Gilles Rouzet és munkacsoportja: Az új információs technológiák és a hiteles okirat (KK, 2002/12., 8-17. o.)[1]

Bevezetés

Az Internet, amelyet nem kell bemutatnunk, lehetővé teszi az azonnali üzenetváltást (szövegek, képek és hanganyagok cseréjét) a számítógép-használók között, függetlenül attól, hogy mekkora távolság választja el őket egymástól. Ez az új technológia néhány év alatt általánosan használt kommunikációs eszközzé nőtte ki magát, és jó úton van afelé, hogy megkerülhetetlenné váljon. Az első funkciókat - az elektronikus levelezést és az adatbázisokhoz való hozzáférést - újabb, még fejlettebb olyan funkciók követik, mint például a videotelefon, a videokonferencia, az interaktív televízió stb., amelyek rákényszerítik a közjegyzőséget, hogy végiggondolja azok szakmai alkalmazását.

A CAUE albizottsága, amelynek feladata e kérdés végiggondolása és "Az új információs technológiák és a hiteles okirat" című jelentés elkészítése, nem kíván elmélyedni a rendszer technikai vonatkozásaiban1, hanem arra a kérdésre keres választ, hogy ezek a technológiai eszközök összeférhetők-e a hitelességgel. E válasz alapján a "latin" közjegyzőség2 dolga lesz eldönteni, hogy e technológiát egyszerű kommunikációs eszközként kívánja-e alkalmazni, vagy tervezi-e, hogy felhasználja azt a hiteles okiratok befogadására is, nemcsak elkészítésükre.

Az albizottság az európai közjegyzőségek Bécsben 2000 júniusában tartott első kongresszusa elnökének gondolataiból kíván ihletet meríteni ahhoz, hogy milyen irányban gondolkozzék: Az elektronikus okirat bevezetésével - állapította meg az elnök megnyitó beszédében - túllépünk a "Gutenberg-galaxison", vagyis az írásos "okiraton". Az elektronikus okirat folytatja diadalmenetét. A közjegyzőkre hárul, hogy kísérjék, és elébe menjenek ennek az új hitelességi formának.3

Első rész

A MEGKÖZELÍTÉS

I. A probléma felvetése

Az albizottság elemzésének készítése során a Henri Capitant Társaság elismert nemzetközi hatású, "Az alakiság" című anyagához kíván folyamodni. Az e tudós társaság által végzett vizsgálatnak az az előnye, hogy egyetemi környezetben4 készült 1999. december 10-én, azon a nyelven, amelyet a CAUE választott saját kutatásaihoz, és mindenki számára hozzáférhető, miután 2000 augusztusában a Répertoire du notariat (français) különszámában megjelent.

A Pierre Catala professzor "Az alakiság és az új technológiák" című hozzászólásának kivonata, amely nem tekinthető egy többségi elmélet5 visszatükröződésének, alkalmasnak látszik arra, hogy a kutatás útjait megnyitó elemző gondolkodás alapjául szolgáljon, és mint ilyen megérdemli, hogy szó szerint idézzük:

"A probléma lényege - írja a párizsi egyetemi előadó6 - a hiteles okiratnak magában a megszerkesztésében rejlik. Ennek a jogi eszköznek minden ereje a felek és a közhivatalnok egyidejű jelenlétéből ered, amire azért van szükség, hogy egymással összhangban eleget tegyenek a vonatkozó előírások által megkövetelt alaki követelményeknek. A hitelesség nem valósulhat meg anélkül, hogy az ügyfél megjelenne az okirat befogadására jogosult kivételezett tanú előtt. Ez az a lényegesnek tartott központi elem, amely körül meg kell találni a jelenlegi alakiság jövőbeni technológiákhoz alakításának lehetőségeit.

Nyilván többé-kevésbé könnyű lesz megoldásokat találni attól függően, hogy az okiratot egyetlen közjegyzői irodában kell-e létrehozni, vagy a távolból kívánják-e elkészíteni.

Az okirat számítógépes billentyűzeten történő elkészítése mára már megszokottá vált, az informatikai ,bibliák' és a szövegszerkesztő használatának köszönhetően. A felek és a közhivatalnok ugyanolyan jól el tudja olvasni az okiratot képernyőn, mint papíron. Ha az átolvasás során hibákat, vagy kihagyásokat találnak a szövegben, a billentyűzet segítségével azonnal kijavíthatják, amíg csak tökéletesen szerkesztett szöveget nem kapnak, és ezzel egyúttal megoldódik az áthúzások és beszúrások problémája is.

Ráadásul ezek az elektronikus eljárások megszakíthatók a szöveg papírra nyomtatásával, a szerkesztés közben, és annak befejezése után. A végleges forma papíron történő megjelenítése lehetővé teszi a hagyományos módon történő aláírást és a közjegyző pecsétjének elhelyezését. Ily módon igen könnyű egyidejűleg elkészíteni a papíralapú eredetit és annak számozott példányait. A két módszer ilyenfajta kombinációja esetén nincs szükség a jelenlegi előírások megváltoztatására.

Ám felmerülhet az igény a ,teljesen elektronikus' megoldás iránt, amikor az okirat billentyűzeten és képernyőn készül, anélkül, hogy papírra vinnék. Ekkor merül fel az elektronikus aláírás problémája [... amely ...] nem egyformán vetődik fel a közjegyző és az ügyfelek számára.

A közjegyző esetében[...] úgy tűnik, hogy a kriptográfia alkalmazása elfogadható megoldást kínálhat mind az aláírásra, mind a pecsétre, amelyet a hatályos szabályok megkövetelnek. A mi szemünkben ez két olyan alaki követelmény, amely biztosítja a közhivatalnok hitelét az állammal, a felekkel és harmadik személyekkel szemben, az alakiság tekintetében pedig ez a hitelesség lelke.

Ami a szerződő felek, valamint adott esetben a tanúk aláírását illeti, többféle megoldás képzelhető el. A legegyszerűbb lenne aláírásukat világosan leírni a billentyűzettel (amely a jövőben talán hangos lesz), úgy, hogy a közjegyző tanúsítja [...], hogy az aláírók teljes mértékben megismerték az okiratot, és egyetértésüket ily módon kifejezésre juttatták, és formába öntötték. Nem egyértelmű, hogy a dolgokat tovább kellene bonyolítani a felek és a tanúk aláírásának sifrírozásával. Végeredményben a technikai haladás alapján feltételezhetjük, hogy előbb vagy utóbb megszületnek a hagyományos aláírással egyenértékű, hatékony azonosítási eljárások.

Valójában a hiteles okirat logikája másodlagos jelentőséget tulajdonít a felek aláírásának. Amikor harmadik személyként közreműködő, feddhetetlen hivatásos hitelesítőről van szó, akkor el kell ismerni, hogy az okiratkészítéskor a közhatalom megbízottjaként jelenlevő és a közhatalom megbízásából a megállapodás tartalmát, helyét és idejét és a felek személyazonosságát megállapító, és tényleges egyetértésüket tanúsító igazságügyi közhivatalnok, az a személy, akit mindig is kivételezett tanúnak neveznek, nem más, mint maga a harmadik személyként közreműködő hitelesítő. Ezen a néven nem ismerték, mert ilyen kifejezés nem létezett; azonban sokkal régebbtől fogva, mint azt megalkották volna, a harmadik személyként közreműködő hitelesítő létezett, mégpedig az igazságügyi közhivatalnokok személyében.

Egészen odáig elmehetünk, hogy kijelentjük: a felek aláírása a hiteles okiratnak csupán másodlagos eleme, mivel kettős szerepét - azt, hogy tanúsítja az aláíró személyazonosságát és egyetértését az okiratban foglaltakkal - azáltal tölti be, hogy a közjegyző tanúsítja azt. A dolgok ilyetén állása mellett lehetségesnek látszik, hogy minden különösebb megrázkódtatás nélkül elfogadható legyen egy teljes egészében közjegyzői irodában készült hiteles okirat elektronikus változata.

Ugyanakkor sokak számára az is világos, hogy napjainkban az elektronika a távolból végzett tevékenység szinonimája, olyannyira, hogy egyik leginnovatívabb alkalmazása a távolból kötött szerződések gyakorlatában jelenik meg. Ami immár teljesen hétköznapivá válik az egyszerű magánokiratok területén, nagy csábítást jelent a hiteles okiratok számára is. E ponton nagy a tét, mert az egyik oldalon a távügyintézés nyújtotta kényelem, a másikon a hitelesség nyújtotta biztonság kerül a mérleg serpenyőjébe. Ha elfogadjuk, hogy a közjegyzői okirat egyediségét az igazságügyi közhivatalnoknak a megállapodás helyén és időpontjában való jelenlététől nyeri, akkor rendkívüli elővigyázatossággal kell előre haladnunk, nehogy pont attól fosszuk meg az okiratot, aminek különleges jogerejét köszönheti.

