BH 1998.4.180 Az állandóság nem vehető figyelembe annak a szülőnek a javára, aki azt önkényes, erőszakos magatartással, a másik szülőnek a gyermek életéből való kirekesztése szándékával teremti meg [Csjt. 72/A. § (1) bek., módosított 17. sz. irányelv.].

Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1982. június 5-én kötött házasságát felbontotta, az 1983. november 9-én született Norbert és az 1985. február 20-án született Roland utónevű gyermekeket az alperes apánál helyezte el, kötelezte a felperest, hogy a fent nevezett gyermekeket 1996. február 1-jéig adja ki az alperesnek, az alperesnek a jóváhagyott egyezséggel megállapított gyermektartásdíjfizetési kötelezettségét 1996. január 31. napjával megszüntette, kötelezte a felperest, hogy 1996. február 1-jétől kezdődően havonta előre esedékesen fizesse meg a fenti gyermekek tartására a felperesnek a bérköltség, valamint a részesedési (helyesen: érdekeltségi) alap terhére kifizetésre kerülő mindennemű nettó keresetének a gyermekenkénti 20%-át, de gyermekenként legalább havi 5000 forintot, szabályozta a felperes és a gyermekek közötti rendszeres és rendkívüli kapcsolattartás jogát, és - egyéb rendelkezések mellett - a felperes terhére megállapított gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségre vonatkozóan a felperes munkáltatójának a közvetlen bírósági felhívása útján végrehajtást is elrendelt.

Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek házasságában szinte kezdettől voltak problémák, amelyek a második gyermek születését követően egyre fokozódtak. Mind több nézeteltérés, vita, veszekedés volt közöttük, szinte semmiben sem értettek egyet, indulataik néha tettlegességhez vezettek. Az évek során fokozatosan elhidegültek egymástól, a házasságuk teljesen formálissá vált, az utolsó 4-5 évben közös programjaik szinte egyáltalán nem voltak. A felperes hol a gyámhatósághoz, hol az alperes parancsnokaihoz fordult panaszaival, bejelentéseivel. 1993-94. évre a felek kapcsolata annyira megromlott, hogy 1994. év elején az életközösséget meg is szüntették. 1994. nyarán a gyermekeket felváltva nyaraltatták és látták el: augusztus 20-ig az alperes volt a gyermekekkel, majd augusztus 23-án a felperes a gyermekekkel együtt eltávozott a közös lakásból azzal, hogy kerékpártúrára viszi őket, valójában azonban végleges jelleggel elköltözött az alperes kizárólagos tulajdonát képező egy plusz két félszobás közös lakásból anélkül, hogy az alperessel közölte volna, hogy hová távozik. Az alperes hosszú időn keresztül próbálta felkutatni a felperes és a gyermekek tartózkodási helyét, de arról csak akkor szerzett tudomást, amikor a felperes pert indított ellene a gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségének a megállapítása iránt. Ezt követően az alperes nyomban megpróbálta a gyermekekkel felvenni a kapcsolatot, az azonban eredménnyel nem járt, mert a felperes megtiltotta a gyermekeknek azt, hogy az édesapjukkal akár csak szóba is álljanak, mereven elzárkózott a kapcsolattartás elől. A kisebbik gyermeknél idegrendszeri problémák merültek fel, ezért 1995 februárjában pszichológushoz kellett vinniük.

A felperes az első gyermekkel féléves koráig, a másodikkal pedig egyéves koráig tartózkodott otthon, majd ezt követően a gyermekekre "pótmamák" vigyáztak, mert a felperes gyakran látott el ügyeletet. A gyermekek ellátását és gondozását az együttélés tartama alatt a felek közösen végezték, 1994 augusztusa óta pedig róluk a felperes gondoskodik a kétszobás, összkomfortos szolgálati lakásában. A nagyobb gyermek az általános iskola 6. osztályába, a kisebb pedig 5. osztályba jár. A gyermekek az új közösségbe beilleszkedtek ugyan, de kijelentették, hogy jobban szerették korábbi helyüket.

