A Miskolci Törvényszék Gf.40221/2016/7. számú határozata ingó kiadása tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 253. §, (2) bek., 254. §, (3) bek., 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 4. §, (1) bek., 118. §, (1) bek., 2005. évi CLXIV. törvény (Kertv.) 2. §, 9., 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (Ükr.) 3. §, (2) bek., (5) bek., 4/A. §, (1) bek.]

...i Törvényszék

.... szám

A ...i Törvényszék a ... Ügyvédi Iroda (cím) által képviselt felperes neve (felperes címe szám alatti székhelyű) felperesnek a ... Ügyvédi Iroda (cím) által képviselt alperes neve (... szám alatti székhelyű) alperes ellen a ...i Járásbíróságon ingó kiadása iránt folyamatba tett perében ...on, 2016. június hó 30. napján kelt, .... számú ítélet ellen a felperes által 42. sorszámon előterjesztett fellebbezés folytán meghozta az alábbi

ítéletet:

A törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 nap alatt 254.000,- (kettőszázötvennégyezer) Ft másodfokú perköltséget.

Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.

Indokolás

Fellebbezéssel támadott ítéletében az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást és mindenben helyes volt az abból levont jogkövetkeztetése is, ezért azt a törvényszék a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. § (2) bekezdése és 254. § (3) bekezdése szerint indokai alapján hagyta helyben.

A felperes fellebbezésében foglaltakkal kapcsolatban a törvényszék az alábbiakra mutat rá:

Megállapítható az, hogy a járásbíróság a bizonyítási terhet megfelelően telepítette, az alperes bizonyítási kötelezettsége volt annak igazolása, hogy a perrel érintett ingóságokat kereskedelmi forgalomban vásárolta. Ezt az ítélet is ilyen módon tartalmazza.

A jóhiszeműség hiányának bizonyítása viszont egyértelműen a felperest terhelte, miután az igazolásra került, hogy a kereskedelmi forgalomban történő vételről volt szó.

Az 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 4. § (1) bekezdése szerint ugyanis a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. A törvény a joggyakorlás módjaként eleve a jóhiszeműséget írja elő, a régi Ptk. 118. § (1) bekezdése szerint pedig kereskedelmi forgalomban eladott dolgon a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha a kereskedő nem volt tulajdonos. A jóhiszeműség azt jelenti, hogy az átruházáskor a szerző félnek nem kellett tudnia azt, hogy a kereskedő nem tulajdonos, illetve ezt a tényt konkrétan nem tudta, nemleges tény bizonyítására pedig senkit nem lehet kötelezni. Ebből is következik az, hogy ha a felperes arra hivatkozik, hogy az alperes mégis rosszhiszemű volt, tehát tudta, vagy tudnia kellett azt, hogy a kereskedő nem tulajdonos, ezt a körülményt neki kell igazolnia. Ennél fogva semmilyen logikai szabályba nem ütközött az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a bizonyítási terhet a felek között meg kellett osztani, a jóhiszeműség hiányának bizonyítása pedig a rosszhiszeműség bizonyítását jelenti a logika szabályai szerint is. Ehhez a jóhiszeműség meglétének igazolása megelőzően nem szükséges.

Mindenben helyesen értékelte a bíróság az alperes jóhiszeműségét, csak és kizárólag annak lehetett e körben jelentősége a jogszabály egyértelmű megfogalmazása szerint, ha az alperes az átruházáskor tudta vagy tudnia kellett azt, hogy a kereskedő nem volt tulajdonos. A fellebbezésben foglalt jogeset jelen perre azért nem alkalmazható, mert a járásbíróság által részletesen is körülírt ügyletkötési körülményeknek a vevőben nem kellett alapos kétséget kelteniük. Az, hogy az alperes a ... Kft.-től magasabb áron vásárolta meg a perbeli terméket, mint amely összeg a felperes eredeti árajánlatában szerepelt, semmilyen összefüggést vizsgálva nem jelentheti azt, hogy arról tudott vagy tudnia kellett, hogy az eladó nem tulajdonos. Szintén nem ad alapot ennek feltételezésére az, hogy a magasabb vételár "elérése" az alperesnek azért volt fontos, mert a megyei munkaügyi központ által kiírt pályázhat során a berendezés költsége ezen magasabb összegben került meghatározásra. Az a felvetés, hogy mennyire tekinthető jóhiszeműnek az olyan gazdasági társaság, amely az állami költségvetésből magasabb összeget vesz fel, mint amennyi a pályázattal érintett berendezés általa is ismert vételára, nem helytálló, egyrészt a vételár ugyanis megállapodás kérdése, másrészt a jóhiszeműség kérdése kizárólag a pályázattal kapcsolatban vethető fel ezen hivatkozást vizsgálva, nem pedig az adásvételi szerződéssel kapcsolatban. Ilyen távoli összefüggéseknek azonban a releváns körülmények szempontjából már nincs jelentőségük.

Az átvétel körülményeivel kapcsolatban sincsen semmilyen aggályos momentum, azt ugyanis az alperesi ügyvezető jelezte a felperes üzletkötőjének, hogy a vásárlás nem közvetlenül, hanem a ... Kft.-n keresztül fog lebonyolódni, tehát a felperes tudta azt, hogy a berendezés végfelhasználója az alperes lesz. A ... Kft. és a felperes között létrejött szállítási szerződésben is a .... cím szerepelt szállítási címként. Az a körülmény tehát, hogy a felperes ... telephelyén történt a tényleges átvétel, semmilyen formában nem jelentheti azt, hogy az alperesnek azt kellett volna gondolnia, hogy a tulajdonos a felperes. E körben arra is figyelemmel kell lenni, hogy az elszállítás időpontjában az alperes a ... Kft. részére a vételár teljes összegét 2.804.540,- Ft híján megfizette. A ... Kft.-re történő esetleges rábízásnak az ítélet tizenharmadik oldala első bekezdésében kifejtettek szerint már nem volt jelentősége.