A Székesfehérvári Törvényszék Mf.20006/2017/4. számú határozata illetmény tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 253. §, 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 5. §] Bírók: Kaló Zsuzsanna, Kollár Zoltán, Varga Péter Pál

Kapcsolódó határozatok:

Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság M.198/2016/8., *Székesfehérvári Törvényszék Mf.20006/2017/4.*, Kúria Mfv.10538/2017/4., 3085/2019. (IV. 17.) AB végzés

***********

Székesfehérvári Törvényszék, mint másodfokú bíróság

2.Mf.20.006/2017/4. szám

A Székesfehérvári Törvényszék, mint másodfokú bíróság a képviselő neve (képviselő címe) által képviselt I.rendű felperes neve (I.rendű felperes címe) I.r., II.rendű felperes neve (II.r. felperes címe) II.r. és III.rendű felperes neve (III.r. felperes címeű.) III.r. felpereseknek,- képviselő neve által képviselt alperes neve (alperes címe) alperes ellen illetmény megfizetése iránt indult perében a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5.M.198/2016/8. sorszámú ítélete ellen az alperes által 9. sorszámon előterjesztett fellebbezés folytán meghozta az alábbi

í t é l e t e t :

az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatja, az I.r. felperesnek járó marasztalás összegét 1.122.700,- (egymillió-százhuszonkétezer-hétszáz) Ft-ra és annak 2015. június 1. napjától a kifizetésig járó kamataira; a II.r. felperest megillető marasztalás összegét 896.125,- Ft (nyolcszázkilencvenhatezer-százhuszonöt) Ft-ra és annak 2015. június 1. napjától a kifizetésig járó kamataira; a III.r. felperest megillető marasztalás összegét 782.400,- (hétszáznyolcvankétezer-négyszáz) Ft-ra és annak 2015. június 1. napjától a kifizetésig járó kamataira felemeli. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyja.

Kötelezi az alperest, hogy a felpereseknek 15 napon belül fizessen meg személyenként 10.000 (tízezer) Ft perköltséget.

A fellebbezési illetéket az állam viseli.

Az ítélet ellen nincs helye további fellebbezésnek.

I n d o k o l á s

A keresetnek helyt adó elsőfokú ítéletet az alperes támadta fellebbezéssel, annak megváltoztatását, a felperesek keresetének elutasítását kérte.

Az alperesi vélemény szerint az elsőfokú bíróság téves álláspontra helyezkedett, amikor az illetmény megállapításáról szóló határozatban feltüntetett garantált illetményt és a munkáltatói döntésen alapuló illetményrészt önálló jogcímnek tekintette. Szerinte ezen helytelen kiindulópont, jogértelmezés eredményezte a jogvitával érintett kérdés jogszabályokkal összhangban nem álló megítélését az elsőfokú bíróság részéről.

Arra hivatkozott, hogy a Kjt. 2009. januári módosítása nyomán szabályozás alá került az az esetkör, amikor a munkáltatói jogkör gyakorlója a garantált illetménynél magasabb mértékű illetményt állapíthat meg a közalkalmazott részére. A Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdésének hatálybalépésével szerinte meghaladottá vált a "munkáltatói döntésen alapuló illetmény" lényegében a bírói gyakorlat által bevezetett fogalma.

Azzal érvelt, hogy a Kjt. 66. § (7)-(8) bekezdése rendelkezései alapján a munkáltatói jogkör gyakorlója a kinevezéskor, avagy a besoroláskor nem önálló jogcímként határozhat a munkáltatói többletről, csupán a garantált illetménynél magasabb összegű illetményt állapíthat meg. A szóban forgó rendelkezések önálló illetménymegállapítási módként tekintendők, amelyek alapján a jogcím az illetmény és nem a munkáltatói döntésen alapuló illetményrész. Úgy vélte, ez a megközelítés és jogértelmezés áll összhangban a Kjt. 85/A. § 1), m) és n) pontjaiban foglaltakkal, illetve a Kjt. 21. § (3) bekezdésének rendelkezéseivel.

Hivatkozása szerint a kinevezésről, illetve annak módosításáról szóló okmányban a munkáltatói jogkör gyakorlója csak a kiszámítás módját rögzíti, a dokumentumban szereplő tételek nem önálló jogcímű illetményelemeket jelentenek, a bérjegyzékek megbontott adatainak sem lehet az elsőfokú ítéleti álláspont szerinti jelentőséget tulajdonítani.

Szerinte a minimálbér, illetve a garantált bérminimum Kjt. 66. § (9) bekezdésén alapuló vizsgálata során nem az illetmény kiszámítási módját kell figyelembe venni, hanem a teljes illetményt. Ennek alapján a felperest kár nem érte, esetében elmaradt illetmény számításának sincs helye.

