.

[6] Ítéletének indokolásában a Kúria Pfv.III.20.892/2015/4., Pfv.III.20.656/2017/13. és Pfv.IV.21.912/2017/7. számú ítéleteire utalással az elsőfokú bíróság kifejtette: a jogalkotásra nem alkalmazhatóak a polgári jogi kárfelelősség szabályai, és önmagában a jogszabály hatálybalépésével bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszonyt. Ezért egyetértett az alperessel abban, hogy a jogalkotással kapcsolatos kártérítési felelősség az államot a belső jogrendszer alapján nem terheli. Álláspontja szerint közhatalmi cselekmény magánjogi szempontú vizsgálatára kizárólag azt követően volna lehetőség, ha az Alkotmánybíróság a jogszabályt megsemmisítené, megállapítva annak jogsértő voltát. A 3194/2014. (VII. 15.) AB határozat szerint azonban a peresített jogalkotás nem volt alaptörvény-ellenes. Hivatkozott arra, hogy az 1/2014. számú polgári elvi döntés szerint is csak a jogalkotó által egyedi ügyben, nem normatív tartalommal, diszfunkcionális jogalkotás megállapítására alapot adó és az Alkotmánybíróság által megsemmisített jogszabály miatt van kártérítés érvényesítésére lehetőség. A jogalkotással összefüggő kártalanítás elmaradása miatti igények elbírálása pedig nem tartozik a polgári bíróság hatáskörébe.

[7] A bíróság kifejtette: a jogalkotási törvény esetleges megsértése sem alapozná meg az alperes felelősségét, és a felperesek keresete a Ptk. 349. §-a alapján sem alapos. A PK. 42. számú állásfoglalás szerint ugyanis államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak az államigazgatási feladatot ellátó szerv alkalmazottja, illetőleg tagja államigazgatási jellegű, tehát közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-intézkedő tevékenységgel, illetve ennek elmulasztásával okozott kár tekintendő, a jogalkotás viszont nem ilyen.

[8] Megállapította, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló ún. Római Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. Cikkének megsértésére alapított igényüket a felperesek az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt érvényesíthették, és a per alatt 2018. október 30-án meghozott ítéletében az EJEB el is bírálta kérelmüket. Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezheti az Egyezményt sértő jogszabályokat, ennek hiányában azonban a polgári bíróság sem az EJEB, sem az AB szerepét nem veheti át, és saját hatáskörében nem mellőzheti a jogszabály alkalmazását. A 3194/2014. (VII. 15.) AB határozatban kifejtettek szerint a jogalkotással nem sérült a felperesek tulajdonhoz és vállalkozáshoz való joga, az Fdtv. nem vonta el a beruházásaik, illetve eszközeik felett fennálló tulajdonjogukat. A jogalkotást követően is volt lehetőségük ilyen jellegű vállalkozási tevékenység folytatására eredményes pályázat esetén. A jogalkotó megváltoztathat jogszabályokat, akár a még hatályba sem lépett jogszabályok helyett is eltérő szabályozást fogadhat el, melyek miatt felelősségre nem vonható. Az alperesnek nem feladata az állandó piac garantálása.