Jelenleg a felek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak személyesen megjelenni, meghatalmazást készíttetnek, amelyet az azt elkészítő közjegyző megküld az okiratot befogadó kollégájának. A meghatalmazás olyan hiteles irat, amelyből az előbbi bekezdésekben javasolt módon elektronikus változat készíthető. Az előkészületi példányok elküldése, különösen az okirat tervezet továbbítása, valamint magának a meghatalmazásnak az eljuttatása természetesen történhet táv-adatátvitel útján. Mindenesetre ezt a műveletet a lehető legnagyobb biztonság mellett kell elvégezni, hogy semmi kétség ne férhessen a hiteles irat megbízhatóságához. Vagyis egy harmadik személyként közreműködő magas színvonalú hitelesítőt kell beiktatni az elektronikus dokumentum útvonalába.

Összefoglalva, mindaddig, amíg az irat nem hagyja el az azt elkészítő közjegyző irodáját, addig magán az igazságügyi közhivatalnokon kívül nincs szükség más hitelesítőre. Más a helyzet, ha az irat mozog: ekkor szükségessé válik egy harmadik személy beiktatása; ez a mozgás ára. Csak érintőlegesen jegyzem meg, hogy a közjegyzőségnek képesnek kell lennie arra, hogy megszervezze saját azonosító rendszerét, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja az illetékes hatóságok által állítandó legszigorúbb normákat.

Nem fér kétség ahhoz, hogy merész ötletek fognak felvetődni, és mindegyiket ki is fogják próbálni. Minden különösebb kockázat nélkül elképzelhetjük az egymást keresztező meghatalmazások rendszerét, amely lehetővé teszi teljesen azonos iratok távolsági elkészítését két vagy három eredeti példányban, feltüntetve rajtuk, hogy más-más közjegyző fogadja be azokat. Ezen túl már a tudományos fantasztikum aknamezejére lépünk: például hiteles távszerződések szimultán készítése valós időben, videokonferenciával, e-maillel, vagy az írást, képet, hangot közvetítő más technológiákkal kombinálva. Még egy lépés, és elérkezünk a nemzetközi szerződésekhez, ahol olyan újabb akadályokba ütközünk, mint például a szerződés nyelve, a jogfennhatóság és a bírói illetékesség."

Az albizottság ennek a gondolatmenetnek - amelyet egyébként nem tesz magáévá - a vázát javasolja felhasználni, azért hogy - mint P. Catala professzor írja konklúziójában - "ne divatjamúlt öltözékben álljunk ki a konkurencia elé".

II. Összehasonlító vizsgálat

A belső vizsgálat, amelyet a CAUE albizottsága 1999 végén és 2000 elején tagjai között végzett a féléves máltai értekezletre való felkészülésként, majd azt követően tovább folytatott, azt mutatja, hogy a résztvevő államok közjegyzőségeinek többsége tisztában van az új kommunikációs és információs technológiákkal kapcsolatos tét nagyságával, és konkrétan foglalkozni kíván a kérdéssel.

Az 1999 végén Prágában elkészült kérdőív, amelyre egy tucat képviselet válaszolt, az alábbiak iránt tudakozódik:

A törvényhozás terén:

1. Elismert-e a konszenzus?

- 11 ország: igen, elvben.

- Skócia: igen, de a nem szerződéses alapú kötelezettségek is elismertek.

2. Megkövetelik-e az írásos bizonyítékot?

- 10 ország: igen, a legfontosabb jogügyletekre nézve.

- Skócia: az írásos bizonyítékot nem követelik meg, csak különleges szerződések (fogyasztási hitelszerződések), vagy ingatlantulajdonhoz kapcsolódó jog átruházásával, módosításával, vagy megszűnésével járó jogügyletek esetében.

- Spanyolország: írást csak kivételes esetben követelnek.

3. Elfogadják-e a bizonyítást tanúval?

- 8 ország: igen, bizonyos feltételekkel.

- Anglia: igen, ha van kezdeti írásos bizonyíték, és az irat nem lényegi.

- Ausztria válasza szerint a tanú által történő bizonyítás lehetséges.

- Belgium emlékeztet a bizonyítás szabadságára a kereskedelmi ügyekben.

- Spanyolország: igen, általános szabályként.

4. Létezik-e a bizonyítékok valamilyen hierarchiája?

- 10 ország igennel válaszolt.

- Németország: nincs ilyen.

- Anglia: a bíróság előtti szóbeli vallomás alapvető fontosságú, de erős hajlandóság mutatkozik az írásbeliség kedvezőbb megítélésére.

5. A tanú általi bizonyítás a kisösszegű követelésekre korlátozódik-e?

- Az országok többsége nemmel válaszolt.

- Belgium: 371 euróra korlátozódik.

- Görögország: 1511 euróra korlátozódik.

- Franciaország: 762 euróra korlátozódik.

- Luxemburg: 2478,94 euróra korlátozódik.

6. Sajátkezű aláírás (kézjegy) szükséges-e?

- 11 ország: igen, de Angliában csak elvben.

- Hollandia: nem.

7. A mechanikus (mechanikusan reprodukált) aláírás megengedett-e?

- 6 ország nemmel válaszolt, kivéve a bankokban.

- Anglia, Spanyolország, Franciaország és Görögország igenlően válaszolt, különösen a biztosítók és a bankok esetében.

- Luxemburg: igen, mint az előzőeknél, továbbá a társadalombiztosítás esetében.

- Hollandia: igen.

8. A csak digitális aláírás megengedett-e?

- 9 ország: igen, a bankkártyával történő pénzfelvételnél.

- Spanyolország: igen, mint az előzőeknél, valamint az adófizetésnél.

- Hollandia és Svájc: igen, jelentős megszorítás nélkül.

9. A számítógépes aláírás megengedett-e?7

- Németország8 és Anglia: igen, de...

- Ausztria és Franciaország: igen.

- Belgium: nincs szabályozva, de széles körben használatos a pénzintézetek és ügyfeleik között.

- Skócia, Görögország és Luxemburg: nem.

- Spanyolország: igen, kétféle - egy "normál" és egy "fejlett" - elektronikus aláírással.

- Svájc: a számítógépes aláírás nem kizárt, amennyiben a svájci jogban az az elv érvényes, hogy semmilyen alaki feltételt nem írnak elő, hacsak jogszabály vagy szerződés másként nem rendelkezik.

Ha megengedett, hogyan alkalmazzák?

- Anglia és Skócia: a számítógépes aláírás kifejezetten az elektronikus úton kötött szerződés bizonyításának módja lett.

- Ausztria azt jelezte, hogy az osztrák parlament által 1999 augusztusában megszavazott, a számítógépes aláírásra vonatkozó szövetségi törvény alkalmazásának hatálya nem terjed ki azokra a jogügyletekre, amelyekben kötelező a közjegyzői okirat készítése, továbbá a családjogi és örökösödési jogi okiratokra.

- Ausztriában és Hollandiában peres ügyre nem derült fény.

- Franciaország: a 2000. március 13-i törvény végrehajtási utasítását várja.

Ha nem megengedett, akkor

(a) készül-e tervezet a számítógépes aláírás elismerésére?

- Anglia: igen, minisztériumok kezdeményezésére.

- Belgium: A törvénytervezet előterjesztésre került. A Polgári Törvénykönyv szerinti bizonyítási szabályokat hozzá kívánja igazítani a modern információs társadalom, pontosabban az elektronikus adatcsere és adattárolás igényeihez, anélkül, hogy egyúttal alapvetően megreformálná a bizonyítási jog alapvető elveit. A Polgári Törvénykönyv 1322. cikkét az alábbi rendelkezésekkel kívánja kiegészíteni: "Az írás átalakításából keletkező adatok összessége sajátkezű aláírásnak minősül, amely biztonsággal jelzi az aláíró személyazonosságát és az irat tartalmával való egyetértését."

- Görögország: a tervezet 2001-ben kerül a parlament elé.

- Luxemburg: nagyjából ugyanaz a helyzet, mint Franciaországban, de a tervezet nem korlátozódik az elektronikus aláírásra (a biometrikus aláírás is lehetséges); viszont a két írásos bizonyíték egyenértékűsége nincs kimondva.

(b) a tervezet be lett-e terjesztve a törvényhozás elé?

- Belgium: úgy tűnik, hogy a tervezet nem került beterjesztésre.

- Skócia: a tervezetet 1999 novemberében terjesztették be.

- Luxemburg: a tervezetet 1999. március 19-én terjesztették a képviselőház elő, amelynek 2000-ben kell szavaznia róla.

- Hollandia: tervezetet nem terjesztettek elő, de az elektronikus aláírás hitelesítésével már foglalkozó bizonyos számú holland közjegyző előrejelzése szerint várható valamilyen szabály elfogadása.

Második rész

A HELYZET

A CAUE albizottság szerint kétféle hozzáállás lehetséges:

- a több tucat holland közjegyzőé, akik megindították az elektronikus aláírást hitelesítő szolgáltatást, és gyakorlati megoldást ajánlanak ügyfélkörüknek és a hatóságoknak is;

- vagy az európai közjegyzőségek többségéé, akik a törvényi szabályozásra várnak.

