BH 2006.7.210 A történész szakembernek egy történelmi eseménnyel kapcsolatban tartott rendezvényről alkotott véleménye - annak érték- és valóságtartalmától függetlenül - személyiségvédelmet nem alapoz meg - Történelmi, társadalmi, politikai vita eldöntése nem feladata a bíróságnak [Ptk. 75. §, 78. §].

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította: az alperesek azon kijelentéssel, hogy a T. H.-ban 2003 decemberében az 1932-1933. évi ukrajnai éhínség emlékére megtartott konferencia az ukrajnai éhínség történetét volt hivatott meghamisítani, valamint azzal, hogy ezt a konferenciát párhuzamba állították az 1942. évi wannsee-i konferenciával, megsértették a felperes jóhírnév védelméhez fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül az ítélet jogsértést megállapító rendelkezését saját költségükön tegyék közzé az I. r. alperes által kiadott napilapban és a jogsértésért kérjenek elnézést, továbbá ugyanezen idő alatt egyetemlegesen fizessenek meg a felperesnek 500 000 forint nem vagyoni kártérítést.

A jogerős ítélet által megállapított tényállás lényegi tartalma szerint a felperes működteti a Budapesten lévő T. H. Múzeumot. A múzeumban 2003. december 8-án időszaki kiállítás nyílt az 1932-1933-as ukrajnai éhínség 70. évfordulója alkalmából, amely 2004. január 31-éig volt megtekinthető. A múzeumban 2003. december 9-én nemzetközi történész konferenciát is tartottak "Az 1932-1933. évi Ukrajnai nagy éhínségről" címmel.

Az I. r. alperes által kiadott napilapban jelent meg a II. r. alperes írása, "Egy hamisítás története" főcímmel, "Az ukrajnai éhínség a T. H.-ban" alcímmel. A történész foglalkozású II. r. alperes az újságcikkben a felperes által szervezett történész konferenciát sajnálatosnak nevezte, és úgy értékelte, hogy az az 1932-1933-as katasztrofális ukrajnai éhínség történetét volt hivatva meghamisítani. Írásművében kifejezésre juttatta, hogy e hamisítás leleplezése a célja. Ezt követően a II. r. alperes felvázolta annak történeti előzményét és politikai okait, miként alakult ki az a felfogás, amely szerint az 1932-1933-as ukrajnai éhínség az akkori szovjet vezetés által előre megtervezett és tudatosan kivitelezett népirtás volt, amely hét millió áldozattal járt. Állította, hogy a történelmi eseményeknek ez a beállítása hamis és a hidegháború terméke; a Szovjetunió történetének kriminalizálását célzó politikai szándékot, illetve azt szolgálja, hogy a II. világháború idején az ukrán nacionalista csoportoknak az ukrajnai zsidó népirtásban játszott szerepéről a figyelmet elterelje, és egyenlőségjelet tegyen a náci genocídium és a szovjet rendszer bűnei között, illetve áttételesen a holokausztot relativizálja. Kifejtette, hogy ezt a felfogást a világ történészei elutasítják, azt különböző fórumokon, mint történelmietlent már leleplezték. Erre tekintettel úgy vélekedett, hogy a felperes által fenntartott múzeum az "adófizetők pénzén", politikai indíttatásból történelemhamisítást szolgáló módon rendezte meg a "történész konferenciát", amelyhez Magyarországon jelentős szakemberek nem adták a nevüket. Rámutatott arra is, hogy "Ezzel kapcsolatban azért érdemes emlékeztetni arra a tényre, hogy 1942 januárjában a wannsee-i konferencián, ami­kor elhatározták a zsidók teljes és végleges kiirtását ("Die Endlösung"), a 15 résztvevőből hét a tudományok doktora volt."

A felperes a keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperesek megsértették a jóhírnevét annak állításával, hogy a konferencián történelemhamisítás történt és a történelmietlen nézeteket az adófizetők pénzén népszerűsítették. Azt is sérelmezte, hogy az írásmű a konferenciát összehasonlította egy olyan tanácskozással, amely köztudomásúan a nácik által elkövetett népirtás megalapozására szolgált.

A fenti tényállás alapján az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy az alperesek a felperes személyére vonatkozó, valótlan, sértő tényt nem állítottak. A felperesnek azt a kifogását, mely szerint az alperesek politikai indíttatású történelemhamisítással, egy abszurd koncepció adófizetők pénzén történő népszerűsítésével vádolták meg, illetve a konferenciát a résztvevők tudományos fokozata alapján a wannsee-i konferenciával párhuzamba állították, az elsőfokú bíróság a jóhírnevet sértő tényállításként nem fogadta el, megállapítva, hogy az alperesek a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságával élve a felperes tevékenységéről nyilvánítottak kétségtelenül kedvezőtlen véleményt, amely azonban kifejezésmódjában nem volt indokolatlanul bántó, vagy lealázó, ezért személyiségvédelemre nem adott alapot.

A felperes fellebbezése folytán meghozott jogerős ítélet ezzel szemben megállapította, hogy a felperes által kifogásolt kitételek nem minősülnek tudományos-történelmi-politikai kérdésekkel kapcsolatos véleményalkotásnak, mert azok olyan véleménybe burkolt tényállítások, amelyeket az elsőfokú bíróságtól eltérő szempontok alapján kellett megítélni. A sajtóközlemény ugyanis nem a felperes által szervezett történész konferencián elhangzottakkal való egyet nem értésről szólt, hanem tényként állította, hogy a konferencia az ukrajnai éhínség történetét volt hivatva meghamisítani, mégpedig oly módon, hogy annak "népszerűsítése" politikai indíttatásból, az adófizetők pénzén történt. A II. r. alperes véleményébe burkolt tényállítások valóságtartalma nem igazolt, ezért sértették a felperesnek a Ptk. 78. §-ában védett jóhírnevét. A wannsee-i konferenciára utalás tekintetében pedig a jogerős ítélet álláspontja az volt, hogy az mindenképpen indokolatlan és lealázó párhuzam volt, amely ugyancsak sérti a felperes jóhírnevét. Ezért a jogerős ítélet az alperesek terhére a jogsértést megállapította és a Ptk. 84. § (1) bekezdés c) pontja alapján kötelezte az alpereseket elégtétel adására. A Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontjára figyelemmel, a Ptk. 355. § (1) és (4) bekezdése alapján kötelezte az alpereseket nem vagyoni kártérítés megfizetésére azzal, hogy a felperes nem vagyoni kárpótlás megítélését megalapozó hátrányait a Pp. 163. § (3) bekezdés alapján, külön bizonyítás nélkül, köztudomású tényként elfogadta.

A jogerős ítélet ellen az alperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének az elutasítását. Felülvizsgálati álláspontjuk szerint a jogerős ítélet az újságcikk felperes által kifogásolt közléseit tévesen minősítette tényállításnak és ebből eredően jogszabálysértően jutott arra a következtetésre, hogy az alperesek megsértették a felperes jóhírnevét. Állították, hogy a II. r. alperes által megfogalmazott vélemény sem sértett személyhez fűződő jogot.

A felperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte.

Az alperesek felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos.

A Ptk. 78. § (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jog védelme kiterjed a jóhírnév védelmére is. A (2) bekezdés alapján a jóhírnév sérelmét jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel, vagy való tényt hamis színben tüntet fel.