EH 2003.858 Feltalálói díjról való lemondás értelmezésének szempontjai [77/1989. MT r. 1. §, Ptk. 207. §, Pp. 164. §].

A szabadalmi oltalmat nyert perbeli szolgálati találmány feltalálója 2%-os részarányban a felperes volt, aki a perben nem álló feltaláló társaival együtt 1992. november 23-án találmányi díjszerződést kötött a találmány hasznosítására jogosultságot szerzett alperessel. A szerződés értelmében a feltalálók 12,5 millió forint egyösszegű eszmei díjban részesültek és a szerződés 6. pontjában foglaltak szerint a feltalálók tudomásul vették, hogy "a szabadalomhoz kapcsolódó eddigi know-how és az elkövetkező öt évben létrejött szellemi alkotás" további díjfizetés nélkül az alperest illeti. A szerződésben kikötött díjat az alperes a feltalálóknak megfizette.

1994-ben a felperes és perben nem álló más személyek egy új eljárást dolgoztak ki, melyre - mint szolgálati találmányra - az alperes 1995. december 13-án szabadalmi bejelentést tett. A szabadalmi bejelentésre az alperes szabadalmi oltalmat nyert. A szabadalmi lajstromban a felperes 26%-os feltalálói részaránnyal szerepel. Erről a szabadalmi oltalomról az alperes 1998 márciusában lemondott és emiatt a szabadalmi oltalom a keletkezésére visszaható hatállyal megszűnt. Az alperes a megszűnt szabadalom tárgya szerinti eljárást hasznosítja, a felperes részére azonban találmányi díjat nem fizet.

A felperes még a szabadalmi oltalom elnyerését megelőzően, 1995-ben keresetet indított az alperes ellen, amelyben annak megállapítását kérte, hogy az 1992-ben megkötött találmányi díjszerződés 6. pontja nem vonatkozik azokra a szellemi alkotásokra, amelyek szabadalmi oltalomban részesülnek. A megyei bíróság (első fokon jogerőre emelkedett) ítéletével a felperes keresetét elutasította, mert a szerződés módosításának a Ptk. 241. §-a szerinti feltételei nem álltak fenn: a felperes ugyanis nem bizonyította, hogy a szerződéskötést követően létrehozott szellemi alkotás szabadalmi oltalmat nyert, és az új találmánnyal kapcsolatos jogai gyakorlásában a korábbi szerződés akadályozza.

A felperes a jelen per alapjául szolgáló keresetében az alperest 76 440 000 forint találmányi díj és ennek 1998. április 1-jétől járó kamata megfizetésére kérte kötelezni. Keresetét arra alapította, hogy az alperes a C. nevű termék gyártása során hasznosítja azt az utóbb megalkotott találmányt, melynek 26%-os arányban ő a feltalálója, s amely 1995-től 1999 végéig az alperes számára 2 940 000 000 forint hasznot eredményezett. A haszonból 10%-os díjkulcs alkalmazása mellett - feltalálói részarányának figyelembevételével - igényelte a fenti összegű találmányi díjat.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, mert az 1992-ben megkötött találmányi díjszerződés 6. pontja kizárja a korábbi találmányhoz kapcsolódóan öt éven belül keletkezett további szellemi alkotások utáni díjfizetési kötelezettségét.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a felperes és a perben nem álló feltaláló társai által megalkotott újabb találmány a korábbi szerződéskötést követő öt éven belül keletkezett és ez az újabb szellemi alkotás (a szabadalmi leírások tartalmi elemzéséből is következően) szorosan kapcsolódik a korábbi találmányhoz. Miután az 1992-ben megkötött szerződés 6. pontja (a szerződő felek vonatkozásában) kizárta, hogy a szerződéssel érintett találmány tárgyához kapcsolódóan öt éven belül létrejött szellemi alkotások további díjazásban részesüljenek, ezért e joglemondás mentesítette az alperest a felperes részére való díjfizetés alól.