Az albizottság a bemutatható különböző helyzeteket két csoportba javasolja besorolni, amelyek közül

- az egyik a nemzeti joggyakorlatok összehangolását szorgalmazó nemzetközi, illetve nemzetek feletti szervezetek felé orientálódik,

- a másik azok felé az államok felé, amelyek osztják aggodalmaikat, és Franciaország példáját tartják szem előtt, amely úgy döntött, hogy törvényi szabályozásába beépíti az anyagtalan hitelességet.

I. Nemzetek feletti ösztönzők

1. Az elektronikus aláírás egységes szabályainak CNUDCI tervezete

Az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (CNUDCI), amelynek elektronikus kereskedelemmel foglalkozó munkacsoportja legutóbb 2000. szeptember 18-29-én Bécsben ülésezett, el kívánja készíteni az elektronikus aláírásra vonatkozó egységes szabályok tervezetét.

Az alkalmazott technológiák tekintetében semleges keretet szeretne kialakítani, akárcsak a francia törvényhozás a Polgári Törvénykönyvbe 1316-4 számon új cikket beiktató 2000. március 13-i törvénnyel. Meg kívánja előzni az elektronikus kereskedelemre vonatkozó jogszabályok közötti eltéréseket azáltal, hogy "olyan norma-együttest kínál, amelyre alapozva el lehet ismerni a digitális aláírások joghatályát, a hitelesítő hatóságok esetleges segítségével, amelyek számára szintén tervez bizonyos számú alapvető szabályt".

A CNUDCI tervezetének 2. cikkében javasolja azt a meghatározást, miszerint az elektronikus aláírás "elektronikus adatokból áll, amelyeket egy elektronikus üzenet tartalmaz, illetve amelyek ehhez az elektronikus üzenethez logikusan kapcsolódnak és alkalmasak arra, hogy az aláírás tulajdonosát azonosítsák az üzeneten belül és tanúsítják, hogy megerősíti az abban foglalt információkat". Ez a meghatározás nehézkesebb, mint az, amelyet a francia Polgári Törvénykönyv 1316-4 sz. új cikke tartalmaz, de ugyancsak hangsúlyozza az aláírás kettős funkcióját az adott üzenet tekintetében: a szerződő fél azonosítását és egyetértésének kinyilvánítását.

A CNUDCI különbséget kíván tenni az "egyszerű" és a "megerősített" elektronikus aláírás között. Ez utóbbi olyan aláírást jelentene, amelyről a megfelelő biztonsági eljárás alkalmazásával kimutatható, "hogy az a tulajdonos sajátja az általa kívánt célokból történő felhasználásra, hogy azt az aláírás tulajdonosa maga hozta létre és csatolta az üzenet adatállományához egy kizárólag általa ellenőrzött eszköz használatával, hogy annak létrehozása és az adott üzenethez csatolása oly módon történt, amely megbízhatóan garantálja az üzenet sértetlenségét".

A CNUDCI Bécsben, a 2000. szeptember 18-29-i ülés alkalmával a megvalósítás nehézségei miatt elállt ettől a megkülönböztetéstől. E ponton átvette a francia pozitív jogot, amely a megkülönböztetést nem építette be a Polgári Törvénykönyv 1316-1 és 1316-3 cikkébe, és az egységes típusú aláírás mellett döntött, amely közel áll az eredeti tervben "megerősített" elnevezést viselő megoldáshoz. Eltávolodik viszont az 1999. december 13-i európai irányelvtől, amely a "fejlett" aláírás fogalmát használja, valamint néhány nemzeti törvényhozástól, így például a spanyoltól, amely az 1999. évi törvényerejű rendelet 2-a cikkében ezt a fogalmat vette át.

A CNUDCI-tervezet elektronikus aláírás hitelességére vonatkozó 11. cikk 1. bekezdésében elismeri a szerződő felek jogát, hogy ne bízzanak meg az elektronikus aláírásban, amennyiben "nem ésszerű ezt tenniük". A javasolt szabályszöveg valószínűleg nem szándékozik felállítani a hiteltelenség vélelmét a CNUDCI által előmozdítani kívánt elektronikus aláírással szemben, csupán a megkövetelt hitelességet arányba akarja állítani az adott ügylet összegével és fontosságával.

A CNUDCI ugyanakkor foglalkozni akar az aláírások kölcsönös nemzetközi elismerésének kérdésével is, amire a francia törvényhozó nyíltan nem tért ki. A tervezet 13. cikke felveti az elektronikus aláírások közötti megkülönböztetés tilalmának elvét. "Annak meghatározásához, hogy egy tanúsítvány [vagy egy elektronikus aláírás] joghatállyal bír-e, nincs jelentősége annak, hogy a tanúsítványt [elektronikus aláírást] hol bocsátották ki - állapítja meg a szöveg -, sem annak, hogy a kibocsátó székhelye mely országban van. Egy tanúsítvány-készítő szolgáltató által kibocsátott tanúsítványt jogilag egyenértékűnek kell elismerni azokkal a tanúsítványokkal, amelyeket a befogadó országban [és annak állami törvényei szerint] működő tanúsítvány-készítő szolgáltató bocsát ki, amennyiben a külföldi tanúsítvány-készítő szolgáltató legalább olyan mértékű hitelességgel rendelkezik, amekkorát [a befogadó állam törvényei] a számára előírnak. Ez az elismerés történhet egy állam vonatkozó döntésének, illetve több állam két- vagy többoldalú vonatkozó megállapodásának nyilvánosságra hozatalával". A Franciaországban alkalmazandó jog tehát a szerződésekre vonatkozó jog, a Polgári Törvénykönyv új 1316-2 cikke a bizonyítékra vonatkozó megállapodás hiányában bírói hatáskörbe utalja a bizonyítással kapcsolatos konfliktusok megoldásának kérdését.

2. Az európai irányelvek

a) Az elektronikus aláírásra vonatkozó irányelv. Az Európai Parlament és a Tanács 1999. december 13-i 1999/93/EK számú, az elektronikus aláírásra vonatkozó irányelve szerint az elektronikus aláírás "elektronikus adat, amelyet más elektronikus adatok tartalmaznak, illetve amely más elektronikus adatokhoz logikusan kapcsolódik, és amely hitelesítési módszerként szolgál".

A "fejlett" elektronikus aláírás, amely megfelel az aláírások között különbséget nem tevő francia jog szerinti meghatározásnak, az alábbi követelményeknek kell, hogy megfeleljen:

- kizárólag az adott szolgáltatóhoz kapcsolódjon;

- tegye lehetővé az aláíró azonosítását;

- előállítása olyan eszközökkel történjék, amelyeket az aláíró képes kizárólagos ellenőrzése alatt tartani;

- kapcsolódjon azokhoz az adatokhoz, amelyekre vonatkozik, oly módon, hogy az adatok minden utólagos változtatása kimutatható legyen.

Az irányelv 5. cikke felállítja a hitelesség vélelmét, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a francia törvényalkotó teszi a Polgári Törvénykönyv 1316-4 cikkében. Következésképpen a tagállamoknak őrködniük kell afelett, hogy joghatályát és az igazságszolgáltatás által bizonyítékként való elfogadását ne utasítsák el pusztán azon oknál fogva, hogy "az aláírás elektronikus formában van meg, illetve azt nem minősített tanúsítványon helyezték el, illetve nem egy akkreditált tanúsítványkészítő szolgáltató által kiadott minősített tanúsítványon helyezték el, illetve nem biztonsági aláírás-készítő berendezésen állították elő".

Az irányelv 3. cikke megtiltja a tagállamoknak, hogy a hitelesítő szolgáltatásokat előzetes engedély megszerzéséhez kössék; ehelyett felhatalmazza őket, hogy önkéntes akkreditációs rendszereket hozzanak létre a hitelesítés színvonalának javítása érdekében. Az irányelv kimondja, hogy az e rendszerekre vonatkozó kritériumoknak objektíveknek, átláthatóknak, arányosaknak és diszkriminációtól menteseknek kell lenniük. Továbbá kötelezi a tagállamokat, hogy gondoskodjanak egy olyan rendszer létrehozásáról, amely lehetővé teszi a területükön működő hitelesítő szolgáltatásokat nyújtók ellenőrzését, annak érdekében, hogy minősített tanúsítványokat adjanak ki a nagyközönség számára.

Az irányelv 7. cikke rögzíti a hitelesítő társaságok által készített különböző aláíráshitelesítések közötti különbségtétel tilalmának elvét. Az egyes tagállamokra bízza, hogy őrködjenek afelett, hogy "egy harmadik országbeli székhelyű tanúsítvány-készítő szolgáltató által a nagyközönség számára minősített tanúsítványként kiadott tanúsítványokat bizonyos feltételek mellett jogilag azonos értékűeknek ismerjék el a Közösségen belüli székhelyi tanúsítvány-készítő szolgáltatók által kiadott tanúsítványokkal".

b) Az elektronikus kereskedelemre vonatkozó irányelv. Az Európai Parlament és a Tanács 2000. június 8-i 2000/31/EK számú, az információs társadalom szolgáltatásainak egyes jogi aspektusaira, különösen a belső piaci elektronikus kereskedelemre vonatkozó irányelvét 2002. március 17-ig át kell ültetni.

