EH 2002.788 Tiltott joglemondás miatt semmis a munkaszerződésnek az a rendelkezése, amely szerint a személyi alapbér a többletmunkaidő ellentételezését is magában foglalja, ha a többletmunkavégzés alkalomszerűen történik [Mt. 142. §, 147. §, 164. §].

A felperes a keresetében az alperest kártérítés megfizetésére kérte kötelezni, miután az alperes a munkaviszonyát a felperesnél a felmondási idő letöltése nélkül megszüntette. Az alperes a perben viszontkeresetet terjesztett elő 139 623 forint túlóradíj, késedelmi kamat és perköltség megfizetés iránt.

A munkaügyi bíróság ítéletével a kártérítés tekintetében marasztalta az alperest és elutasította az alperes viszontkeresetét.

Az ítéleti tényállás szerint a felek által kötött munkaszerződés 6. pontja azt tartalmazta, hogy a fizetés az esetleges többletmunkát és többletidőt, ameddig az alkalomszerűen keletkezik, kiegyenlíti.

A munkaügyi bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes a túlmunkát nem rendelte el. Az alperesnek és közvetlen felettesének, V. G.-nak csak a munkahelyi feladatait határozta meg, azonban ők döntöttek úgy, hogy a feladat teljesítése érdekében a rendes munkaidőn felül is munkát végeznek.

Az ítélet ellen bejelentett fellebbezésében az alperes arra hivatkozott, hogy a túlmunkavégzés ténylegesen megtörtént és szükséges volt, ezért az érte járó díjazás megilleti. A munkaszerződésének 6. pontja az Mt. 164. §-ába ütközik, ezért semmisség okából érvénytelen.

A megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság a felek egyező nyilatkozata alapján a tényállást kiegészítette azzal, hogy az alperes 138 óra túlmunkát végzett, amelyre a kiszámított túlmunkadíj összege 135 531 forint. Az így kiegészített tényállás alapján is helytállónak találta az elsőfokú bíróság ítéleti döntését. Úgy ítélte meg, hogy a felek között a munkaszerződés 6. pontjában foglaltak szerint érvényes megállapodás jött létre arra vonatkozóan, hogy az alkalomszerűen végzett túlmunka ellenértékét az 5. pontban meghatározott összegű munkabér magába foglalja. Nem osztotta az alperes jogi álláspontját a tekintetben, hogy ez a megállapodás az Mt. 164. §-ába ütközik, mert annak alapján a munkavállaló nem a munkabéréről mondott le, hanem a felek a túlmunkáért járó ellenérték elszámolásának módjában állapodtak meg. A másodfokú bíróság az átlagosan havi 10 munkaórát kitevő túlmunkavégzést alkalomszerűnek ítélte, ezért a munkaszerződés 6. pontjában foglaltak alkalmazásával annak ellenértékét a munkabér folyósításával kiegyenlítettnek tekintette.

A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes annak hatályon kívül helyezését és a felperest 135 531 forint és kamatai megfizetésére kötelező új határozat hozatalát kérte. Fenntartotta azt az álláspontját, hogy a munkaszerződés 6. pontja az Mt. 164. §-ába ütközik. Hivatkozott az Mt. 141. §-ára is, miszerint a munkavállalónak munkaviszonya alapján munkabér jár és az ettől eltérő megállapodás érvénytelen. A munkabér a törvényes munkaidőben végzett munka ellenértéke, ha a munkavállaló a törvényes munkaidőn felül is munkát végez, akkor őt a többletdíjazás megilleti.

A felülvizsgálati kérelem alapos.

A perben azt a jogkérdést kellett eldönteni, hogy a alperest megilleti-e az 1998. augusztus 10-étől 2000. január 3-áig a felperesnél fennállott munkaviszonya alatt a felek által egyébként nem vitatott 138 óra túlmunka utáni díjazás. Ennek eldöntésénél a másodfokú bíróság tévesen helyezkedett arra a jogi álláspontra, hogy a felek között létrejött munkaszerződés 6. pontja nem ütközik az Mt. 164. §-ának (1) bekezdésébe.

A munkavállalót a rendes munkaidejében végzett munkáért a munkaszerződésben megállapított személyi alapbérnek megfelelő munkabér illeti meg (Mt. 142. §).

Az Mt. 147. §-ának - a perbeli időben hatályos - (1) bekezdése szerint a túlmunkáért a munkavállalót a rendes munkabérén felül - esetenkénti elszámolás alapján, vagy átalányként - ötven százalékos bérpótlék is megilleti.

A túlmunka a munkavállaló rendes napi munkaidejét meghaladó rendkívüli munkavégzés, így jellemzően alkalomszerű.

Az előbbiekből következően a munkaszerződésnek az a kikötése, hogy a személyi alapbér a "többletmunka és többlet munkaidő" ellentételezését is magában foglalja - helyes értelmezés szerint - a törvény hivatkozott rendelkezéseibe ütközik, és akkor is munkabérre vonatkozó igényről való tiltott lemondást jelent [Mt. 164. § (2) bekezdés], ha a túlmunka alkalomszerű. A munkaszerződés ezen jogszabályba ütköző kikötése tehát az Mt. 8. §-ában foglaltakra figyelemmel semmisség okából érvénytelen. Ezért az alperes igényének elbírálásánál a jogerős ítélet azt jogszabálysértően vette figyelembe.

A bírói gyakorlat szerint rendkívüli munka az is, ha az annak elrendelésére jogosult személy tudomásul veszi, hogy a munkavállaló ilyen munkát végez és ez a munkáltató érdekében szükséges és indokolt, vagyis, ha igazolást nyer, hogy a munka elvégzésére - elrendelés hiányában is - a munkáltató érdekeit szem előtt tartva szükség volt.

A végzett túlmunka mértékét és annak ellenértékét a felek egyező előadása alapján a másodfokú bíróság tényként megállapította, azt a felülvizsgálati kérelem sem vitatta, ennél fogva ez a felülvizsgálati eljárásban is irányadó.

A kifejtettekre figyelemmel a másodfokú bíróság ítéletét a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva kötelezte a felperest az alperest megillető túlmunkadíj és annak kamatai megfizetésére. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.895/2001/3. sz.)