Az elsőfokú bíróság a peres felek házasságát a Csjt. 18. §-ának (1) bekezdése alapján mindkét peres fél magatartására visszavezethető okból felbontotta. A felperesnek a közös kiskorú gyermekek nála történő elhelyezése iránt előterjesztett keresetét a Csjt. 72/A. §-ának (1) bekezdése alapján - figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság 17. sz. irányelvében foglaltakra is - alaptalannak, az alperes viszontkeresetét pedig alaposnak találta. A közös kiskorú gyermekek elhelyezésével kapcsolatos döntését azzal indokolta, hogy a felek anyagi és lakáshelyzete hasonlóan jó, együttélésük alatt - elfoglaltságuktól függően - közel egyformán foglalkoztak a gyermekekkel, megfelelően gondoskodtak róluk. A háztartási teendőket és a gyermekek gondozásával kapcsolatos feladatokat mindegyik fél képes ellátni, az iskoláztatási lehetőségek mindkét félnél hasonlóan jók. A pszichológus szakértői vélemény szerint a szülők személyiségét összehasonlítva közöttük jelentős különbség egyikőjük javára sem tehető, a gyermekeik egyedüli nevelésére mindketten alapvetően alkalmasak, a gyermekeikhez őszintén ragaszkodtak. Mindezek miatt a házastársak a gyermekek életkorától és nemétől függetlenül egyenlő feltételekkel igényelhetik a gyermekek náluk való elhelyezését. Ezt az esélyegyenlőséget azonban a felperes igyekezett megakadályozni azzal, hogy az alperest félrevezetve, önkényesen elszakította a gyermekeket az édesapjuktól, elköltözött velük úgy, hogy az alperes azt sem tudta, hogy a gyermekei hol tartózkodnak. A gyermekekbe az apától való "menekülés" szükségességét plántálta, azon túlmenően, hogy a biztonságérzetet nyújtó állandó környezetüket megváltoztatta, és az apjuktól való teljes elzárkózásra, sőt "bezárkózásra" kényszerítette őket.

Ennek a felperesi magatartásnak az egyedüli okaként nem fogadható el az a hivatkozás, hogy a felperes a saját, férjével szembeni félelmeit, szorongásait vetítette ki a gyermekekre, mert a felperes sem e félelmek indokoltságát, sem pedig azt nem tudta bizonyítani, hogy az alperes bármikor is "veszélyes" lett volna a gyermekekre. A felperes anya magatartása sokkal inkább arra enged következtetni, hogy szinte "tulajdonaként" igyekszik a gyermekeket magához kötni, illetve a másik szülőtől elidegeníteni. A bírósági határozattal is szembehelyezkedve mindent megtett azért, hogy a gyermekeket több mint egy éven át folyamatosan elzárja még attól a lehetőségtől is, hogy az alperessel bármilyen kapcsolatot teremthessenek. A gyengébb idegzetű kisebb gyermek ezt a pszichés terhet nem tudta feldolgozni, ezért pszichiátriai kezelésre szorult, és az állapotában csak az édesapjával való rendszeres találkozások hatására következett be javulás.

A gyermek érdekét súlyosan sértő módon jár el az a szülő, aki a gyermeket a másik szülővel való érintkezéstől indokolatlanul elzárja és ellene hangolja, mert az ilyen magatartás károsan befolyásolja a gyermek fejlődését, és alapot ad arra a következtetésre is, hogy ez a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére. A perbeli gyermekek mindkét szülőhöz ragaszkodnak, Roland kötődése az édesapjához - a történtek ellenére is - erősebbnek mutatkozik, Norbert alpereshez való kötődésének az erősségét pedig a korábbi osztályfőnök véleménye támasztotta alá. A gyermekek egymáshoz való ragaszkodása átlagosnak mondható, sőt Roland esetében ez lazábbnak mutatkozik. A gyermekek saját egészséges igazságérzetüktől vezérelve azt is elképzelhetőnek tartották, hogy egyikük egyik szülőhöz, másikuk pedig a másikhoz kerüljön, tehát elszakadjanak egymástól. A szülők azonban egybehangzóan és határozottan kifejtették azon álláspontjukat, hogy a gyermekek egymástól való elszakítását végzetesen károsnak ítélnék meg, hiszen az amúgy is viszonylag laza kapcsolatuk ezzel méginkább romlana. Mindketten azt fejtették ki, hogy a bíróság minden körülmények között a gyermekeket együtt helyezze el valamelyik szülőnél, és ezen álláspontjukat a bíróság is megalapozottnak ítélte. Mindezekre, valamint a gyermekek nemére és korára is figyelemmel az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az apa nagyobb biztonságot, nyugalmat, kiegyensúlyozottabb környezetet tud biztosítani a gyermekek számára, ezért az érdekük azt kívánja, hogy nála kerüljenek elhelyezésre.