Az irányelv célja az 1999. december 13-i, az elektronikus kereskedelemre vonatkozó irányelv kiegészítése és néhány, az információs társadalom szolgáltatásaira vonatkozó nemzeti rendelkezés egymáshoz közelítése

- a belső piac,

- a szolgáltatók,

- a kereskedelmi kommunikáció,

- az elektronikus úton kötött szerződések,

- a közvetítők felelőssége,

- az (úgynevezett) viselkedési kódexek,

- a viták peren kívüli rendezése,

- a jogorvoslatok,

- és a tagállamok közötti együttműködés vonatkozásában.

Az irányelv 1-5. cikke úgy rendelkezik, hogy annak hatálya nem terjed ki a közjegyzők által és a hasonló hivatások keretében folytatott tevékenységekre, amennyiben azok közvetlenül és sajátos módon közhatalom-gyakorlással járnak együtt. Ellenkező esetben kötelezi a tagállamokat, hogy szüntessenek meg minden, az elektronikus úton kötött szerződésekre és azok archiválására vonatkozó megszorítást és tiltást. Mindazonáltal a tagállamokat felhatalmazza az elektronikus szerződések alkalmazására vonatkozó megszorítások fenntartására azokban az esetekben, amelyekben

- ingatlannal kapcsolatos jogok keletkezésére, vagy átruházására kerül sor, a bérlet kivételével;

- a törvény megköveteli a bíróságok, a közhatóságok, vagy közhatalom gyakorlásával járó hivatások (közjegyzők?) közreműködését;

- biztosítékok és garanciák szerepelnek, és olyan személyeket érintenek, akik hivatásbeli vagy üzleti tevékenységük körén kívül eső célok érdekében járnak el;

- családjogi és örökösödési jogi kérdések szerepelnek.

II. Nemzeti kezdeményezések

Úgy véljük, e jelentésben nem kell foglalkoznunk az Internettel, mint a közjegyzők között nem biztonsági hálózaton - nevezetesen e-mail formájában - folyó kommunikáció eszközével, már csak azért sem, mert a gyakorlatban elterjedt és használata egyéni kezdeményezésen múlik. Ezzel szemben említést érdemel a jelentős számú holland közjegyző által szerzett kollektív tapasztalat a törvényalkotók felkészítése érdekében, valamint azért, hogy a közjegyzők realista javaslatot tegyenek az ügyfélkörüket kiszolgáló elektronikus hitelesítési közjegyzői szolgáltatás létesítésére.

Mindazonáltal az albizottság jelentésében csak az országos szintű kezdeményezésekre kíván szorítkozni, azzal, hogy a későbbiekben majd elmélyültebben vizsgálja a helyi tapasztalatokat.

1. Az új kommunikációs és információs technológiákkal kapcsolatos közjegyzői gyakorlat

a) Az elektronikus aláírás. Az Európai Unió számos tagja rendelkezett már az elektronikus aláírás tárgyában, így:9

- Németország az információs és kommunikációs szolgáltatásokról szóló 1997. június 13-i törvényben;

- Anglia az Elektronikus Kommunikációról szóló 2000 sz. törvényben;

- Ausztria az elektronikus aláírásról szóló 1999. augusztus 19-i törvényben;

- Spanyolország az 1999. szeptember 17-i királyi rendeletben;

- Luxemburg a 2000. júniusi törvényben;

- Portugália az 1999. augusztus 2-i törvényerejű rendeletben.

Más országok, például Belgium és Görögország is tervezi ilyen lépés megtételét.

Ugyanakkor az Európai Unió tagállamai közül Olaszország volt az első, amely törvényt alkotott az elektronikus aláírásról és az olasz szabályozás szolgál alapul e jelentéshez, annál is inkább, mert hivatkozhat egy római ügyvéd10 által 2000 szeptemberében a Bizottság munkanyelvén publikált tanulmányra.

Ehhez az 1997. március 15-i 59/97 sz. törvény 15. cikk 2. bek. szolgál alapul, amelyet a köztársasági elnök 1997. november 10-i, és a miniszterelnök 1999. február 8-i rendelete tesz teljessé.

Ezek a jogszabályi szövegek két fő koncepcióra épülnek:

- Az egyik a documento informatico (elektronikus okirat), amely elektronikus aláírás nélkül, és az érintett általi elutasítás hiányában bizonyítja az eredetivel való azonosságot.

- A másik a firma digitale (elektronikus aláírás), amely az 5. cikk 2. bek. a magánokiratok közé sorol, ami azt jelenti, hogy tartalma hiteles mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, amennyiben az aláírást annak tulajdonosa magáénak ismeri el.

Az olasz doktrína aláhúzza, hogy egy elektronikus okirat bizonyító ereje nagyobb, mint egy magánokiraté, mivel az elektronikus kulcs birtokosának nem áll módjában megkérdőjelezni a nyilatkozatok eredetét, csak azzal a feltétellel, ha bizonyítja, hogy az elektronikus aláírás visszavonása vagy felfüggesztése a szerződő fél előtt ismeretes volt. Nem elég tagadni az okirat eredetét; jóval komolyabb bizonyítási eljárásra van szükség, mint egy papírra készült okirat esetében. Következésképpen az elektronikus aláírás törvényi szabályozásnak megfelelő használata hatékonyabb garanciát ad, mint a magánokiraté, és erősebb bizonyítási móddá válik.

Továbbá, az olasz Polgári Törvénykönyv 2074. cikkétől eltérően, amely a dátum bizonyosságát a hiteles formához vagy a bejegyzési aktushoz köti, a köztársasági elnök 1997. november 10-i rendeletének 12-2. cikke leszögezi, hogy egy szabályosan létrehozott elektronikus dokumentum elkészítésének, elküldésének vagy fogadásának napja és órája harmadik felek által opponálható. Ezeknek az előnyöknek az alapján elképzelhető, hogy amikor a törvény megengedi egy ügylet magánokiratba foglalását, akkor az elektronikus okiratot érdemes előnyben részesíteni a papírhordozóra készítettel szemben, mivel előbbi bizonyítási erő tekintetében felülmúlja utóbbit.

Végül ugyanezen rendelet 16. cikke megerősíti a létrehozott bizonyítási rendszert azáltal, hogy lehetővé teszi, hogy az elektronikus okiratot közjegyző "hitelesített" - azaz "igazolt" - aláírással lássa el. A közhivatalnok biztosítja ezt az igazolást - a hitelesítéssel szemben azért részesítjük előnyben ezt a fogalmat, hogy elkerüljük a nyilvánvaló zavar kockázatát - azáltal, hogy tanúsítja, hogy meggyőződött az operátor személyazonosságáról, mégpedig ugyanúgy, mint egy papírhordozóra készült okirat esetében, aminek alapján az aláírás "elismertnek" tekinthető, tehát kétségbe vonásának lehetősége csökken. Ezzel szemben, legalábbis a szó formális értelmében, a hitelesítéssel ellenkező módon, amelynek esetében az állami pecsét a szerződés teljes tartalmára vonatkozik, nemcsak az aláírásra, ez az igazolás csak az aláíró személyazonosságát tanúsítja, mintegy biztonsági címkével látja el az átvitelt.

b) Elektronikus archiválás. Úgy tűnik, az osztrák közjegyzőség az egyetlen, amely központi elektronikus archívumot hozott létre és működtet, a többi ország csak számítógépes nyilvántartásokat kezel11. A kezdeményezés megszervezésére országos szinten került sor egy multinacionális társaság, a Siemens támogatásával, és két részből áll.

Az első előírja mind a 435 ausztriai irodának, hogy 2000. január 1-jétől kezdődően a közjegyzői okiratokat helyezzék el a "CyberDOC" elnevezésű elektronikus archívumaikban. Gyakorlatilag az történik, hogy az okiratot papíron készítik el, majd szkenneléssel elektronikus archiválásra alkalmassá teszik; úgy tűnik azonban, hogy ez a forma nem szünteti meg a papír, mint hordozó alkalmazását és nem helyettesíti egy eredeti elkészítését.

A "CyberDOC" célja, hogy megkönnyítse

- az állami funkciók "kiadását";

- az állami szolgáltatások közjegyzőkre ruházását;

- emberi munkaerő- és infrastrukturális megtakarítás elérését;

- a szövetségi minisztériumokkal (pénzügy, igazságügy) való együttműködést.

Gyakorlati alkalmazásként megjelölték

- a cég- és ingatlan-nyilvántartásba való közvetlen betekintést;

- a közigazgatási eljárások javítását;

- potenciális megtakarítást a közjegyzők által számított illetékek és jogdíjak ellenőrzése terén;

- az archiválás biztonságát és tartósságát.

A második szakaszban, amelynek kezdeti időpontját ma még nem lehet pontosan kitűzni, az adminisztráció számára biztosítják, és a nagyközönség számára lehetővé teszik, hogy egy elektronikus kulccsal működő rendszeren keresztül betekintsen a hiteles okiratokba.