Mindezeken túl azt hangsúlyozta, hogy a felek közalkalmazotti jogviszony létesítésére vonatkozó megállapodásában rögzített illetmény minden esetben meghaladta a garantált bérminimumra vonatkozó kormányrendeletekben megállapított mértéket, vagyis a felperes számára a hatályos jogszabályok alapján minimálisan járó illetmény a per tárgyává tett időszakban mindvégig biztosított volt.

Azt az álláspontot képviselte, hogy a közalkalmazottnak a 2009. januárját megelőző szabályozási környezetben biztosított munkáltatói döntésen alapuló juttatást a Kjt. 66. § (7) bekezdése utóbb hatályos rendelkezései szerinti többletnek kell tekintetni, ennek alapja az újabb besorolás, mint munkáltatói intézkedés. Érvelése szerint a közalkalmazott azáltal, hogy aláírta az új besorolásról szóló értesítést, lemondott a munkáltatói döntésen alapuló illetményrészről, és kapott egy, az új szabályozásnak megfelelő magasabb illetményt.

Azon a véleményen volt, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében helytelenül hivatkozott az Mt. 15. § (4) bekezdésében foglaltakra, e rendelkezések alkalmazása meglátása szerint jelen jogvitában nem jöhet szóba. A közalkalmazotti kinevezés, illetve illetménymegállapítás jogszabályi kritériumainak tükrében ugyanis az illetmény, az elsőfokú bírság által nevesített illetményelem egyoldalú nyilatkozattal történő megváltoztatásának nem lehet helye.

Vélekedése szerint az elsőfokú bíróság alap nélkül hivatkozott az Mt. 6. § (4) bekezdésének munkáltató általi megsértésére. Szerinte a felperesek jogai e körben nem sérültek, havi illetményüknek elszámolása, kimutatása alapján ugyanis ellenőrizni tudták az abban foglaltak helyességét, a levonások jogcímét, összegét.

Nyomatékkal utalt arra, hogy a havi rendszerességgel kiadott munkabér-elszámolásnak jogviszonyt alakító jelentőséget nem lehet tulajdonítani, az semmilyen formában nem értelmezhető egyoldalú munkáltatói nyilatkozatként. Megjegyezte még, hogy a közalkalmazotti jogviszonyt létesítő kinevezés és annak elfogadása, lényegét tekintve a felek szerződése értelmezése körében a polgárjogi általános elvek szem előtt tartása nem mellőzhető.

Kifogásai szerint az elsőfokú bíróság ítélete nem tesz eleget a Pp. 221. § (1) bekezdése követelményének, "nem létező jogi fogalmakat, és azokra vonatkozó eljárási rendet" ír le oly módon, hogy ezen hivatkozásainak jogi alapját nem fejti ki.

A felperesek az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérték azzal, hogy keresetüket követeléseik per folyamán esedékessé váló további részeire is kiterjesztve a 2016. november 1. és 2017. március 31. közötti illetmény-különbözetet is kérték elszámolni. E szerint az I.r. felperes további 84.800,- Ft, a II.r. felperes 75.325,- Ft, míg a III.r. felperes 67.500,- Ft megfizetésére tartott igényt.

Hivatkozásuk szerint a Kúria hasonló tárgyú egyedi ügyekben hozott határozatai tükrében kimondható, hogy következetes a felülvizsgálati bírói gyakorlat a Kjt. 66. § (9) bekezdésén alapuló garantált illetmény és az Mt. 58. §-án alapuló összilletmény közös megegyezéssel történő csökkentésének értelmezésével kapcsolatban. Utaltak arra, hogy a felsőbírósági ítéletekben kifejtettek szerint a munkáltatói döntésen alapuló illetményrész biztosítása a munkáltató egyoldalú döntésén, mérlegelésén alapul, annak változatlan összegére a közalkalmazottnak addig van alanyi joga, amíg a garantált illetmény összege változatlan. Ha a munkáltató ilyen többletilletményben részesíti a közalkalmazottat, vagy a korábban biztosított munkáltatói többletilletményt a garantált illetmény kötelező emelése miatt a növelés összegével csökkenti, e döntéséről megfelelően -írásban- tájékoztatnia kell a munkavállalót. Ennek hiányában a közalkalmazott megalapozottan hivatkozhat arra, hogy a munkáltató a változatlan összegű összilletmény és a munkáltatói döntésen alapuló többlet illetmény mellett nem biztosított a részére a garantált illetmény jogszabályon alapuló kötelező emelését.