Az elsőfokú ítélet megváltoztatása és a keresetnek való helyt adás érdekében a felperes fellebbezett. Hivatkozott a felek jogviszonyában alkalmazandó jogszabályokra, amelyek szerint a feltalálót a szolgálati találmány értékesítése esetén díjazás illeti meg és rámutatott a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló (időközben hatályba lépett) 1995. évi XXXIII. törvénynek a feltalálók érdekeit védő rendelkezéseire, amelyek 2002. január 1-je előtt nem tették lehetővé a jövőben megalkotandó találmányok utáni díjazást kizáró, ún. kockázatmegosztáson alapuló szerződéseket. A jogorvoslati kérelmét azonban alapvetően arra alapította, hogy az 1992-ben megkötött szerződés 6. pontjában a felek nem rendelkeztek a jövőben megalkotandó, szabadalomképes találmányok díjazásáról, ezért az abban foglalt joglemondást a Ptk. 207. § (3) bekezdésének tiltó rendelkezése következtében nem lehet az utóbb megalkotott találmányra kiterjeszteni. Annak bizonyítására, hogy az alperes sem tulajdonított a korábbi szerződés 6. pontjának mindig olyan tartalmi jelentést, amely a perbeli találmány értékesítése esetén kizárná a felperes díjigényét, a másodfokú eljárás irataihoz csatolta az alperes által 1998. június 23-án és 1998. július 6-án hozzá intézett és a szerződéskötést kilátásba helyező leveleket. A felperes a kereset érdemi elbírálásától függetlenül aránytalanul túlzottnak tartotta a terhére megállapított elsőfokú perköltség összegét is.

Az alperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a felek érvényesen rendelkezhettek a jövőben megalkotandó szellemi alkotásokkal kapcsolatos díjigények kizártságáról és miután teljesültek azok a feltételek, melyektől a megállapodásuk hatályát függővé tették, ezért a felperes keresete alaptalan volt.

A felperes fellebbezése az alábbiak szerint alapos.

A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló és 1996. január 1-jétől hatályos 1995. évi XXXIII. törvény (továbbiakban: Szt. 2.) 115. §-ának (3) bekezdése értelmében, ha a törvény hatálybalépése előtt a találmányi díjszerződést megkötötték vagy a szolgálati találmányt értékesítették, a szerződéskötés, illetve az értékesítés időpontjában hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni. A felek által vitatott szerződés megkötésének, illetve a felperes díjigényével érintett szolgálati találmány értékesítésének kezdő időpontja miatt ezért a perben alkalmazni kellett a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (továbbiakban: Szt. 1.) 9. § (5) bekezdésében és a szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyéb intézkedésekről szóló 77/1989. (VII. 10.) MT rendelet (továbbiakban: R.) 1-3. §-ában foglalt rendelkezéseket.

Eszerint a szolgálati találmány feltalálóját a találmány értékesítése esetén találmányi díj illeti meg akkor is, ha a találmány végleges szabadalmi oltalma a munkáltató lemondása miatt szűnt meg, az értékesítés megkezdésétől addig az időpontig, amikor a szabadalom lejárat miatt szűnt volna meg. A szolgálati találmány értékesítésének kell tekinteni (egyebek mellett) a találmány tárgyának a gazdasági tevékenység körében való rendszeres előállítását, használatát és forgalomba hozatalát (hasznosítás).

A per meg nem cáfolt adatai szerint a felperes 26%-os részarányban feltalálója annak a szolgálati találmánynak, melyre az alperes 214 437 lajstromszámon szabadalmi oltalmat nyert és amely szabadalmi oltalom az alperes lemondása miatt szűnt meg. Miután az alperes hasznosítja a találmány tárgyát, ezért az Szt. 1. 9. § (5) bekezdése, illetve a R. 1. § (1) bekezdés b) pontja és (2) bekezdés a) pontja alapján őt terhelő találmányi díjfizetési kötelezettség alóli mentesülést eredményező okok fennálltát a perben a Pp. 164. § (1) bekezdés értelmében az alperesnek kellett bizonyítani.

Az alperes egy korábban megalkotott találmány hasznosításával kapcsolatban 1992. november 23-án megkötött díjszerződés 6. pontjában foglalt joglemondó nyilatkozatra hivatkozva állította, hogy az újabb találmány hasznosítása után a felperes díjazásra nem jogosult. A perben ezért ügydöntő jelentősége volt annak, hogy a kérdéses szerződés megkötésekor mi volt a szerződő felek akarata és a felperes milyen jogairól mondott le.

Az Szt. 2. 15. § (2) bekezdésének 2002. január 1-jéig hatályos rendelkezése, mely szerint szerződéssel nem lehet eltérni a törvény olyan szabályától, amely a feltaláló érdekének védelmét szolgálja (a törvény visszaható hatálya hiányában) a perben nem volt alkalmazható. Irányadó volt azonban a Ptk. 207. § (1) és (3) bekezdése, mely szerint a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Ha pedig valaki jogáról lemond vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni. E tiltó szabály helyes értelmezése mellett a mérlegelés körébe kell vonni a szerződő felek érdekérvényesítő képességét és a szakszerűség biztosításának eszközeivel rendelkező fél magatartását is.