2. A francia tapasztalat

A francia közjegyzőség 2000 elején saját kezdeményezéséből intranet - más néven biztonsági e-mail - hálózatot létesít a France-Télécom, a párizsi tőzsdén a legfontosabb vállalat segítségével. Az a közjegyző, aki rendelkezik egy Réal elnevezésű csipkártyával és az elszámolás szerinti számlázást választotta, közvetlenül és biztonságosan hozzáférhet a Végrendelkezések Központi Nyilvántartásához, ami az örökösödési ügyek intézéséhez nélkülözhetetlen. A Közjegyzőség Legfelső Tanácsának hozzájárulásával a Közjegyzői Szolgálatot Fejlesztő Társaság által kibocsátott kártya személyre szóló, minden közjegyzőnek saját titkos kód jár hozzá. A közjegyző a nyomtatóján valós időben kapja meg az ügylet ismertetését, miután irodai számítógépes munkahelyén egyszerűen beírta a kellő szöveget, illetve kérdést.

Ez a megoldás, bármily érdekes is legyen, hiszen 2000 nyarán mintegy ezer közjegyzőt kapcsolt össze, már a nyolcadik, amely újszerű ugyan, de más közjegyzőségek kommunikációs és információs technológiai fejlesztéseihez képest nem rendkívüli. Viszont a hiteles elektronikus - anyagtalan - okirathoz való hozzáférés egyedüli operációs módszernek tűnik a római-germán jog működési területén.

a) Az anyagtalan szerződés. A 2000. március 13-i francia törvény lehetővé teszi az információs technológiai bizonyíték használatát és elismeri az elektronikus aláírás érvényességét.

- Az elektronikus aláírás bizonyító ereje. A francia Polgári Törvénykönyvben foglalt bizonyítási szabályok az írásos bizonyíték elsődlegességén nyugszanak, amely az 1566-os Moulin-i Rendelettel a tanúvallomás helyébe lépett.

E szabályok hagyományos olvasatában magát az írást összekeverik a papírral, amely az írást hordozza. Ez az oka annak, hogy egészen a legutóbbi időkig az elektronikus dokumentumot nem tekintették magánokiratnak.

A Polgári Törvénykönyv új 1316-1 cikke újradefiniálja az írásos bizonyíték fogalmát, hogy eltávolítsa ezt az akadályt, és az írást függetlenítse a hordozójától. Az új meghatározás immár magában foglalja nemcsak a papírra írt szöveget, hanem az elektronikus formában szerkesztett szöveget is. Ez utóbbi bizonyítékként való elfogadásának két feltétele van:

- igazolja a kibocsátó személyazonosságát, és

- sértetlenül megőrizhető legyen.

A törvény kimondja, hogy az elektronikus formában készült írás bizonyító ereje azonos a papírhordózóra készült íráséval. Következésképpen, a Polgári Törvénykönyv 1341. cikkének megfelelően, az egyszerű tanúvallomás, vagy vélelem eszközével nem támadható meg. Két irat közötti vita esetén, amelyben az egyik papíron, a másik elektronikus formában van, egyik sem részesül semmiféle előnyben, és a bíró joga, hogy minden rendelkezésére álló eszköz igénybe vételével eldöntse, hogy melyik az igaz.

- Az elektronikus aláírás érvényesítése. Noha a jog már nagyon hosszú ideje és nagyon gyakran előírja az "aláírás" használatát, annak definícióját korábban semmiféle jogszabályi szöveg nem tartalmazta, mivel annyira nyilvánvaló volt, hogy csakis a sajátkezű aláírásról lehet szó.

Az elektronikus aláírás megjelenésével - amely már nem felel meg annak a megfogalmazásnak, miszerint egy személy egy papírhordozóra kézzel ráírja a nevét - szükségessé vált az aláírás által betöltendő funkcióknak a pontosítása:

- az irat szerzőjének azonosítása;

- az irat tartalmával való egyetértésének kifejezése.

A törvény az 1322-2 cikkben intézményesíti az Államtanács rendeletében rögzített követelményeknek megfelelő elektronikus aláírás megbízhatóságának vélelmét. Ezen a helyen átveszi az elektronikus aláírásra vonatkozó irányelv 5. cikkét, amely az elektronikus aláírás jogi elismerésének két szintjét hozza létre:

- a "közönséges" elektronikus aláírás, amelyet nem lehet megtámadni pusztán azért, mert ebben a formában létezik; és

- a "fejlett" elektronikus aláírás, amely megfelel bizonyos, a megbízhatóságát garantáló követelményeknek, és amelyet jogi szempontból a sajátkezű aláírással egyenértékűnek kell tekinteni.

b) Az aláírás tanúsítása. A francia kormány a 2000. március 13-i törvény végrehajtási rendeletének tervezetét társadalmi vitára bocsátotta. Végleges szövegét 2000 utolsó negyedévében tervezi közreadni, az igazságügyi miniszter által koordinált tárcaközi munka keretében kapott hozzászólások eredményeként.

Meghatározza azokat a feltételeket, amelyek megléte mellett egy elektronikus aláírási eljárás megbízhatósága vélelmezhető. A közösségi irányelvnek megfelelően ezek a feltételek a következők:

- az aláírás generálásához szükséges eszközök, amelyek szabályozási követelményeknek való megfelelőségét az információs rendszerek biztonságával megbízott miniszterelnökségi szolgálatok tanúsítják;

- az elektronikus tanúsítványok;

- az elektronikus tanúsítást nyújtó szolgáltatók, akiknek különféle garanciákat kell adniuk különösen a felhasznált eszközökre és az alkalmazott személyzetre.

A rendelettervezet pontosítja a tanúsítást nyújtó szolgáltatók tevékenysége gyakorlásának feltételeit. Ezek szabadon folyathatják tevékenységüket, anélkül, hogy bármiféle előzetes engedélyt kellene kérniük. A javasolt jogszabályi szöveg szerint ugyanakkor a telekommunikációs eszközöket szabályozó törvény alkalmazásának értelmében továbbra is kötelesek lennének bejelenteni tevékenységüket, és utólagos biztonsági ellenőrzésnek alávetni magukat. Ha kívánják, lehetőségük lesz arra is, hogy akkreditáltassák magukat oly módon, hogy egy független szervezetet megbíznak, hogy állapítsa meg, mennyire felelnek meg a különleges minőségi követelményeknek.

A francia közjegyzőség jóváhagyásával a 2000. március 13-i törvénnyel bevezetett anyagtalan hiteles okirat létrehozásának feltételeire vonatkozó végrehajtási rendelet szövege viszont még nem ismert.

Harmadik rész

A LEHETŐSÉG

A hitelesség új kommunikációs és információs technológiával való összeférhetősége - vagy összeférhetetlensége - kérdésének megvitatása során foglalkozunk azokkal a (francia) elméleti fenntartásokkal is, amelyeket bizonyos szerzők kezdtek hangoztatni a törvény 2000. március 13-i megszavazását követően, és amelyek gyakran kérdés formáját öltik, ily módon elfedve a megalapozott érvelés hiányát.

A CAUE albizottsága tehát meg akarja tenni a maga hozzájárulását a vitához, félretéve az elektronikus archiválással kapcsolatos problémákat, amelyek nem érintik a hitelesség kérdését, és ki kívánja mutatni, hogy az új kommunikációs és információs technológia alkalmazása a "latin" jogrendben minden különösebb nehézség nélkül lehetséges, eltekintve az adaptáció költségétől és a mentalitás megváltoztatásától.

I. Elméleti fenntartások

1. A manipuláció kockázata

"Nekünk úgy tűnik - írja Laurent Ruet professzor a 2000 március 13-i törvény kapcsán12 -, hogy a hiteles elektronikus okirat minden előzetes átgondolás nélküli elfogadása elhamarkodott volt. Ezt bizonyítja, hogy az igazságügy-miniszter azonnal bejelentette, hogy az új 1317. cikk 2. bekezdése különleges végrehajtási rendeletet igényel, amelynek elkészítéséhez különféle előzetes javaslatok megtételével megbízott munkacsoportot kell felállítani. Ami azt mutatja, hogy a kormány szerint egy törvényre vonatkozó általános elvet rendeletben kell meghatározni.

Olyan ez, mint amikor az ökrök elé fogják az ekét, pedig jelentős tétek forognak kockán, köztük a végrehajtó hatály, ami nem csekélység. Ha jól értjük, a törvényalkotó azt a módszert alkalmazta, hogy először lefektetett egy elvet, majd észrevette, hogy ez az elv úgy ahogy van végrehajthatatlan, tehát munkacsoportot kell létrehozni, hogy értelmezze azt.

Nos, számos fenntartásunk keletkezik a hiteles elektronikus okirattal kapcsolatban: A területi illetékesség hogyan egyeztethető össze az Interneten keresztüli anyagtalanná válással? Ésszerű-e előírni egy okirat megőrzését olyan hordozón, amely alkalmas arra, hogy az elévülési vagy megőrzési időtartamnál sokkal rövidebb idő alatt megváltozzék, vagy érvénytelenné váljék? Lehetséges-e végrehajtó hatályt biztosítani egy olyan iratnak, amelynek esetében a csalásnak vagy a manipulációnak a gyanúja összemérhetetlenül nagyobb lehet, minta papírhordozóra készült hiteles okirat esetében? Elképzelhető-e egy egységes rendszer létrehozása, amely a hiteles okiratok összességére alkalmazható? Hogyan hajthatók végre azok az ellenőrzések, amelyeket a közhivatalnoknak el kell végeznie, ha a hiteles elektronikus okiratot Interneten is el lehet készíteni? A hiteles elektronikus okirat aláírásához használható-e ugyanaz a számítógépes technika, amely az elektronikus magánokirat aláírásához használatos? Mi lesz a helyzet az árverésen a becsüs által felvett jegyzőkönyvvel? stb."

A kérdés nemcsak ezzel a szakmával kapcsolatban merül fel, amelyet ma összekevernek az Interneten árusító kereskedelmi cégekkel, hanem hamis problémafelvetés azt kérdezni, hogy vajon a törvényalkotónak van-e joga egy elvet lefektetni, és a kormányra bízni, hogy rendeleti úton gondoskodjék végrehajtásának biztosításáról. Ez megtörtént a közjegyzői okirat létrehozására vonatkozó 1971-es rendelet esetében, amikor az 1958-as francia alkotmánynak megfelelően a közhatalom a Polgári Törvénykönyv 1317. cikkének - a törvényhozó hatáskörébe tartozó - rendelkezéseit alkalmazta, anélkül, hogy emiatt akár a legcsekélyebb kritika érte volna13. Ennek vitatása ma fél évszázados visszalépés lenne és érdektelen is, mert a jogállamban egyértelműen definiált határ húzódik a törvényhozó és a szabályalkotó között.

Végül is a leghelyesebb, ha megvárjuk, hogy az igazságügy-miniszter által létrehozott munkabizottság közreadja konklúzióit, illetve jelentését.

2. A konfúzió kockázata

"Már csak a hiteles okiratokat kell megtervezni - írja két párizsi egyetemi oktató, Pierre-Yves Gautier és Xavier Linant de Bellefonds professzor "Az elektronikus okiratról és a hozzátartozó aláírásról"14 című, 2000 augusztusában megjelentetett cikkében. - A szenátus kezdeményezésére a (Polgári Törvénykönyv) 1317. cikke ugyancsak módosításra került, és immár úgy rendelkezik, hogy hiteles okirat, elektronikus hordozóra is készíthető' azon feltételekkel, amelyeket az Államtanács a későbbiekben meghatároz.

E ponton lelkesedésünk némileg csökkenhet, de nem azért, mintha a közhivatalnokok feledhetetlen hagyományainak felborításáról lenne szó, hanem mert valószínűleg lényegi kapcsolat áll fenn a közjegyzői hitelesítési eljárás és az összes érintett fél személyes jelenléte között.

Tételezzük fel, hogy bizonyos iratok anyagtalanná tehetők: a titkos végrendelet, ez érthető! De képzeljünk csak el egy házassági szerződést vonalon, egy adományozást, vagy örökséget, ingatlanra vonatkozó jogok átruházását vagy keletkeztetését!

Milyen virtuális alakiságok képzelhetők el, amelyek egyenértékűek a fizikai közjegyzői okirattal? Pillanatnyilag ilyenek nincsenek a láthatáron.

Vagy még inkább: azt kockáztatjuk, hogy a hiteles okirat banálissá válása felé haladunk, közeledve a fentebb említett hitelesítő harmadik személy felé, aki idővel egybeolvad a közjegyzővel. Ez nem kívánatos fejlemény lenne. Vagy talán viszont kell látnunk a közhivatalnok kategóriáját és az e címhez kapcsolódó különleges bizonyító erőt. Valójában mi indokolná ezt a különleges státuszt a közjegyzők számára az egyéb hitelesítőkkel szemben? Utóbbiak idővel panaszkodnának miatta.

Megjegyzendő e tekintetben, hogy a 2000 májusában elfogadott európai irányelv óvatosabbnak mutatkozik, mint a francia törvényalkotó, mivel 1-5. cikke kizárja a közjegyzői, vagy azzal egyenértékű tevékenységet, amennyiben közvetlenül és kifejezetten közhatalom gyakorlásában való részvétellel jár'. Ez pontosan a közjegyzőink különleges minőségével járó probléma.

Persze jól látható, hogy a közjegyzők valamilyen módon dátumot akartak kitűzni, előrevetítve a jövőt és feladataik módosítását, amelyek egy része előbb vagy utóbb szükségszerűen anyagtalanná válik. De melyek, és milyen feltételekkel? Egyelőre még nem tudható. Ha csupán arról lenne szó, hogy lehetővé váljon két közjegyző számára, hogy a távolból készítsenek okiratot (például egy adásvételt, vagy egy SCI alapszabályát stb.), úgy, hogy mindegyikük a saját ügyfele érdekeit képviseli, akkor úgy tűnik, hogy a meghatalmazási mechanizmusnak már elégnek kell lennie. A ,videokonferenciás' tárgyalási technikának nem sok köze van egy igazi hiteles okirat vonalon történő megszerkesztéséhez.

Ez nem minden, van itt még egy perverz hatás: ha azt látjuk, hogy a kormány és a parlament ragaszkodott ahhoz, hogy mindenáron valamiféle korlátot állítson az elektronikus irat általános elismerése elé, akkor világos, hogy a hiteles okirat visszahat a magánokiratra, a liberalizáció irányában. E tekintetben ki kell emelni a hiteles okirathoz, a végrehajtási határozathoz, a tanúsító okirathoz kapcsolódó igen erős hatályt, mindaddig, amíg hamissági bejelentés nem történik.

Okirat, amelyet immár vonalon is lehet küldeni. És amely az összes magánokiratot is erre az útra terelheti: aki képes a többre, az a kevesebbet is megteheti.

Persze megvalósul a hitelesítő harmadik személy jelenléte, de mint láttuk, a magánokiratok esetében ugyanez a helyzet."

Egy egyetemi oktató 2000 elején - tehát még mielőtt a parlament megszavazta volna a törvényt - megelőlegezte a választ erre az összehasonlító kritikára, visszájára fordítva a kérdést. "Valójában az a kérdés - írta Michel Grimaldi professzor, a Panthéon-Assas (Paris II) közjegyzői jogi DESS-ének igazgatója15 - hogy mindent figyelembe véve a hiteles elektronikus okirat vajon nem kevesebb problémát vet-e fel, mint a magánokirat. Mindkettő hasonlóképpen meghatározható úgy, mint értelmes jelek hordozója. De amíg a felek aláírása - amely az elektronikus forma esetén új nehézségeket vet fel - alapvető a magánokirat esetében, addig másodlagos a hiteles okirat esetében, amely minden erejét a felek egyetértését magában foglaló közjegyzői aláírásból nyeri. Alig lenne erőltetett azt mondani, hogy a magánokiratot mindenekelőtt a kötelezettséget vállalók aláírása, míg a hiteles okiratot lényegében egy személy, egy közjegyző közreműködése teszi."

II. Az anyagtalan közjegyzői okirat felé mutató irányzat

1. Az elektronikus dokumentum: okirat

Ha elfogadjuk, hogy az elektronikus dokumentum okirat, az annyit tesz, hogy elismerjük, hogy rendelkezik a római-germán jog alapvető eleme, az írásos bizonyíték létrehozásához szükséges érthetőséggel és sérthetetlenséggel.

Annak igazolására, hogy eleget tesz a bizonyító erő iránti igénynek, az albizottság támaszkodhat a québec-i Polgári Törvénykönyv rendelkezéseire, amely 1991-ben elsőként szentelt egy külön szakaszt az informatikai módszerrel készített jogi irat bizonyító erejének. Míg egyes számára csak a számítógép által kinyomtatott papír lehet valóban sérthetetlen okirat, addig ezt az álláspontot hevesen támadják mások, akik szerint a québec-i törvényalkotó meg akart szabadulni a leírt adatok anyagi hordozójától, hogy az érthetőség követelményéhez kötődjön. Az elektronikus irat ,,képlékenysége" önmagában nem kikerülhetetlen oka az anyagtalan okirat meggyengítésének, és ha a digitalizálás az olyan illetéktelen hozzáférés vagy eltorzítás veszélyével jár, amely nem az elektronikus okirat sajátja, akkor ez független a szöveg hordozójától. A digitális irat - nem elhanyagolható - gyengeségének veszélye szemmel láthatóan összemérhető a tintával papírhordozóra készített iratéval.

Az albizottság másrészt úgy tartja, hogy az új kommunikációs és információs technológiához való folyamodás önmagában nem kényszerít a papíralapú iratok elvetéséhez, mivel azokat az informatikai eszközök velejárójaként az üzenet kinyomtatására, vagy az irat olvasására használjuk. Ezt a papírhordozó jellege magyarázza, amelyhez hasonlót olvasásra, jegyzetelésre, sőt archiválásra még nem találtak. A papír autonóm, vagyis a papír irat alkalmas arra, hogy az üzenet tartalmát egy hordozón közvetlenül feltárja, anélkül, hogy ennek érdekében egy másik technológiához kellene folyamodnunk. A papír használata biztosítja az elektronikus dokumentum "elsődleges" olvashatóságát, ami lehetővé teszi az "elektronikus papír" fogalmának használatát, anélkül, hogy a fogalommal visszaélnénk azokban az esetekben, amelyekben egy új kommunikációs és információs technológiai eszköz papírhordozóval társul.