Miután az nem volt vitatott, hogy a perbeli találmányt a szerződéskötést követő öt éven belül alkották meg, ezért abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy mit értettek a felek a "szabadalomhoz kapcsolódó szellemi alkotás" kitétel alatt: vonatkozhatott-e ez a megállapítás olyan utóbb megalkotott szabadalomképes találmányokra is, amelyek műszaki tartalmuk vagy felhasználási lehetőségeik által kapcsolódnak a szerződés szerinti szabadalom tárgyához, vagy csak a meglevő szabadalom tárgyának hasznosítását kedvezőbbé tevő (speciális jogi védelemre azonban nem jogosult) szellemi alkotásokat vonták a felek a megállapodásuk körébe.

A felperes által a szerződés tartalmának megállapítása iránt a megyei bíróságon megindított perben a szerződés 6. pontjának értelmezésével kapcsolatban tett tanúvallomások eltérőek voltak. A szerződést az alperes képviseletében aláíró termelési igazgató szerint új (bejegyzésre alkalmas) találmányra a korábbi díjszerződés rendelkezései nem vonatkoztak. Ugyanígy értelmezte a "szabadalomhoz kapcsolódó szellemi alkotás" kifejezést Sz. V. szerződő fél is, aki szerint a további díjazásról való lemondás a "kisebb módosításokra vonatkozott". A szerződést ugyancsak az alperes képviseletében aláíró kutatási igazgató szerint azonban a joglemondás a szabadalomképes új találmányokra is kiterjedt (9. sorsz. jkv.).

A fentiekből megállapítható, hogy nem csak a szerződéskötésben részt vevő ellenérdekű felek értelmezték eltérően a szerződés 6. pontját, de az alperes képviseletében eljáró személyek sem tulajdonítottak azonos jelentéstartalmat a "szabadalomhoz kapcsolódó szellemi alkotás" kifejezésnek. Az alperes oldalán fennálló értelmezési bizonytalanságot fejezi ki az is, hogy 1998-ban a felpereshez intézett leveleiben kinyilvánította az újabb találmánnyal kapcsolatos szerződéskötési szándékát (Pf. 3/F/1-2. sz.).

Az elsőfokú bíróság a szerződési nyilatkozatok értelmezésével kapcsolatban ugyan hivatkozott a korábbi perben tett tanúvallomásokra, azonban indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta az alperes termelési igazgató vallomásának azt a részét, amely szerint a szabadalomképes új találmányokra nem vonatkozhat a korábbi szerződés 6. pontja (9. sorsz. jkv. 6. oldal 2. bekezdés). Az elsőfokú bíróság ezért a rendelkezésére álló és mérlegelési jogkörébe vont bizonyítékok alapján is téves következtetést vont le a felperes által tett joglemondó nyilatkozat tartalmára és terjedelmére.

A fellebbezési eljárásban a Ptk. 207. §-a szerint mérlegelt szerződési nyilatkozatok alapján pedig nem lehetett olyan következtetést levonni, hogy a felperes minden kétséget kizáróan lemondott az utóbb megalkotott és szabadalmi oltalmat nyert találmány hasznosítása után járó díjigényéről. Egy meglevő találmányhoz kapcsolódó "szellemi alkotás" fogalom-meghatározás ugyanis nem vonatkoztatható szükségképpen azokra a szabadalomképes újabb találmányokra, melyek az ipari alkalmazásuk során más találmányokkal együtt hasznosíthatók, mert az elnyert jogi oltalom a korábbi találmányoktól való eltérést, újdonságot jelenti. Amennyiben az alperes ilyen jellegű joglemondást remélt a szerződő partnereitől, akkor ennek jogi és műszaki tartalmát a rendelkezésére álló szak-apparátus közreműködésével egyértelműen kellett volna megszövegezni. Ennek hiányában azonban a szerződés 6. pontja nem alkalmas annak bizonyítására, hogy az alperes a jogosult joglemondása miatt mentesült a keresettel érintett találmány hasznosítása miatti díjfizetés alól. A bizonyítatlanság következményei az alperest terhelik. A fellebbezés ezért megalapozottan támadta a keresetet elutasító elsőfokú ítéletet.

Az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt nem állapította meg azokat a tényeket, amelyek a felperes díjkövetelésének elbírálása szempontjából jelentőséggel bírnak. A bizonyítási eljárás nagy terjedelmű kiegészítése szükséges, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.

A per újabb tárgyalása során az elsőfokú bíróságnak meg kell állapítania, hogy az alperes milyen módon hasznosítja a perbeli találmányt, a hasznosítás az alperes számára milyen előnnyel jár, annak eléréséhez a felperes milyen módon járult hozzá. Mindezek mérlegelésével és a felperes feltalálói részarányának figyelembevételével kell állást foglalni a felperest megillető találmányi díj összegéről [R. 3. § (1) bek.]. (Legf. Bír. Pf. IV. 25.500/2001.)