Az albizottság figyelemmel kíséri azokat a jövőbe mutató javaslatokat, amelyekről az amerikai Nicholas Négroponte professzor, az Massachusets Institute of Technologie (MIT) Média Laboratóriumának igazgatója beszélt, aki a CyberDOC-ról tartott 2000-es bécsi kongresszuson elhangzott felszólalásában beszámolt az egyfajta elektronikus papír előállításával kapcsolatos kísérletekről, amely egy papírmasszából készült "média" lenne, amelyről 100-200 oldalas összefüggő egységeket lehetne lehúzni. A könyv gerince egy csatlakozódugóból állna, amelyet a fali villany csatlakozóaljzatba vagy egy számítógéphez lehetne csatlakoztatni, magát a könyvet az olvasó által választott betűtípussal lehetne kinyomtatni, például nagy betűkkel a csökkentlátók számára. Ez az eszköz olyan lesz, mint egy újraírható könyv és egy papírra készült irat minőségét nyújtja, összekapcsolva a számítógépben rejlő lehetőségekkel. És tegyük hozzá, hogy az ilyen szövegek szerkesztéséhez vagy javításához készül az "elektronikus ceruza" vagy "elektronikus tinta" is...

Az albizottság nem feledkezik meg az elektronikus irat "állandóságának" problémájáról sem, amelyet a luxemburgi képviselőház jogi bizottsága vetett fel 1999-es törvénytervezetében. A luxemburgi képviselők ebben az elektronikus dokumentum archiválásával összefüggő problémára figyelmeztetnek: a kriptográfiai módszerrel történő aláíráshoz használatos kulcspár, és a hitelesítő szolgáltatást nyújtó által kibocsátott tanúsítvány korlátozott élettartamú. Úgy véljük, hogy bizonyos idő eltelte után a kulcspár már nem nyújt elegendő biztonságot, mert növekszik annak kockázata, hogy a nyilvános kulcsból kiindulva megfejtsék a magánkulcsot. Ekkor a felhasználót felkérik, hogy generáljon új kulcspárt és adjon új tanúsítványt a régi és az új szövegek aláírásához. Feltétlenül szükséges, hogy a korábban aláírt szövegek az "újraaláírás" után is változatlanul megőrizzék korábbi jogérvényüket. Ez semmiféle nehézséggel sem jár, ha ugyanazok a személyek erősítik meg aláírásukat. De az is elképzelhető, hogy megbízható harmadik személyre bízzák, hogy járjon el a nevükben, miközben azt kívánják, hogy az irat joghatálya változatlanul megmaradjon. Talán úgy lehet ezt tekinteni, mint egy újabb űrt, amelyet a közjegyzőknek kell betölteniük - és nem úgy, mint egy veszélyt, amelytől tartani kell -, így hát bizonyára célszerű tanulmányozni azért, hogy a helyére kerüljön.

Amint a Négroponte professzor "jóslataira" érzékeny Isabelle de Lamberterie professzor írja16 "Az irat bizonyító ereje azoktól a feltételektől fog függni, amelyek között készítették, megőrizték, és esetleg továbbították". A hitelességhez hagyományosan kötődő biztonsági garanciák fenntartása a jogi iratok készítésében, megőrzésében és továbbításában az a pont, ahol a közjegyzők, mint közhivatalnokok újra megtalálhatják a helyüket. Az új információs technológiák alkalmazása csupán új szokása - hiteles, vagy magán - szerződések készítésében, amely elfoglalja helyét az egyéb iratfajták között, és nem különbözteti meg magát a papírdokumentumtól. Érthetőségük és sérthetetlenségük a bizonyítás tekintetében hasonló és csupán a jogi forma - és nem a hordozó fajtája - számít a megállapodás hitelességének biztosítása szempontjából, legyen az (szokásos) magán okirat, vagy (állami pecséttel ellátott) hiteles okirat.

2. A hitelesség összeférhető az új kommunikációs és információs technológiákkal

Az albizottság visszanyúl a francia Polgári Törvénykönyvhöz, amely 1804 óta az 1317. cikkben úgy rendelkezik, hogy "A hiteles okirat az, amelyet az okirat keletkezésének helye szerint illetékes, iratkészítési joggal felruházott közhivatalnok által a szükséges formaságok betartásával elfogadott okirat", és egyetért abban, hogy közjegyző tényleges jelenléte mindegyik félnél nélkülözhetetlen feltétele a jogi iratok hitelességének. Meg kell tehát vizsgálni, hogy ez a hitelesség feltételéül szabott alaki követelmény összeegyeztethető-e az "elektronikus szerződéssel", amelyet értelemszerűen a távolból kötnek. Másként szólva a közjegyző hitelesítheti-e a megállapodást, ha egyszerre nincs jelen a vonal mindkét végén a távolság miatt, amely a közhivatalnokot a szerződő felektől elválasztja?

Az albizottság megállapítja, hogy a közjegyző előtti egyidejű megjelenést ritkán követelik meg egy okirat hitelesítéséhez és a jog - legalábbis a francia17 - az esetek többségében megengedi az időbeli eltolódást (a vevő az egyik nap, az eladó másnap, vagy harmadnap ír alá), sőt a térbelit is (a közjegyző hétfőn az ország északi részén felveszi az eladó aláírását, és másnap a vevőét az ország túlsó végén, ha országos illetékességgel rendelkezik).

Az elektronikus szerződés nem más, mint egy olyan szerződés, amelyet a felek a távolból kötnek, vagyis egy "távollevők közötti szerződés". A meghatalmazott megbízása, amit az európai jogrendek többsége lehetővé tesz18, anélkül, hogy különösebb nehézségeket támasztana, szintén e kategóriába sorolható, mivel a képviselt fél hozzájárulását általában már napokkal a szerződés megkötése előtt megadja, és nem azon a helyen, ahol a szerződéskötés történni fog. A hitelesítő közjegyző általános szabály szerint nem ugyanaz, akit a hitelesíttetésre felhatalmaztak, vagyis ez azt jelenti, hogy ketten vannak, akik egy meghatározott ügyletben résztvevő fél hozzájárulását begyűjtik, az egyik a megbízó, a másik a megbízott részéről. Ez a jogi gyakorlat igazolja, hogy nem szükséges egy ugyanazon közjegyzőhöz folyamodni és kiiktatja azt az ellenvetést, miszerint ugyanannak a közhivatalnoknak kellene begyűjtenie az összes hozzájárulást.

Az albizottság ebből azt a következtetést vonja le; hogy a hordozó "képlékenysége" nem befolyásolja a szerződés érvényességét, és nem bizonyítható - mint azt egy egyetemi előadó óvatlanul jövendölte - hogy "a hiteles okirat bukásához" vezet19. Csupán az szükséges, hogy mindegyik aláíró félnél jelen legyen egy-egy közhivatalnok, aki a klasszikus feltételek mellett elkészíti az okiratot, függetlenül attól, hogy anyagtalan okiratról van-e szó. A CAUE 1999. október 9-i prágai ülésén20 már javasolt megoldás alapján elképzelhető, hogy - európai illetékességű közjegyző, illetve az "egyeztető közjegyző"21 fogalma hiányában - ratione loci illetékes közjegyzők álljanak a szerződéskötési vonal mindkét végén.22

Az ő külön-külön és együttes közreműködésük hitelesíti az elektronikus szerződést, mindegyikük a saját származási országában, és az ott hatályos szabályok szerint, azzal az egy feltétellel, hogy a megállapodás tartalma ne ellenkezzen a rájuk vonatkozó kötelező nemzeti, vagy nemzetek feletti előírásokkal. A szerződésre érvényes jogfennhatóság szabad megválasztása az egyik, vagy a másik hitelesítő közjegyző felvilágosításai alapján történik, ami ismét csak megszilárdítja a közjegyző szerepét és közreműködésének megalapozottságát.

A szerződések végrehajtása azokból a szerződésekből és egyezményekből következik, amelyeket, ahogy Guichard doyen23 kedvesen fogalmaz, "Rómától Luxemburgon, Brüsszelen és Luganón keresztül Maastrichtig és Amszterdamig" kötöttek, és nem jár semmivel sem több nehézséggel, mint amennyivel e téren jelenleg is találkozunk.

KONKLÚZIÓ ÉS JAVASLATOK

Az albizottság nem veti el az anyagtalan szerződés hiteles formában történő elkészítésének lehetőségét. Egyébként semmi sem támasztja alá, hogy a "latin" közjegyzőség nemet mondana, vagy halogatná a választ az előtte megnyíló lehetőségre, hogy anyagtalan, tehát "távolsági" hiteles okiratot készítsen az Európai Unión belül,

- mindenekelőtt azért, mert egyes nemzeti törvényhozásoktól, illetve joggyakorlatoktól okkal remélhető, hogy megteszik ezt a nyitást az anyagtalan szerződések irányába24, kisebb jogi adaptációk árán;

- továbbá azért, mert ha jogos egyes közjegyzők és közjegyzőségek bizonytalankodása azokkal a szokásváltozásokkal kapcsolatban, amelyekkel a távolsági hiteles okirat bevezetése minden bizonnyal járni fog, úgy meg kell adni a jogot az új információs technológiákhoz való alkalmazkodásra is, amint azt az orvoslás és más tudományok fejlődésének példája is mutatja.

Az anyagtalan szerződés társadalmi igényből fakad, és összhangban van az Európai Unió tagállamai azon közös politikai akaratának, hogy lépést tartsanak a kommunikációs és információs technológiai fejlődésével, még akkor is, ha az Európai Bizottság gondolkodási időt adott a közjegyzőségnek ahhoz, hogy csatlakozzon e folyamathoz.

A visszaszámlálás 1999 végén, 2000 közepén kezdődött és tizennyolc hónapig tart, majd ezt az időszakot végrehajtási jelentés követi öt éven belül. Akkor már elég késő lesz, talán túl késő ahhoz, hogy a közjegyzőség ebből merítsen ihletet, és ennek alapján döntse el, hogy részt vesz-e vagy sem a technológiai haladásban, mert az teljesen nyilvánvaló, hogy az elektronikus szerződés időközben óriásit fog fejlődni.

A CAUE albizottság ezért 2000. október 28-án Bordeaux-ban javasolta a következő ajánlások megtételét az Európai Unió tagállamai számára:

- tartsák fenn a "hitelesítés" fogalmát a hiteles formában készített okiratok befogadására, mivel a "tanúsítás" fogalma elegendő egy - akár elektronikus, akár nem elektronikus - magánokiraton elhelyezett aláírás eredetének igazolására;

- fogadják el, hogy a hitelesség összeférhető az új információs technológiákkal, és a papírhordozó és sajátkezű aláírás alkalmazása a jövőben ne legyen többé a közjegyzői okirat készítésének meghatározó eleme. ■

JEGYZETEK

1 Az albizottság a Marin Miccoli által elnökölt "Informatika és jogbiztonság" elnevezésű másik albizottságra, illetve az Alain Gobin általa témáról készített jelentésre utal.

2 Az UINL e jelentése nem érinti az Amerikai Egyesült Államokban (a körülbelül egymillió ügyvéd mellett) működő négymillió háromszázezer közjegyzőt [forrás: American society of notaries - 2000 április], akik közül csupán Kalifornia államban százötvenezer dolgozik, és akik összességében az amerikai lakossági közel két százalékát teszik ki. Pályára lépésük nem hasonlítható a "latin" közjegyzőkéhez, hiszen számukra elegendő csupán a tizennyolc éves életkor betöltése és a büntetlen előélet, valamint nyolcvan-száz dollár kaució elhelyezése ahhoz, hogy kinevezzék őket abban az államban, ahol praktizálni kívánnak. Tevékenységük is alapvetően más: abban áll, hogy tanúsítják a felek személyazonosságát, megállapítják az aláírók és az okirat között fennálló kapcsolatot, és néha - öt-tíz dollár ellenében - bevezetik egy nyilvántartásba, azonban ők egyáltalán nem jogászok, és nem vehetnek részt egy szerződés elkészítésében, és nem folytathatnak joggyakorlatot, még kiegészítő jelleggel sem (forrás: a Fiatal Közjegyzőségi Mozgalom 31. Kongresszusának beszámolója, "A jogbiztonság a világméretűvé válás körülményei között", 2000. 92. old.).

3 G. Weissmann, in: Notaires, 2000-6, 218. sz., 40. o.

4 Panthéon-Sorbonne (Paris I) és Panthéon-Assas (Paris 11) egyetem.

5 Jean-Luc Aubert, a Panthéon-Sorbonne Paris I Egyetem volt jogprofesszora, a Semmítőszék tanácsosa ezzel szemben összefoglaló tanulmányában azt állítja, hogy "a technikai fejlődés az alaki követelményeket olyan képlékennyé teszi, ami a hitelesség teljes megváltozásához vezet", in: Journées Jacques Flour - Henri Capitant Társaság, Le formalisme [Az alakiság], Rép. Defrénois 2000, 15/16. sz., 942. old.

6 P. Catala: Az alakiság és az új technológiák, in: Journées Jacques Flour, id. mű 908. o., 21. sz.

7 N. B.: A lezajlott változások gyorsaságának felmérése érdekében nem vettük figyelembe a válaszadást követően hozott nemzeti törvényeket és jogszabályokat, ezekkel a jelentés kifejtése foglalkozik.

8 Vö. még P. V. CAUE/CAEM - UINL 13. együttes ülés, Prága 1999., 2. o., 2. sz.

9 N. B.: Noha a felsorolt szövegekre vonatkozó hivatkozásokat nem minden esetben a nemzeti konzultánsok szolgáltatták, azok létezése nem kétséges.

10 F. Pernazza: "Az elektronikus aláírás az olasz és a közösségi jogban", L. P. A. 2000. 193. sz., 10. old.

11 Franciaország kivételével, ahol az Informatikával és a Szabadságjogokkal foglalkozó Nemzeti Bizottság (CNIL) 1999. november 13-án úgy határozott, hogy ajánlásokat tesz az ingatlanügyletekkel kapcsolatos nevesített információkat tartalmazó elektronikus nyilvántartásokra vonatkozóan.

12 L. Ruet: A bizonyítási jog 2000. március 13-i törvény által bevezetett reformja és a pénzügyi tranzakciók, Bull. Joly Bourse, 2000. május-június, 236. o., 24. sz.

13 A. Raynouart: A bizonyítási jog hozzáigazítása az információs technológiához és az elektronikus aláíráshoz, Rép. Défrenois, 2000. 37174. cikk, 610. o., 28. sz.

14 P. Gautier és X. Linant de Bellefonds: Az elektronikus okiratról és a hozzátartozó aláírásról, J. C. P., 2000. éd: E, 31/34 sz., 1275. o.

15 M. Grimaldi: "Beszélgetés Michel Grimaldi professzorral", J. C. P. 2000, éd. N, 1-2. sz. 10. o.

16 I. de Lamberterie: "Az irat az információs társadalomban", in: "Mélanges en l'honneur de Denis Talon" [Tanulmánygyűjtemény Denis Talon tiszteletére], 1999. 128. o.

17 A XI. év ventose 25-i törvény 9. módosított, de még mindig hatályos cikke előírja, hogy azt a hiteles okiratot, amelyet a felek egyike "nem tud aláírni", egy második közjegyzőhöz kell "benyújtani" aláírás céljából. A szöveg nem rögzíti utóbbi közreműködésének módját, és e második közjegyző tényleges jelenlétét csak végrendelet visszavonása esetén követeli meg "az okirat közjegyző általi felolvasásakor és a felek általi aláírásakor".

18 J. Bettendorf: A számítógépes dokumentum és a jogbiztonság [német jelentés], UINL XX. Kongresszus, 1992, 52. o.

19 L. Grynbaum: "A 2000. március 13-i törvény: az elektronikus irat és bizonyíték felszentelése a hiteles okirat bukása árán", J. C. P. 2000. április, Communication - commerce électronique [Kommunikáció - elektronikus kereskedelem], 14. o.

20 Vita a CAUE - UINL 66. ülésén, Prága, 1999., 8. o.

21 N. Poli: Az Európai Unió hatása a közjegyzőségre, Bilan et perspectives [Mérleg és kilátások], ed. LUNAPI 1998, 108. és 113. o.

22 Ez a javaslat visszatér a "távolsági közjegyzői okirat" gondolatához, amelyet A. Gobin kolléga vetett fel (73-74. o.) - anélkül, hogy teljesen osztotta volna az elképzelést - a francia közjegyzőség 1995-ös összekötői közgyűlésén elhangzott jelentésében ["A közjegyzőség és az anyagtalan szerződések"] a P. Pepin kolléga által a Québec-i Közjegyzői Kamara elé terjesztett jelentés ["A közjegyzői okirat - az informatika kihívása", 1991. 69. o.] hatása alatt, de annyiban mégis különbözik tőle, hogy míg ezek a jelentéstevők azt vetítették előre, hogy a felek és a hitelesítő közjegyző mentesülni fog a találkozástól [amint azt Grynbaum professzor is bejelenti fent idézett cikkében], addig ez a javaslat tartalmazza a "fizikai" kontaktust az egyes szerződő felek és saját közjegyzőjük között, aki mint közhivatalnok fogadja ügyfelét [vagy kivételesen őt fogadja az ügyfél], hogy tanácsot adjon neki és hitelesítse a megállapodást [G. Rouzet: "A távolsági hiteles okirat - a bizonyításra vonatkozó francia jog kiigazítása érdekében", in: Mélanges offert à Roland de Valkeneer [Roland de Valkeneer-nek ajánlott tanulmány gyűjtemény], ed. Bruylant 2000., 407. o.

23 S. Guichard: Polgári eljárás, ed. Dalloz, 1999. 32. o. 21. sz.

24 Máltai közjegyzőség expozéja [P.V., a CAUE/CAEM - UINL 14. együttes ülése, Málta, 2000, 1. o.